Először azt hittük, eljött a világvége.
Százak bámulták a hihetetlen égi jelenséget. Az éjjeli égbolt hirtelen kivilágosodott. A szigetet körülölelő tengerből hétszínben lángoló tömény massza emelkedett ki, fényes tűzcsóva tört a magasba, a sötétséget nappallá változtatta.
Az ufó jól látható nyomokat hagyott a közhangulatban és az ámuló közönség állapotában: ideiglenes halláskárosodás, kisebb égési sérülés, enyhe fejfájás, gyors lefolyású hányinger kísérte a nem mindennapi incidenst. Szétterülő örvény borzolta a vizet, a fantom által gerjesztett hullámok egy pillanatra beterítették a kicsiny halászfalu szűk utcáit, apró, színes házait. A lámpák kialudtak, a motorok leálltak, elnémultak az autórádiók. A csillámló csészealj a folytonos irányváltoztatásaival szakadatlanul ingerelte az ovális képű szemtanúkat. A főtéren egy koncertre berendezett színpadon két ikeralak tűnt fel. Három szemük pirosan izzott, körte fejükkel lomhán bólogattak, csillogó ezüstszín testüket vékony pikkelyek borították. Merev tartásuk robotszerűvé tette mozgásukat, mint egy jelmezbálban mocorogtak.
Attól féltünk, köddé válik a látomás, mielőtt még megörökíthettük volna, mégis egyre hátrált a tömeg, csupán két csápoló fiatal ugrált feléjük, őrjöngtek az új divathóbort láttán, füttyögtek a zenére hangolva; hátrébb aggódó anyák jajongtak.
Fokozatosan kábultam el a színpad felől hömpölygő sűrű zöld füstben, míg teljesen elvesztettem a kapcsolatot a környezetemmel. Egy modern kórházhoz hasonlatos helyen ébredtem, testem leszíjazva egy fémágyhoz. Átnéztem a szomszédra, rémült tekintet meredt vissza rám. Különböző teszteket végeztek rajtunk: nyál-, haj-, bőr-, vérmintákat szolgáltattunk kéretlenül a torzfejű simabőrűeknek. Mindeközben amazok végig kommunikálták a történteket velem. Hangtalanul, telepátia útján. Azon vettem észre magam, én is csukott szájjal beszélek. Félő volt, szexuális kapcsolatot akarnak létesíteni az elraboltakkal. A vizsgálatot azonban nem követte semmiféle beavatkozás, egyszer csak visszatértünk a faluba, mintha misem történt volna. Körünkben a kétségbeesés lett úrrá. Kimerülve küszködtünk, agyunk zavartnak hatott, sok visszatérő a nevére sem emlékezett. Természetellenes viselkedésünk kirítt az itt maradt emberek szellemi röghöz kötöttségéből, mintha elloptuk volna szokásaikat, elfoglaltuk volna az életüket, gáncsoskodóknak néztek. Egy apró, vékony fémlapocskát fedeztem fel a nyakszirtemnél, lüktetett körülötte a vérem.
Egyre több világító testű idegen jelent meg a téren. Lassacskán eluralkodott rajtam a kínzó érzés, miszerint hátha mégiscsak én lennék az idegen az ő világukban, saját közegem vált kívülállóvá. Valamiféle mágia áldozata lettem? Reméltem, mindez csupán a képzeletem szüleménye, az ufonauták pedig elmém legmélyebb rétegének teremtményei.
Mellettem a fiú izgatottan hadarta, hogy a lények a jövőből, a tér-idő kapukon keresztül érkeztek, így ők a mi leszármazottaink, most minket tanulmányoznak, tehát őseikkel szembesülnek. Jobb, ha nem harcolunk ellenük, nem emelünk kezet saját unokáink unokáira!
Kétkedésem gátját hamar áttörte az egyik jövevény sipító hangja, amikor társaival együtt elnyelte a pompás légi hajóvá alakult tarka massza: „Ti magatok vagytok a földönkívüliek!” – közölte tökéletes nógrádi tájszólással, majd a nesztelen masina az éjszakai égboltot átszelve tovaszáguldott, hogy a fénylő pont egyetlen másodperc leforgása alatt egybeolvadjon a csillagok végtelenével.
