A kis Kotyogós

A kis Kotyogós bánatosan ült a polcon Csészécske és Csorba Börge – vagy ahogy maguk közt becézték – Csorbi mellett. Vendégek voltak ma a házban, és mindenki csodájára járt Marcsi szép, új kapszulás kávéfőzőjének.
-Nézzétek, hogy szeretik. Én talán már nem is fogok többé kelleni neki – mondta szomorúan Kotyi.
-Látod, engem is szeret, pedig már több éve elvesztettem a fülemet – igyekezett vigasztalni Csobri, aki hű barátja volt, amióta csak együtt töltötték a mindennapjaikat. – És itt van Csészécske is, már az alja sincs meg. repülő csészealj lett belőle, aztán darabokra hullott. Mégsem dobták ki őt sem.
-Akkor is ezt mondod majd, ha új bögrét kap ajándékba Marcsi? – a kis kávéfőző kitörölt egy könnycseppet a szeméből.

Odalenn, a konyhapultnál mindenki az új gépet csodálta. Hatalmas volt a polcon ücsörgő barátokhoz képest, ha megnyomták zúgott-morgott; nem is mert hát senki a közelébe menni. De a vendégeknek mégis tetszett.
„Na, és tejet is tud forralni?”„Magától készíti a cappuccinot?”„Tényleg bármilyen kapszula jó hozzá? Még a teafüves is?”
Ilyeneket kérdezgettek egymás között. Kotyi persze tudta, hogy ha ezeknek csak a fele is igaz, sohasem érhet a monstrum nyomába. Épp ezért előre félni kezdett, mi is lesz a sorsa a jövőben
.
Marcsi 18 éves volt, amikor egy használtcikkes boltban rátalált Kotyira. Kopott volt ugyan a kis kávéfőző, és a füle is kissé megolvadt – hála egy korábbi gazdájának – Marcsi mégis őt választotta. Boldogan sétált vele a pulthoz, és fizette ki az árát.
-Most hazaviszlek, és szépen kitakarítalak – ígérte neki. – Szebb leszel, mint valaha voltál. Úgy fogsz csillogni, hogy csak na! Tudod, most költöztem új lakásba, nincs még pénzem nagyon saját holmikra. De Rád már nagyon vágytam. – És ez után a mondat után a kis Kotyi szívébe boldogság költözött.
Úgy is történt minden, ahogy Marcsi ígérte neki; otthon szépen megfürdette, majd felhelyezte a polcra Csészécske és Csorbi közé. Így lettek ők hárman igaz, hű társak. És Kotyi valóban ragyogott, nem csak kívül, de belül is. Az öröm, hogy új gazdára lelt, visszaadta a hitét és reménységét, hogy léteznek még jólelkű emberek. A lány pedig pont ilyen tisztaszívű teremtésnek tűnt. A kis kávéfőző pedig minden nap meghálálta neki, hogy társává fogadta és barátokkal ajándékozta meg; friss és zamatos kávét ajándékozott a lánynak, hosszú éveken át.
Épp ezért is rettegett most, hogy Marcsi új gépet kapott. Félt, hogy az ő szolgálataira már többé nem lesz szükség, talán visszaviszik a boltba, vagy még rosszabb: szemétre vetik!
Szerette Marcsit, és nem hitte volna, hogy ez a teremtés, aki annak idején hazavitte és gondoskodott róla, ápolta és tisztította, bármikor is képes lenne efféle gaztettre, de annyi rémtörténetet lehetett hallani mostanság. A háztartási gépek, a poharak és az evőeszközök csak suttogva merték egymás között kiejteni a rémisztő hely nevét: szemetes.
Telt- múlt az idő. A vendégek megitták a kávéjukat, teájukat, beszélgettek még egy kicsit, majd ki-ki elindult haza, Marcsi pedig rendet rakott utánuk. Kotyi csak ült a polcon, szemét összeszorítva várta az elkerülhetetlen véget, bárhogy is bátorította két barátja. El is jött nemsokára a pillanat, a lány megállt a polc előtt, és felnézett a régi, kopott, olvadt fülű masinára.

-Na gyere ide, Te! Főzz nekem egy jó erős kávét, amit minden reggel szoktál. Mondhat bármit ez a sok tudatlan ember, és lehet akármilyen jó is az új gép, de sosem fognak olyan finom és erős italt készíteni nekem, amilyen te csináltál az elmúlt öt évben.

Kotyi szíve pedig ismét boldogsággal és szeretettel telt meg.