A tükör előtt állok. Teljes valómban. Vágatlanul.
Pirinyó, láthatatlan lámpácskák húznak kristálycsíkot a végtelenbe, mint egy nyílegyenes sztráda az esti csúcsban. Ez lennék én? Apám jellegzetes mozdulatai köszönnek vissza. Csak valahogy minden más, nem valóságos. Azt hiszem, olyan vagyok, mint egy kéményseprő: a korom-hoz képest jól festek. Bármennyire is magas a labda, mégsem kérdezem meg, ki is a legszebb a vidéken? Még a képembe röhögne. Csak azt tudnám, mitől ilyen blazírt ez a pofa, most szolidan mutatja a állapotot, vagy kifiguráz? Vagy valaki, valami lenyalta rólam a lakkot? Ártatlan kaleidoszkóparc, mely folyton vibrál, utat keres, élményt kutat. Grimaszolok, a tükörkép mozdulatlan marad, kihúzom a nyelvemet, érzem, az iker agonizálva nyújtja ki a sajátját. Fejemben éles fény villan, körbe rajzol, hogy ötven év múltán is emlékezzek… magamra. Magasan hord hátán a föld: mintha szoborcsoport volnék a templom márványoltárán, egy sámliról a kopasz fejen is meglátom a sarjadó hajat, ahol szúnyog szívja a vért.
Az arc külön tanulmány: lebiggyesztett, duzzadt száj, akár egy selejtbe hajlított kifli; az orr, akár egy mázas tojás; a szem, akár két zöld mogyoró. Belemarkolok barna üstökömbe, hiába no, egy kerek elfuserált tök az egész. Viszont kívül csorbítatlan, belül hiánytalan. Bal fülemnél piciny ördög kandikál, énem komiszabb része tanácsokkal szolgál, míg jobbra egy pici angyali teremtmény: lelkem üdvös fele. Előbbi hibáimat gúnyolja, vétségeimet, tévedéseimet teszi szóvá, közben nem fukarkodik gyengéim kifogásolásával; míg liliomkarú védelmezőm néma marad, nem hivalkodik erényeimmel, nem kérkedik adottságaimmal. Máris megkedveltem.
Az ötödik iksz nálam nem a nyertes lottóötöst jelenti. Majdnem mindenem átlagosan sovány, átlagosan semmitmondó, átlagosan alak. Mint a fizetés: átlagosan vacak. Tanulmányaimat a Lóden utcai általánosban kezdtem el, hétévesen már verseket szavaltam a bepálinkázott rokonság féktelen örömére. Nyolcadikban beleszerettem az előttem ülő lányba, vagy inkább csak hosszú hajába, ám gátlásosságomban soha nem vallottam színt neki. Akkoriban a filigrán testű, érett keblű lányok jöttek be… ma már mindegy. Gyerekkoromban mindig a testvéreim ruháját örököltem, egyetlen bökkenő volt csupán: két nővérrel áldott meg a sors. Már születésemkor zátonyra futottak kémiai ambícióim. Haladó nézeteim miatt, miszerint a villamosok mindig az orrom előtt haladtak el, reggelente minduntalan összetűzésbe kerültem az iskolaportással. A történelemtanárom csupán egyszer hívott ki a táblához. Úgy vélhette, a görögökről tartott példátlan kiselőadásom után csak sértésnek venném a további faggatózásokat, ezért feleltetéskor inkább bizalmasan felém bólintott, mint aki elismeri, én nyugodtan ásíthatok, keresztrejtvényt fejthetek, sportújságot olvashatok, hisz úgyis mindent tudok. Az ember ne legyen polihisztor, egy valamihez értsen, de ahhoz beleköthetetlenül – vettem tudomásul.
Ha megbántottak, sosem voltam képes visszavágni, bosszú helyett a bosszúság uralt, persze nem csupa kegyességből vagy ósdi humanizmusból. Lassan érlelődtek elmémben a keresett mondatok, a jobbnál jobb érvek, ellenérvek; a gondolatcsírákból apránként álltak össze a betűk értelmes szavakká, ám akkor már egymagamban álltam, mindenki már más úton baktatott, ám elnézést a legnehezebb magunktól kérni. A kudarc kalkulált volt az életemben, de lehet az is, kódolva vagyok a szenvedésre, magam feszülnék a golgotán? Mindig a kisebbnek, a gyengébbnek szurkolok, eleve vereségre ítéltetett, sokak szerint lökött vagyok. Nemrégiben tűztem ki életem legnagyobb célját, mely szerint egy ültő helyemben egyszer megeszek 20 prézlis, szilvás gombócot. Pedig utálom.
