Az álom – 8. történet

A semmihez sem hasonlítható szín fogta meg legelőször a hat éves kislányt, a kék összes árnyalatát egyesítve, vibráló mégis ennek ellentmondóan megnyugtató, sejtelmes hangulatával megadta az előadás különös varázsát, megragadva a színház nézőterének első sorában elhelyezkedő gyermeket. Ahová a darab írója, aki történetesen az apja volt, ültette, éppen a súgólyuk mögötti székre, most először, büszkeséggel eltöltve mindkettőjüket. A kislány lopva oldalra sandítva nem kis elégtétellel, mintegy magától értetődőnek tartva zsebelte be az érdeklődő pillantásokat. Nem sokat tévedett, amikor saját személyének tudta be, ugyanis apja lánya meghatározás rövid időn belül érdektelenné vált és már ettől függetlenül ő maga is elégnek bizonyult a figyelem fenntartásához, tündérszerű lényének megható ártatlanságával. Az, hogy korán sem volt az a tetszési vágyát tekintve, művész apja örökségeként, arra ösztönözve, hogy kedves kacérsággal kamatoztassa az élettől kapott adományt, senkit sem érdekelt, annál is inkább mert, azonnal levetkőzte, ahogy lassú méltósággal széthúzódott a súlyos, vörös bársonyfüggöny és elé tárult a kék fénybe burkolózott mesevilág mélységet adva a történetnek, mert feloldotta a határokat egybemosva mindent, alig megfogható egységes fantáziaképben. Bevonzva a nézőket kitágult meghitt aurájába, ezáltal ha átmenetileg is megfeledkezhettek magukról, mert hittek a látványnak, annak ellenére, hogy a hatás nem erőszakolta ezt ki. Így egyszerű maradhatott, mégsem puritán. Az eredmény meglátszott az arcukon, legfőképpen a gyermekén, ami a többiekével egyezve ámulatot fejezett ki, észrevétlenül átfordulva nála áhítatba, feljebb emelkedve, a mégis csak hétköznapibb csodálathoz képest. A felnőttek számára csak ritka pillanatokban elérhető módon, olyan fokú önátadást igényelve, ami mindenképpen megriaszthatná őket, ha engednék magukon eluralkodni. Így a kislány már egyedül maradt ugyanúgy a csalódásával is, miután a függöny fokozatosan eltakarta a látványt, időnként megakadva, felcsillantva újra a reményt a keskenyedő résen át még látható világ visszatértére. Majd végképp összecsukódott a két szárny. Hiába nézett arra minden mozdulatlan maradt, csak az emberek tolongtak kifelé mintha menekülnének. Az általuk felvert porfelhőbe burkolózva úgy érezte, cserbenhagyták. Ígértek valamit és nem teljesítették. Ki tudja meddig ült ott a kiürült nézőtéren, mikor odalépett az apja. Kézfejével végig simította szomorú gyermekarcát, megérezve bánatának okát. Hiszen ő is minduntalan átélte, még akkor is ha, idő közben felvértezte magát ellene, de a mélyben minden változatlan maradt. Erre vallott, hogy nevetségesnek érezte saját értelmes, megnyugtató szavait a kislánya láttán. Ezért hangnemet változtatott.
– Ne szomorkodj, mert nem mentek messzire a szereplők, csak vissza az álmaimba ahonnan származnak, és onnan átjuthatnak a tiédbe is, csak elalvás után várd őket, és akkor biztos elmennek hozzád.