Lelki okok

Lelki okok

Tudtam, jól tudtam, hogy nem kellett volna azt az ajtót kinyitnom. De kinyitottam, és bár tudtam, jól tudtam, hogy nem szabad túl mélyre néznem mögötte, mégis megtettem, hogy a gonosz dolgok amik ott vártak rám meglapulva egy sarokban ugrásra készen, rám vessék magukat.

Phoenix egy elhagyatott autóútján próbáltam eligazodni, és megtalálni az első könyvem bemutatójául szolgáló könyvtár épületét, ahol reméltem hogy legalább pár érdeklődővel találkozhatok majd, hiszen az időjárás nem kedvezett egy ilyen események, mert az eső szüntelenül és szakadatlanul dobolt a jó öreg Buick nyolcas Roadmasteremen. Az eső hangját alig tudta elnyomni az autórádió hangja, ahol Bob Dylen egy általam annyira kedvelt számát egy hírolvasó hölgy hangja törte és szakította meg, nagy bosszúságomra, aki egy tragikus balesetről számolt be a hallgatóinak, miszerint a világszerte elismert és a horror műfaj koronázatlan királyaként számon tartott idős író súlyos autóbalesetet szenvedett. Nem is tudom miért, talán a kedvenc számom megszakítása, talán a kedvenc íróim egyikének állapota miatt érzett aggodalmamban, vagy egyszerre a kettő miatt, az ősöreg autóm műszerfalára csaptam mérgemben, átkozva a sorsot, a rossz szerencsét. Be kellett látnom, hogy ez nem az én napom, és ekkor szembesültem vele, hogy végérvényesen eltévedtem. Eljött a perc, amikor fel kellett ismernem, nincs értelme tovább róni és falni a ködbe, a sötétségbe vesző kilométereket, mert a végén még a benzintartály is kiürül, én meg ott találom magam a senki földjén, hogy még segítséget sem kérhetek senkitől. A mobiltelefonomra hiába is hagyatkoztam volna, mert az persze lemerült. Bár az első regényem a fikciós elbeszélések közé tartozik, amelyben értelmet próbáltam adni a sokszor elborzasztó világnak, a minket körülvevő, sokszor rémisztő dolgoknak, és azt próbáltam megmagyarázni hogy a dolgoknak ezeknek ellenére mégis csak értelme van, akkor ott a Phoenix egyre sivárabb és néptelenebb autóútján szlalomozva, igazi rémület lett úrrá rajtam. Minden érzelem nélkül tört rám a pánikroham, amitől azt hittem hogy egy időre megszabadultam a könyvem írása közben, de úgy látszik, nem akart számomra békét és nyugtot hagyni, és a legjobb alkalmat választotta arra, hogy az idegeimet még jobbat megtépázza. A belső elválasztó mirigyeim úgy éreztem hogy máris kimerítette, és vártam hogy izomfeszítő szerves vegyületeket pumpáljon a véráramba, hogy felgyorsuljon a szívverésem, és a a végsőkig kifáradjon az agyam. Egy esetleges végzetes balesetet elkerülendő, már éppen az út szélére húzódtam volna, hogy kifújjam magam, és cigarettára gyújtsak, amikor egy motelt jelző ócska, ütött és kopott neonreklám villant fel a fejem fölött, mintha csak valaki az én tiszteletemre kapcsolta volna fel a reklám világítását. Én simán továbbhajtottam volna mellette, mert motelnek még a nyomát sem láttam, és nem is hallottam róla, hogy errefelé lett volna ilyen. A sorsomba nem volt beleszólásom, és megadtam neki magam, és beletörődtem az elkerülhetetlenbe. A könyvbemutatómnak lőttek, és valószínűleg a meg sem kezdődött írói karrieremnek is. Az éjszakát bőrig ázva, elcsigázott idegekkel, egy világvégi motelben kell majd eltöltenem. Azzal próbáltam meg kisimítani a ráncaimat az elgyűrt és borostás képemen, hogy a hátrányokat majd előnyömre fordítom és alakítom, de hogy hogyan, és miként, arról halvány lila segédfogalmam sem volt. A kezeimet a jó öreg Buick kormányán imára kulcsoltam, és arra kértem az istent, hogy a motelben legyen legalább egy alkohollal színültig megtöltött bárszekrény, aminek a drága de életmentő tartalmát úgy pusztíthatom el, és dönthetem magamba, ahogy már nagyon régen nem tettem. Mialatt az enyhítő alkoholért imádkoztam magamban, és próbáltam megtalálni a rejtélyes motelhez vezető utat megtalálni, a rádió a jó kis számok lejátszásáról valami istentiszteletre kapcsolt, ahol a pap vagy ki tudja kinek a nyájas bevezető szavai után, arról a nagy igazságról adott hírt a biztos több ezres egybegyűlt tömegnek, hogy ha imáinkban olyat kérünk, amit a gyarló emberi mivoltunkat le nem vetkőzve, önös szándékokkal vezérelve kívánunk, és vágyunk, Isten, a mi teremtő atyánk, egész egyszerűen befogja a fülét, vagy egész egyszerűen elengedi a füle mellett a kérésünket.

De kedves híveim, folytatta a pap, vagy nem is tudom ki a fene, mialatt sikerült a lepusztult motel teljesen elhagyatott parkolójában leállítanom a kocsit, és az egyik szoba ablaka mögül pislákoló fény irányába fordítanom a tekintetemet, ha olyanért imádkozunk, amire valóban szükségünk van, Isten a mi vezérlő fényünk és csillagunk, csupa fül lesz, és ahogy mondani szokás mai szlenggel élve, vevő lesz rá. Lekapcsoltam a Buickom fényszóróit, kifújtam magam, és hálát adtam a teremtőnek, és a gondviselésnek, hogy ha már az egyik kezével elvett tőlem majdnem mindent, legalább a másik kezében tartogatott nekem pár szem kenyérmorzsát. Az éjszaka sötét volt, és egyre sötétebb lett, de ilyenkor szokták a rádióból harsogó paphoz vagy kihez hasonlatos ürgét azt mondani, hogy a nappal majd kétszer olyan fényes lesz. A motel, amire igencsak ráfért volna egy mindenre kiterjedő újjáépítés, vagy egy buldózer, hogy a lánctalpai alatt pozdorjává törjön az egész épület együttes, aminek ha jól számoltam, éppen 13 szobája volt, és gondolom mindegyik üresen árválkodott, és várta a soha meg nem érkező vendégeit. Az épület együttes nem tudom miért, a normális, vagy megszokott méretek negyedével legalább alacsonyabb volt, mintha csak egy miniatűr makett lett volna az egész, egy besorolhatatlan ócska horror film díszlete. Már-már az is megfordult a fejemben, hogy ennek a motelnek nincsenek is és nem is voltak soha vendégei, legfeljebb csak kísértetei, ahogy az egész városnak, mert miért nem találkoztam a rossz idő ellenére sem, egy emberrel sem, de még csak egy elkóborolt állattal sem, hogy a Buickom kerekei között végezze? A motel egész területe úgy festett, mint egy drogtanya, vagy a hajléktalanok gyülekezőhelye, ahol belőhetik, vagy agyonverhetik egymást, anélkül hogy bárki is rajtakapná őket. A félhomályban úgy meredt ki az egész groteszk épület, mint valami véres és titokzatos kínszószerszám. Az ajtó amely mögül talán egy kis asztali lámpa fénye világíthatott, és adott útbaigazítást, hogy merre induljak el, egy kis iroda volt, ahol senkit sem láttam, csak egy tüdőbetegre emlékeztető krákogást, majd mielőtt még hallózni kezdtem volna, hogy van-e itt valaki, egy még az autómnál is öregebb és megviseltebb vénember bújt elő egy asztal alól. Hogy mit keresett ott, és hogy amit keresett azt miért nem tartja elérhető közelségben, nem akartam firtatni, már csak azért sem mert a vénember nem tűnt annak a barátkozó, és beszédes típusnak. Olyan hetven év körülinek saccoltam, de nyugodtan mondhatta volna magát akár nyolcvannak is. Üdvözölni akartam, és hogy mondjak is valamit, az átkozott időt szerettem volna a fenébe kívánni, amikor szinte rám förmedt, hogy mit akarok. Nem sok hiányzott, hogy ki ne jöjjek a béketűrésemből, hogy a hályogos szemei közé vágjam, hogy vajon mit akarhatnék te vén hülye. Persze hogy egy átkozott szobára vágyom, amiben remélhetőleg van egy ágy, ami nem szakad le alattam, ha már párszekrényben nem igazán reménykedhetem, egy ilyen isten háta mögötti koszfészekben felhúzott vagy inkább összetákolt motelben. Persze, egy szobát, mondta szinte magának az öregember, aki kísértetiesen emlékeztetett engem valami még a születésem előtt készült, fekete-fehér film egyik főhősére, mintha csak őt láttam volna viszont, évtizedekkel az egyébként annyira dicsért, talán horrorfilm amúgy a kezdetekben csekély elismerést besöpört első vetítése után. De hogy milyen film lehetett, és hogy ki volt a főszereplő, és hogy mi volt a mozi története, és sztorija, az sajnos nem ugrott be. A szoba ára nem is volt borsos, és ahogy a teljesen érintetlen kulcsos szekrényt néztem a falon, nem kell szomszédoktól sem tartanom. Az öreg remegő kezekkel, a kevés hajába bele-beletúrva adta át az 1-es szoba kulcsát, ami közvetlenül a kis iroda helyiség mellett volt. Talán azért, hogy ha valami gond és bajom esnék, a leggyorsabban a segítségemre tudjon sietni, bár ezt elképzelnem, jócskán meg kellett erőltetnem az amúgy szárnyaló fantáziámat. Azt sem tudtam, hogy az öreg honnan került elő, hogy egyáltalán elhagyta-e az utóbbi években nem hogy a motel területét, de magát a motel épületét, és annak az irodáját. Biztos már a hallása sem a régi, mert úgy hajolt közelebb és fölém, mint aki arra kér, hogy ha nem nagy kérés a részéről, legyek szíves a szőrös fülébe ordítani, mert olyan süket mint a nagyágyú. De az is lehet, hogy csak azt hallja meg amit akar, mert nem hiszem, hogy a Buickom dudáját nem hallotta volna, amit nem tudom miért, de többször is megnyomtam, mint egy jelt adva az érkezésemről. A szoba árát pár gyűrött dollárral egyenlítettem ki, és még meg is toldottam volna pár plusz dollárral, de az öreg szerint erre semmi szükség sincs, és hogy nyugodtan tegyem csak el.

Amíg a vendégkönyvet keresgélte egy szekrényben, a szobám kulcsát az asztalra tettem, aminek a hangjára az öreg, aki valami Batesként mutatkozott be, miután eltettem a borravalónak szánt összeget, és jól ki krákogta magát, egy véres zsebkendővel törölgetve le a száját, összerezzent, és mint akit áramütés ért, úgy fordult meg, majd közölte, hogy az életben, akárcsak egy kártyapartiban, ha egyszer valamit leraktak, akkor az játékban van. Én mint aki nem ért egy szót sem, bólogatni próbáltam, majd úgy írtam bele a nevem az elsárgult, repedezett, és tépett vendégkönyv erre kijelölt rovatába, mint aki abban reménykedik, hogy majd ha más nem is, az öreg felismeri bennem a nagy amerikai író nemzedék legreményteljesebb tagját. De persze nem így történt, és autogram helyett, csak az elnézésemet kérte, amiért így megnehezíti a dolgomat, de nézzem el neki, öreg már ő ennek a motelnek a vezetéséhez, amit már fiatal korában nem szeretet vezetni. Két dolog van, folytatta, miközben egy a szája szélén meginduló nyálcsíkról tudomást sem véve, úgy tekingetett ki az iroda amúgy mocskos ablakán, mint aki attól tart hogy újabb vendége érkezik, és megint kezdheti az előbbi, számára láthatólag megerőltető és terhes szertartást, amit ilyen vén fejjel kel elismernem. Az ostobaságom az egyik, hogy miért nem léptem le innen még időben, amikor volt rá lehetőségem, a másik az alkalom, amit annyi sok évvel ezelőtt elmulasztottam. De hát soha nem volt elég vér a pucámban, és ha jól emlékezem, már 1960 óta arra vagyok kárhoztatva, hogy itt tegyek-vegyek, ahol a madarak sem járnak, nem hogy egy tisztességes szállóvendég. Már elnézést. Nem érettem hogy az öreg miét nem