A kastély ódon épületéhez széles út vezetett, időnként kitérve az egyenes irányból, mint egy céltalan módon kigömbölyítve a párhuzamból adódó túlzott egyenességet. Aki rajta járt kanyargósságát magától értetődőnek tartotta, holott a praktikussági feltételeknek nem felelt meg, hiszen mindenképpen meghosszabbította a sétát. Még így is rövidnek tűnt, miközben az ember hallgatta saját lépteinek neszét. Ahogy cipője talpa találkozott a szinte por finomságú salakkal, ami megakadályozta az alatta levő réteg felverését, mert az arány tökéletesen kiszámított módon megfelelt a természetesség illúziójának, mégis visszatartotta kiszabadulását és a légtérbe jutását, így soha sem keletkezett porfelhő, még a legnagyobb szárazságban sem.
A dupla szárnyú, vékony kúpban végződő ablakban álló lány jól ismerte ezt az utat. Annak ellenére, hogy szinte sohasem járt rajta, hiszen ez a látogatóknak és az örökbefogadásra vállalkozó szülőknek volt fenntartva. Mégis ki tudta nála jobban hol tartottak a rajta közlekedők, mikor értek egy hosszabb kitérőhöz, és éreztek kényszert annak levágására, mert az izgalom hajtotta őket. Reménye a találkozásnak, azzal, akit elképzeltek saját életük részeként, mert beleillett mintha ott született volna. A gyermekek mindent meg is tettek ennek való megfeleléséért. Finom, intelligens ösztönnel kiszagolva és erejüket összeszedve koncentráltak életük nagy feladatára, amin áll vagy bukik a sorsuk, a tévedés nem megengedett. Kinevették azt, aki visszatérve közéjük nem számolt be pozitív végkifejletről. Megkapta a divatos lúzer jelzőt, mint ahogy a lány az ablakban. Az sem számított, hogy a női nemhez tartozóként más meghatározást kívánt volna, az általánosítás következményeként mégis ráragadt.
Ő viselte, méltósággal annak a titoknak a tudatában, hogy az ő akarata szerint nem vitték el, mert elképzelhetetlennek tartotta az életét egy hétköznapi szűkös légtérben. A tágas, hosszú folyosók helyett, ahonnan hatalmas díszes ajtók nyíltak kopott aranyozású szárnyukkal a termekbe, aminek plafonja szinte az égig ért. Nem települt rá súlyos teherként, hagyta szabadon lélegezni és álmaiba merülni, ahogy nyitott szemmel feküdt az ócska vaságyon, aminek minden keserves nyikkanását szerette, mert a múltból szólt hozzá úgy, hogy jelenné vált benne. Arról mesélt, mint minden, ami körbevette. A képek a cirádás falakon, a márvány kandalló, amibe hajdanán meleg tűz lobogott és körülötte olyan emberek ültek, mint ő. Kissé sápadt arccal, halvány karikákkal a szemük alatt figyelték a lángokat miközben kinn süvített a dermesztő szél, és visszatarthatatlanul behatolt az ablakok résein arra késztetve őket, hogy közelebb húzódjanak az éltető meleghez. És mindezt felcserélte volna egy lakásra, ami kényelme ellenére ridegen a máról szól, és csakis arról és ehhez való idomulást várna el tőle is. Nem bolyongást a félhomályos folyosókon, ahol érezheti egy látszólag letűnt világ fájdalmas szépségét, ami beépült a lelkébe, és eggyé vált benne. Mindennek az elvesztésétől való félelem arra késztette, hogy a többiekkel ellentétben megmakacsolja magát, és összeszorított szájjal fogadja a rá vágyó párokat, mert külseje és szerénysége miatt minduntalan kiválasztották, de a visszafojtott ellenállása elriasztott mindenkit. Hányszor figyelte őket az ablakból és hallgatta távolodó lépteiket könnyes szemmel, amit a nosztalgia melankolikus érzése váltott ki belőle, siratva a számára nem létező világot. Most mégis oda tart, hiszen elérte azt a kort, amikor el kell, hogy hagyja a helyszínt ahová csecsemőként érkezett akarata ellenére, mint ahogy most is így történik, de ellenkező irányba. Mégsem fél, mert a bázis benne van, ahová mindig visszahúzódhat menekvés képen, annak méltóságos magányába. És ezt a tékozló szüleinek köszönheti, akik nem tudták, vagy nem akarták őt elfogadni. Mégsem haragudott rájuk, sőt hálát érzett, mert botlásuk nélkül ő is egy hétköznapi lány lenne. Ezért élete céljának tekintette, hogy megtalálja őket bármerre vetődtek is és köszönetet mondjon nekik saját különleges lényéért.