Világra szóló zenei karrier állt előttem. Ezt a nemes életpályát egyetlen nyilvánvaló buktató nehezítette, méghozzá az én hangszer iránti békülékenységem részleges hiánya. A klarinéton az a temérdek lyuk és a finom fémszerkezet helyénvaló használatát behatárolta az a tény, hogy nekem mindössze tíz ujj nőtt a karom végén. Zenei hivatásom még az igazi kibontakozás előtt derékba tört, azóta pihen valahol mélyen a lelkemben. Ezen még az sem segített, hogy második helyezést értem el – fájdalom ketten indultunk összesen – az iskolai muzsikacsatán. Zseniális talentumom csak nem akart a felszínre törni, elvesztettem örökre, de ezt már borítsa sűrű félhomály.
A legmeghittebb kapcsolatom egy üveg jó minőségű vörösborhoz kötött. Zavaromban attól is kómába estem, ha ráléptem egy hangyára. Kódolt erotika formájában ismertem meg annak idején a „csigabiga gyere ki, ég a házad ide ki…” strófát. Első szexuális élményem telefonon zajlott. Beszorult a mutatóujjam a „0” szám lyukába, apró orgazmust éreztem, amikor kiszabadítottam onnan. Siralmas kudarcsorozat vette kezdetét. Indiszponálttá váltam. Képtelen voltam bárkit is levenni a lábáról, kivéve a focimeccsen az előretörő jobbszélsőt. Iskolás éveim alatt több folt is esett a becsületemen meg a kis gatyámon. A narcisztikus hajlam az önimádat olyan túlzásba vitele, amelyre nem tartok igényt, és nem is támogathatom. A sok bukdácsoló házasság láttán inkább maradtam a fenekemen, sunyin átláttam a jól begyakorolt koreográfián.
Keveset beszélek, nem kenyerem a tudálékosság, megmentem magam a hazugságoktól, a felesleges mellébeszélésektől, melyek csak félreértésekhez, bonyodalmakhoz vezetnek. Hallgatásom mögött mindenki mély titkot sejt, mely nem is olyan rossz taktika új kapcsolatok létesítésénél. Befogadok minden egyívású és ellentétes impulzust a környezetemtől. Szabadidőmben egy templomi kórusban zsugázom. Disztingvált, rendezett, lelkiekben igen pazar életet élek: többek között leoltom a lámpákat, a sötétben ugyanúgy látok, mint fényes nappal. Lehet, a gyerekkori emeletes ágy tett be nekem, a családban én vagyok az ügyeletes fellegekben szálló és a földre huppanó egyaránt. Mielőtt elalszom, rácsavarom a kupakot a palackra, és csak azután hajítom ki a hatodikról… az álmaimat.
Születhettem volna amerikai iparmágnásnak, brit sajtócézárnak, esetleg arab sejknek, és akkor most kifogástalanul és előnyömre válva néznék a világra és a világ irigyen nézne vissza rám.
Vállaimon ismét megelevenedik a két pont, egy piros és egy fehér. Gondolataimba befurakodtak a bennem lakozó jó és rossz tanácsadóim, ki-ki vérmérséklete szerint:
– Meddig folytatod még önmagad dicsőítését? – szúr le a vörös ördögöm.
– Ne is törődj vele! Csak irigykedik – tromfol rá az angyalom.
– Feloldozást mégsem kaphatsz.
– Hányszor kell bocsánatot kérjek? – bököm közbe méltatlanul.
– Ne számold, végtelenszer, mert az az igazi szabadság – búgja az angyal.
– Gonosznak kell lenned, hogy elérj valamit! – vágja rá a kisördög.
– Ne hallgass rá, ez egy számító kis tökmag.
– Mit akar ez a gnóm a szeretetével?
– A saját ábrándjait szeretné megvalósítani, bármi is történjék körülötte – fejezi be az angyalka, menten elillan a képzeletemben.
A tükör előtt állok. Teljes valómban. Tíz éve Világtalanul.