máshol nyitotta meg a motelét, ha egyáltalán ő nyitotta meg, és ha egyáltalán volt bármilyen beleszólása is ebbe a kérdésbe. Lehet, hogy a motelt örökölte, mert épeszű ember nem hiszem, hogy a nehezen megtakarított pénzét egy ilyen helyen felhúzott szarkupacra költi, attól bármilyen csekély bevételt is remélve. Miért nem vesz föl maga mellé, vagy még inkább maga helyett egy fiatal és még lelkes segéderőt? Vagy nincs gyermeke, vagy unokája, aki tovább vinné a boltot Ön helyett? A belőlem feltörő kérdések engem is megleptem, és ahogy láttam, az öreget inkább még jobban felbőszítette. Én attól tartva, hogy az asztal elől elránt egy mankót, vagy rosszabb esettben egy csőre töltött fegyvert, hogy a fejemre sújtson, vagy az agyamba röpítsen egy golyót, a remegő és májfoltos kezeit a ravaszon tartva, egyet hátrébb léptem. Az öreg ahelyett azonban hogy az életemre tört volna, ami jelen állás szerint romokban hevert, csak legyintett egyet a levegőbe, hogy ha lenne rá pénze is, ugyan kit vehetne fel, és hol keresne tettre kész és becsületes munkaerőt, és ugyan ki az az épeszű, aki éppen egy ilyen rossz hírű motelben szeretné a kevés kenyérre valóját megszerezni. A rossz hírű motelt nem tudtam mire vélni, mert ezzel aztán biztos nem csinál jó boltot, és szerintem ennek a düledező félben lévő motelnek nem hogy rossz hírneve nincs, de semmilyen hírre nem tett szert. Én az életemben nem hallottam róla, és azt hiszem, hogy még a Phoenix őslakosai sem tudnának felőle semmi érdemleges információval szolgálni. Nincs egy takaros kis menyecske, vagy egy Normanné, aki segítene önnek, aki a támasza lehetne? Soha nem volt feleségem, de még egy jóravaló barátnőm sem. Egy-egy futó kalanddal ugyan büszkélkedhetek, de azok sem tartottak ki tovább mint egy-egy éjszaka, és ezeknek mindig rossz vége lett, ha érti mire gondolok. Én nem értettem, de azért bőszen bólogattam, de sok értelmeset nem voltam kihámozni az öregből. Nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy a ház tükrözi-e az öreg furcsa személyiségét, vagy az öreg tükrözi-e a motel groteszk személyiségét, mert hogy személyisége volt, abban már biztos voltam, ahogy a piszkos és rejtélyes titkaiban is. Az öreg egy olyan megszállottnak tűnt fel előttem, aki nem is aggódik, és talán soha nem is aggódott a megszállottsága miatt. Hogy fiatalon sem lehetett egészen normális, az is olyan biztos, hogy reggel, az első adandó alkalommal úgy kereket oldok innét, hogy csak úgy porzik majd a föld a jó öreg Buickom kerekei nyomán. Az öreg biztos túl van már nem egy idegösszeomláson, amiből mint tudjuk, felgyógyulni olyan, mint amikor egy eltörött vázát szeretnénk összeragasztani. Abban a vázában, ahogy ennek az öregnek az éleselméjűségében sem bízhatunk és bízhattam meg. Ha lehet így fogalmaznom, az öreg rosszul, nagy rosszul volt, és lett összeragasztva, és ahogy a víz a ragasztót, az ő elméje is régen, nagyon régen föloldotta az épelméjűség legapróbb jelét is. Nem segítette a motel ügyintézésben és az adminisztrációban senki, ami bár nem lehetett egy nagy meló, de azért mégis csak megerőltető lehet egy ilyen csotrogánynak, aki a hamut is mamunak mondja, aki a mai szóhasználattal élve, nem egészen százas.