A dupla szárnyú, vékony kúpban végződő ablakban álló lány jól ismerte ezt az utat. Annak ellenére, hogy szinte sohasem járt rajta, hiszen ez a látogatóknak és az örökbefogadásra vállalkozó szülőknek volt fenntartva. Mégis ki tudta nála jobban hol tartottak a rajta közlekedők, mikor értek egy hosszabb kitérőhöz, és éreztek kényszert annak levágására, mert az izgalom hajtotta őket. Reménye a találkozásnak, azzal, akit elképzeltek saját életük részeként, mert beleillett mintha ott született volna. A gyermekek mindent meg is tettek ennek való megfeleléséért. Finom, intelligens ösztönnel kiszagolva és erejüket összeszedve koncentráltak életük nagy feladatára, amin áll vagy bukik a sorsuk, a tévedés nem megengedett. Kinevették azt, aki visszatérve közéjük nem számolt be pozitív végkifejletről. Megkapta a divatos lúzer jelzőt, mint ahogy a lány az ablakban. Az sem számított, hogy a női nemhez tartozóként más meghatározást kívánt volna, az általánosítás következményeként mégis ráragadt.
Ő viselte, méltósággal annak a titoknak a tudatában, hogy az ő akarata szerint nem vitték el, mert elképzelhetetlennek tartotta az életét egy hétköznapi szűkös légtérben. A tágas, hosszú folyosók helyett, ahonnan hatalmas díszes ajtók nyíltak kopott aranyozású szárnyukkal a termekbe, aminek plafonja szinte az égig ért. Nem települt rá súlyos teherként, hagyta szabadon lélegezni és álmaiba merülni, ahogy nyitott szemmel feküdt az ócska vaságyon, aminek minden keserves nyikkanását szerette, mert a múltból szólt hozzá úgy, hogy jelenné vált benne. Arról mesélt, mint minden, ami körbevette. A képek a cirádás falakon, a márvány kandalló, amibe hajdanán meleg tűz lobogott és körülötte olyan emberek ültek, mint ő. Kissé sápadt arccal, halvány karikákkal a szemük alatt figyelték a lángokat miközben kinn süvített a dermesztő szél, és visszatarthatatlanul behatolt az ablakok résein arra késztetve őket, hogy közelebb húzódjanak az éltető meleghez. És mindezt felcserélte volna egy lakásra, ami kényelme ellenére ridegen a máról szól, és csakis arról és ehhez való idomulást várna el tőle is. Nem bolyongást a félhomályos folyosókon, ahol érezheti egy látszólag letűnt világ fájdalmas szépségét, ami beépült a lelkébe, és eggyé vált benne. Mindennek az elvesztésétől való félelem arra késztette, hogy a többiekkel ellentétben megmakacsolja magát, és összeszorított szájjal fogadja a rá vágyó párokat, mert külseje és szerénysége miatt minduntalan kiválasztották, de a visszafojtott ellenállása elriasztott mindenkit. Hányszor figyelte őket az ablakból és hallgatta távolodó lépteiket könnyes szemmel, amit a nosztalgia melankolikus érzése váltott ki belőle, siratva a számára nem létező világot. Most mégis oda tart, hiszen elérte azt a kort, amikor el kell, hogy hagyja a helyszínt ahová csecsemőként érkezett akarata ellenére, mint ahogy most is így történik, de ellenkező irányba. Mégsem fél, mert a bázis benne van, ahová mindig visszahúzódhat menekvés képen, annak méltóságos magányába. És ezt a tékozló szüleinek köszönheti, akik nem tudták, vagy nem akarták őt elfogadni. Mégsem haragudott rájuk, sőt hálát érzett, mert botlásuk nélkül ő is egy hétköznapi lány lenne. Ezért élete céljának tekintette, hogy megtalálja őket bármerre vetődtek is és köszönetet mondjon nekik saját különleges lényéért.
Írta: Mérő Andrea
Kedves Andrea!
Meglepően különleges történetet írtál. Az ódon falak között van egy árva kislány, aki szeret ott lenni, mert ott fantáziáját nem korlátozzák a modern lakások.
Nagyon tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil