Életem naplójából: Hetedik történet: A lépcső alján

Egy romantikus könyvben olvastam egy érdekes hobbiról, a főszereplő lány mások, akár más országból származó ismeretlen emberek naplóját vásárolta meg, és olvasta végig nagy lelkesedéssel. Kicsit irigykedtem, mennyi embernek van olyan élményekkel, kalandokkal és eseményekkel teli élete, hogy idegenek fizetnek azért, hogy megismerhessék a történetüket. Korábban én is próbálkoztam naplóírással, de alig egy év után feladtam. Úgy éreztem, nincs elég fordulat, amelyet említhetnék. Lehetséges, hogy idővel az egyszerű hétköznapi dolgok is érdekes olvasmánnyá váltak volna, de akkor nem így éreztem. A regényből ihletet merítve azonban, ismét belevágtam a napló-írásba.
***

2023. február
Csepelen születtem, és néhány gyerekkori és fiatalkori évet leszámítva, mindig itt éltem. Én elsősorban nem a gyárkéményeket látom meg, hanem szűkebb lakóhelyem – Királyerdő – természeti szépségét, a Kis-Dunát és környékét csodálom. De Csepel más területihez is van kötődésem. Örülök, amikor a közösségi hálón szörfözve a kerület egyes részeiről készült régi fényképeket fedezek fel. Gyakran idéznek meg emlékeket, hangulatokat az elmúlt időkről.

Ezen a héten is rábukkantam egy „akkor és most” bejegyzésre. A színes képen, a mai modern szakorvosi rendelő épülete, mellette a fekete-fehér fotón elődje, a mindenki által csak SZTK-nak (Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja) említett intézmény. Azaz, nem is mindenki hívta így, mert például Anyci gyakran használt egy még korábbi megnevezést, és egyszerűen csak OTI-ként (Országos Társadalombiztosító Intézet) emlegette. Akkor régen, a múlt században, még nem volt gyakori az akadálymentesítés, a rendelőbe hosszú lépcsősoron lehetett feljutni. Ahogy elgondolkodva néztem a sok lépcsőt, eszembe jutott, és megmosolyogtatott egy családi történet.

1976. augusztus
Akkoriban nem csak rendelőbe vezető lépcsősor volt, hanem kötelező sorkatonaság is. Papci már kétgyerekes apaként vonult be. Anycinak egyedül kellett boldogulnia velünk. Nem volt egyszerű. Mindenhová vitt magával engem, és az öcsémet is. Még nem voltam három éves, amikor egy alkalommal a csepeli OTI-ba kellett mennünk. Anyci egyik kezét én szorongattam, a másik oldalon tizenöt hónappal fiatalabb öcsém totyogott.

Az épületbe vezető hosszú lépcsősor alján Anyci lehajolt, és az ölébe kapta testvéremet, majd ismét nyújtotta a kezét. Én egy pillanatig megszeppenve álltam, és néztem az előttem szinte égbe szökő lépcsőket. De aztán lendületesen fellépkedtem, és fülig ért a szám, amikor sikerült megmásznom a hegynek tűnő távot.

Megkerestük az orvos rendelőjét, és a folyosón várakoztunk. Tesóm gagyogott valamit, ezért Anyci felé fordult. Ezt a néhány másodpercet arra használtam, hogy meglépjek. Ez azért is érdekes, mert én később soha nem akartam elszökni otthonról, és világgá menni. Sok gyerekben felmerül a késztetés, de én jól éreztem magam otthon, a családdal, nem vágytam máshová. Viszont valamiért, akkor egyszer, útnak indultam. Egy pillanat alatt eltűntem. Anyci kétségbeesetten futkosott a folyosókon, ölében öcsémmel, és kérdezősködött, nem láttak-e egy kislányt arra egyedül. Érthetetlen volt, hogy senki nem figyelt fel egy annyira kicsi gyerekre, aki kísérő nélkül bóklászik.

Anyci végső elkeseredésében, valami sugallatra, a bejárathoz futott, és akkor észrevett engem a lépcső alján álldogálni egyedül, éppen felfelé nézegettem. Mikor megláttam, vagányan csípőre tettem a kezem, és pimasz hangon megkérdeztem:

– Most jól megijesztettelek, mi?

Anyci megkönnyebbülve rohant lefelé a lépcsőn, és ahelyett, hogy elfenekelt volna, csak szorosan magához ölelt, és én mosolyogva simultam a karjába.

2023. február
1976-ban még kicsi voltam, nem emlékszem hogyan volt, csak Anyci anekdotázásából ismerem a történetet. De mindig úgy gondoltam, biztos, én is megijedhettem ott lent a lépcső alján, ahogy felfelé néztem, és rádöbbentem, hogy egyedül maradtam a nagy kalandomban. Feltehetőleg, szaporán dörömbölt kicsi gyermek szívem. Valószínűleg, erősen reménykedtem, hogy Anyci hamarosan rám talál. Nagyon megkönnyebbülhettem, amikor megláttam őt ott fenn.

Könnyű volt odaképzelni gyerek önmagam a fényképre, főleg, mert Anyci úgy mesélte, hogy mutatta, hogyan tettem csípőre a kezem, és utánozta is a hanghordozásom, és mindig mosolygott közben a szeme.

Ahogy akkor a lépcső aljáról néztem fel magasra, Anyci felé, úgy nézek fel ma is magasra, az égre, ahol őt sejtem. Rá kellett döbbennem, egyedül maradtam életem hátralévő kalandjaiban. Nem reménykedhetek, hogy Anyci rám talál, nem vagyok olyan szerencsés, hogy megkönnyebbülve megpillanthassam őt, és szorosan magához öleljen. Már csak álmomban látom, de ébren érzem őt, mindig fájdalmasan dörömbölő felnőtt szívemben.
***

Arra gondoltam, érdemes lenne ebben a naplóban leírni a többi családi történetet is, amelyet mosolyogva emlegetett. Szerencsére, van sok szép hétköznapi emlék, ami érdemes rá, hogy ne felejtsük el akkor se, ha ő már nem meséli el nekünk újra. Rájöttem, kicsit sem kell irigykednem mások fordulatokkal teli naplójára, mert nekem sokkal jobb lehet. Tele egyszerű történetekkel, amelyek megidézik Anycit. Ez értékesebb lesz, bármelyik érdekes élet naplójánál. – Ebben biztos vagyok.
Talán még az a nap is eljön, amikor a naplóm olvasva, már csupa mosoly leszek a felidézett családi meséktől, és nem törlöm a könnyeim, mint most. – Ebben nem vagyok biztos.