Mikor rákérdeztem, hogy tényleg egyedül vezeti-e és viszi a hátán a boltot, az öreg mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt volt képes felelni, anélkül hogy elröhögte volna magát, hogy egyedüliként az édesanyjára támaszkodhat. Mi van? Az é-des-any-já-ra? De hát maga a pasas is van vagy hetven, de inkább közelebb a nyolcvanhoz, és még közelebb a halálhoz, -és akkor az édesanyja, ha csak nem örökbefogadott ez az őrült, és nem karon ülő korában vette valaki magához, (mondjuk egy elmegyógyintézetből) minimum kilencvennek kell lennie, ha nem száznak. Az öreg közveszélyesebbek kezdett tűnni előttem, mint az első szerelmem, aki sokáig nem hagyott el, és akit sokáig képtelen voltam faképnél hagyni. Na nem egy szőke bombázóra kell most gondolnia a kedves olvasómnak, mert a drogról beszélek, aminek a fogyasztásából soha nem épültem fel teljesen és igazán, de mégis sikerült letennem, és helyette egy masszív alkoholistát faragni magamból, jobb híján. Ez az öreg úgy tűnt, hogy bár tehetetlennek festette le magát, és olyan mesékkel traktál, amiből lesüt és kiviláglik, hogy teljesen és megfellebezhetetlenül hülye, de úgy éreztem, hogy mindezek ellenére, az emberek azon kevés százaléka közé tartozik, akit ha kihoznak a béketűréséből, akkor bizony nem habozza megtenni azt, amiről úgy véli, hogy megteheti. Ez az öreg keményebbre sült mint a cipőm talpa, mint aki általment már nem egy pokol tüzén. Nem is akartam tovább hallgatni, és abban reménykedve, hogy könnyű álom jön majd a szememre, felmarkoltam a szobám kulcsát, és megköszönve az öreg Bates Úr kedvességét, hátat fordítottam neki, hogy teljes gőzzel előre, belevessem magam a szobám ágyába, a következményeket meg vigye az ördög, gondoltam magamban, amikor szinte a semmiből, egy újabb öregbe botlottam, aki szintén lehetett vagy hetven, és aki úgy meredt rám, mint aki most szabadult egy villamosszékből. Önök még nem is ismerik egymást, krákogta az öreg Bates a hátam mögött. Hadd mutassam be Önnek (mondta az öreg, miközben a vállamra tette a májfoltos és remegő, továbbá szőrös tenyerét, és nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy meg is szorítja azt, meglepően fiatalos erővel, hogy még a csontom is belesajgott és talán meg is roppant) Theodoret, vagy hogy pontos legyek, Theodore Robert Cowell urat, a legjobb, és talán az egyetlen igaz barátomat, gyermekkori játszópajtásomat. Robert úr miután jól megnézett magának, a kezét nyújtotta, ami szintén remegő volt, májfoltos, és szőrös, akár csak a cimborájának, akivel el nem tudom képzelni miket művelhetnek a szabadidejükben itt, ebben a motelben. Örülök a találkozásnak, kedves Bachman úr. Ha kérhetem, és ha önnek nem jelent nagy nehézségek, nyugodtan szólítson Chris Hagennek, Ken Misnernek, Richard Burtonnak, vagy Roseland tisztnek. A döntést és a választás jogát önre hagyom és bízom. Robert ( mert maradjunk ennél a névnél) az egyik bokájára sántítva engedett utat számomra, akinek ha futólag is lestem csak meg az arcát, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ez ez ipse is kiköpötté és öregkori mása egy egykori fószernek, aki egy üldözés közben, éppen annak a könyvtárnak a nyitott ablakán ugrott ki, és oldott kereket az őt üldöző rendőrök hada elől, ahová elviekben