Fölkeltem az út porából, saját magamból! Próbáltam letisztítani színes nadrágom, de rá kellet jönnöm, nem por van rajta, hanem sár. Minél jobban dörzsöltem annál jobban belevette magát az anyagba. Mégis mint egy eszement egyre erősebben akartam nyomát sem látni, így lett a színesből fekete. Botladoztam, de nem csodálkoztam ezen, nagyot estem, irdatlant. A fenébe kell nekem, örökké csak esni valahonnan! És mindig magasabbról, magasabbról… mintha méternyi mélyrepülés nem is lenne elég. Nagy nehezen elvergődtem a fáig, aminek tövében biztonságom láttam. Villámlani kezdett! Okos gondolat! Más talán eszeveszett módon menekült volna onnan, de nekem épp ez kellet! Na hja csalánba ménkű sose csap. Odaértem átöleltem. Nagy törzsű szomorúfűzfa csak nekem súgott vigasszal.
– Hol a létra? – kérdeztem.
Nem válaszolt. „Bizalmatlan” – gondoltam – Nem csoda, emberforma vagyok, de még milyen!
– Nem bántalak, nézz rám, én vagyok! Hol a létra? Vissza kell mennem rossz helyre jöttem azt hiszem – suttogtam neki.
– Nincs, nincs létra.
Válasza minden tudatomnak is késve jött.
– Hogyhogy? Mindig van valahol. Kérlek mondd meg! Vissza kell mennem.
– Elvitték. Nem mehetsz vissza… sajnálom, eladtak… embernek adtak…
Úgy öleltem, mintha gyökerestől akarnék én a része lenni! Minden elmondott szó betűre bontva tüskeként áll meg az inamban.
Nincs visszaút… valahol mindig tudtam, egyszer megteszik. Sehová való voltam ott is… de most annyira fáj…
Ülök a parton tisztára mosakodva… kavicsokat dobva a vízbe, semmit nem gondolva…
Föntről látszom, így én is egy kavics vagyok, amit az Isten a folyóba dobott… de nem úszom… nem akarok… én már nem akarok…
– Hol a létra? – kérdeztem.
Nem válaszolt. „Bizalmatlan” – gondoltam – Nem csoda, emberforma vagyok, de még milyen!
– Nem bántalak, nézz rám, én vagyok! Hol a létra? Vissza kell mennem rossz helyre jöttem azt hiszem – suttogtam neki.
– Nincs, nincs létra.
Válasza minden tudatomnak is késve jött.
– Hogyhogy? Mindig van valahol. Kérlek mondd meg! Vissza kell mennem.
– Elvitték. Nem mehetsz vissza… sajnálom, eladtak… embernek adtak…
Úgy öleltem, mintha gyökerestől akarnék én a része lenni! Minden elmondott szó betűre bontva tüskeként áll meg az inamban.
Nincs visszaút… valahol mindig tudtam, egyszer megteszik. Sehová való voltam ott is… de most annyira fáj…
Ülök a parton tisztára mosakodva… kavicsokat dobva a vízbe, semmit nem gondolva…
Föntről látszom, így én is egy kavics vagyok, amit az Isten a folyóba dobott… de nem úszom… nem akarok… én már nem akarok…
2007. (körül)
Írta: Johann-Bajzát Orsolya