Százak bámulták a hihetetlen égi jelenséget. Az éjjeli égbolt hirtelen kivilágosodott. A szigetet körülölelő tengerből hétszínben lángoló tömény massza emelkedett ki, fényes tűzcsóva tört a magasba, a sötétséget nappallá változtatta.
Az ufó jól látható nyomokat hagyott a közhangulatban és az ámuló közönség állapotában: ideiglenes halláskárosodás, kisebb égési sérülés, enyhe fejfájás, gyors lefolyású hányinger kísérte a nem mindennapi incidenst. Szétterülő örvény borzolta a vizet, a fantom által gerjesztett hullámok egy pillanatra beterítették a kicsiny halászfalu szűk utcáit, apró, színes házait. A lámpák kialudtak, a motorok leálltak, elnémultak az autórádiók. A csillámló csészealj a folytonos irányváltoztatásaival szakadatlanul ingerelte az ovális képű szemtanúkat. A főtéren egy koncertre berendezett színpadon két ikeralak tűnt fel. Három szemük pirosan izzott, körte fejükkel lomhán bólogattak, csillogó ezüstszín testüket vékony pikkelyek borították. Merev tartásuk robotszerűvé tette mozgásukat, mint egy jelmezbálban mocorogtak.
Attól féltünk, köddé válik a látomás, mielőtt még megörökíthettük volna, mégis egyre hátrált a tömeg, csupán két csápoló fiatal ugrált feléjük, őrjöngtek az új divathóbort láttán, füttyögtek a zenére hangolva; hátrébb aggódó anyák jajongtak.
Fokozatosan kábultam el a színpad felől hömpölygő sűrű zöld füstben, míg teljesen elvesztettem a kapcsolatot a környezetemmel. Egy modern kórházhoz hasonlatos helyen ébredtem, testem leszíjazva egy fémágyhoz. Átnéztem a szomszédra, rémült tekintet meredt vissza rám. Különböző teszteket végeztek rajtunk: nyál-, haj-, bőr-, vérmintákat szolgáltattunk kéretlenül a torzfejű simabőrűeknek. Mindeközben amazok végig kommunikálták a történteket velem. Hangtalanul, telepátia útján. Azon vettem észre magam, én is csukott szájjal beszélek. Félő volt, szexuális kapcsolatot akarnak létesíteni az elraboltakkal. A vizsgálatot azonban nem követte semmiféle beavatkozás, egyszer csak visszatértünk a faluba, mintha misem történt volna. Körünkben a kétségbeesés lett úrrá. Kimerülve küszködtünk, agyunk zavartnak hatott, sok visszatérő a nevére sem emlékezett. Természetellenes viselkedésünk kirítt az itt maradt emberek szellemi röghöz kötöttségéből, mintha elloptuk volna szokásaikat, elfoglaltuk volna az életüket, gáncsoskodóknak néztek. Egy apró, vékony fémlapocskát fedeztem fel a nyakszirtemnél, lüktetett körülötte a vérem.
Egyre több világító testű idegen jelent meg a téren. Lassacskán eluralkodott rajtam a kínzó érzés, miszerint hátha mégiscsak én lennék az idegen az ő világukban, saját közegem vált kívülállóvá. Valamiféle mágia áldozata lettem? Reméltem, mindez csupán a képzeletem szüleménye, az ufonauták pedig elmém legmélyebb rétegének teremtményei.
Mellettem a fiú izgatottan hadarta, hogy a lények a jövőből, a tér-idő kapukon keresztül érkeztek, így ők a mi leszármazottaink, most minket tanulmányoznak, tehát őseikkel szembesülnek. Jobb, ha nem harcolunk ellenük, nem emelünk kezet saját unokáink unokáira!
Kétkedésem gátját hamar áttörte az egyik jövevény sipító hangja, amikor társaival együtt elnyelte a pompás légi hajóvá alakult tarka massza: „Ti magatok vagytok a földönkívüliek!” – közölte tökéletes nógrádi tájszólással, majd a nesztelen masina az éjszakai égboltot átszelve tovaszáguldott, hogy a fénylő pont egyetlen másodperc leforgása alatt egybeolvadjon a csillagok végtelenével.
Hmmm…
Nógrádi tájszólás?
🙂