tartottam az nap este Phoenix kihalt, és a semmibe vesző útjain. A pasasnak, akiről talán egy híradásban hallottam, vagy a tévében láttam, megsérült a bokája, de még így, sérülten is sikeresen elvegyült az átlagpolgárok között. A Phoenixi rendőrség hiába zárta le az utakat, az ipse jól tudta, hogy a városon belül kell maradnia, és itt kell magának szállást, menedéket, és segítséget találnia, amíg lecsillapodnak a kedélyek. A pasast aztán még véletlenül sem kapták rajta sem autó vagy élelmiszer lopáson, pedig ennie csak kellett valamit, ahogy pihennie is, de minden elhagyatott autót átvizsgálva sem találták a nyomát. Ennek már majdnem négy évtizede, de az ürgét mint a leghírhedtebb sorozatgyilkosok egyikét, mint a mai napig hiába keresik, ha keresik még egyáltalán. A számlájára írtak legalább harminc fiatal lány megerőszakolását, és meggyilkolását, de az áldozatok száma a mai napig rejtély, mert ki tudja, hogy meddig és hol, és hogyan, kinek vagy kiknek a segítségével folytatta az áldásos tevékenységét. Általában agyonverte, máskor megfojtotta a védtelen nőket. Az öreg Bates szinte megszakítva a múltba révedésemet, nem is tudnám megmondani, hogy félig viccesen, vagy félig komolyan azzal fordult felém, hogy a kedves barátja lehet, hogy nekrofil, lehet, hogy brutálisan néz ki, de mindezek ellenére mérget vehetek rá, hogy igazán művelt, és meggyőző egy férfi. Ekkor úgy éreztem a föld kicsúszik a lábam alól, hogy a baj elérte azt a bizonyos szintet, amikor már ha megfeszítenek sem vagyok és lehetek képes nem hogy változtatni de javítani sem rajta, mert egyre csak rosszabb lesz minden.

Mivel az eső úgy látszott hogy kezd elállni, és mivel nem sok kedvem volt már ebben a motelben nem hogy éjszakázni, de még egy hátborzongató percet eltölteni, a kulcsot az öreg Bates felé nyújtottam volna, de az utolsó emlékem az volt még mielőtt a motellel szemközti ház pincéjében magamhoz tértem volna, hogy miközben a zsebemben matattam a kulcscsomó után, az öreg Bates egy furkós bottal, vagy talán egy baseball ütővel olyan ütést mért a fejemre, hogy nem vagyok biztos benne, hogy nem törte be a koponyám, vagy hogy nem szenvedtem maradandó sérülést, ami az épelméjűségemet illeti. Miután a pince koszos padlóján feleszméltem a sokkból, próbáltam kivenni a három alakot aki előttem tornyosult a sötétben. Egy két felkattintotta a pince kapcsolóját, hogy a félhomályban döbbenjek rá, hogy az öreg Bates, és az öreg Robert mellett egy újabb ismerős arccal vagyok ma éjszaka találkozni, bizonyos Gein úrral, aki mint egy bemutatkozásként körbemutatott a pincén, hogy nézzem csak meg nyugodtan az ő, illetve a hármójuk kis gyűjteményét, ami emberi bőrből készült maszkokat, lámpaernyőket, üléshuzatokat, összefércelt kezeslábast, és nem utolsósorban nagy műgonddal tartósított szerveket, és egyéb testrészeket jelentett. A három öreg, szinte egyként mondta el, hogy a gyűjtőszenvedélyük már nagyon régen kezdődött, amikor, talán a hatvanas évek elején együttes erővel, mint régi bajtársak, barátok, és cimborák, továbbá osztálytársak, holmi brahiból és csak úgy a hecc kedvéért több holttestet is kiástak a helyi temetőben, akik szerintük az édesanyjukra hasonlítottak.

Móritz Mátyás
2015 November 8. Vasárnap
Budapest, Csepel