Tavaszi zsongás: Negyedik történet: Tavaszi zsizsegő

Dologra készült a világ.
Sőt, benne is volt abban nyakig.
Senki nem gondolt már a téli álommal, mind éber volt, akiben vér bugyogott. Azt mondják, legelőször a medve jövendölt valamit. Maga sem tudta, hogy, s miként lehetett ez, mert nem tartotta magát túlontúl bölcsnek. Éppen csak azért bandukolt ki, mert az éhség megzörgette a bunda alatt a csontjait, s nem volt tovább maradása a barlangban. Ahogy meglátta a kinti világot, az jutott eszébe, hogy de jó lenne, egy ízes húsú valamit nyakon csípni, s azzal betömni a lyukat, ami a gyomra környékén tátongott. Dehogy gondolt ő a csízióval, kalendáriummal.
Hát elindult.
Hegyes csőrpár felett fekete gombszemek figyelték, s amint meglátták, hogy utat indít, rögtön sivalkodni kezdett az a csőr. Amilyen kicsi volt, oly hangos. Ha valaki meglátta, nem értette, hogyan fér el abban a könnycseppnyi testben akkora duda, de így volt, s ezt el kellett hinni.
S a csőr sivalkodott, ha nem lett volna azon a madáron fekete maszk, bizonyosan beleveresedik. Csak sárga mellének dülledése mutatta, milyen erő van benne. A madárnak joggal lehetett nagy szája, akarom mondani, csőre, biztosan tudta, hogy a télnek már bottal üthetik a nyomát. Csúfolkodott is vele sokat. Aztán, amikor eleget csúfolkodott, eszébe jutott, hogy valójában nem azért ring az erdő ágán. Kikürtölte hát, hogy itt a tavasz, s mindenki méltóztasson végezni, amihez ért, de szaporán, mert minden napnak jelentősége van, s aki nem figyel, az mindenről lemarad. Csak mondta, csak mondta, míg oly annyira belelovalta magát, hogy a végén már a holtak is vigyázzba álltak neki.
Rögvest fészeképítésbe kezdtek a galambok. Nagy gonddal válogatták a gallyakat, ágacskákat. Megbeszélték, hogy az egyik hordja, a másik rakja, így mégis csak könnyebb. A hím vitte hát szakadatlanul az anyagot, de reszketett a csőre, ahogy a tojónak átadta azt. Nem véletlenül volt ez, mert alig adta oda, máris kapta vissza.
– Hát nem megmondtam, hogy 16-os fenyőágat hozz, nem 14-est? Hogy tegyem ezt ide? Ha nem passzol, hát nem passzol! Na, eredj, keress olyat, ami idevaló, ezt meg vidd innen, ne aggasson! – kárált!
– Megyek már, megyek! – dohogott a hím. – Éjt nappallá téve dolgozok, már lötyög bennem a begy, mégse jó semmi!
Azzal átröppent a szomszéd fára, hogy pihenjen egy kicsit, ott látta meg a fakopáncsot. Így szólt hozzá: – talán a kollégának is az asszony parancsol, hogy ilyen szaporán veri a fejét a fába?
A harkály látszólag megütődött a kérdésen, s kimérten hárította el a kérdést.
– Micsoda beszéd! Kérem, ne háborgasson tudományos munkámban! – azzal nagyot nyikkanva röppent tova, mintha nem akarna a pórnéppel keveredni. A galamb sem törődött vele tovább, szeme a közeli tanya eresze alatt szorgoskodó fecskéken akadt meg, akik viszont igen nagy egyetértésben csiporogtak csupa sár csőrükkel. Ők is építkeztek.
– Jó a misung! Jó, jó! – biztatták egymást.
A galamb irigykedve nézte őket, majd tovarepült.
– Na, megyek, megkeresem azt a fenyőágat. 14-est mondott, vagy 16-ost? Ki emlékszik már arra? Lesz, ami lesz.
Szürke alakja hamarosan elvegyült az ég kékjével.
De nem csak a levegőben, meg a fák között bolondult meg mindenki, odalent is tavaszi lázban égtek a népek. A csigával például annyit pörölt a neje, hogy egyszer csak nem bírta tovább, kibújt a házából, s csak úgy egy szál gatyában siklott tova.
– Majd fogok is én meszelni, meg kéményt söpörni! Nem vagyok én ezermester! – mondta paprikásan. Hallotta mindezt a faképnél hagyott asszonyság, de már nem tudott mit csinálni. Neki dolga volt az is, hogy a gyerekszoba tiszta legyen majd, hát tennie kellett érte, ha nem tettel, hát szóval. Ez így akkor sem volt rendjén! Bántotta is, hogy oly szigorú volt, s lélekszakadva rohant férje után, de úgy, lakókocsival a hátán nem sok esélye maradt.
Nagy robajjal felbolydult a hangyaboly, mert a királynő megérezte a megújulás illatát, hát gondolta, mindez jótékony lenne odalent is. Kihirdette hát birodalmának azonnali tavaszi nagytakarítását, hogy aztán bölcsője legyen az majdan több ezernyi tojásnak. Mintha megmozdultak volna a rögök, olyannak tűnt a föld, ahogy a seregnyi dolgozó megindult, hogy eleget tegyenek feljebbvalójuk parancsának. De ez csak távolról volt katonás, ha közelebbről szemügyre vette volna az ember, látja, hogy az egyik húzta, a másik vonta a dolgokat, s éppenséggel nem haladtak semmit. Mikor rácsodálkoztak a fejetlenségre, egy írástudót kiválasztottak maguk közül vezetőnek, hogy az majd levezényli az egészet. De alig telt el néhány mozzanat, a rögtönzött vezető máris a csápját tépte, mert a munkásnépnek a jobb oldal a balt jelentette, a kockát gurították, a gömbölyűt megemelték. Mondhatott nekik bármit, olyan volt az, mintha lónak imádkozott volna.
Aztán szőrt tépett magáról a nyúl, s hamarosan úgy nézett ki, mint akire a róka markolt rá. Nehezen tudott szerelembe esni iránta a bak. Habot vertek a vizekben a halak, aki nem ismerte őket, azt hitte, rossz az a víz. De még a fekete köpönyeges hollók is álnokul a szebbik oldalukat próbálták mutogatni. Nekik aztán végképp nem hitt senki, de elég volt akkor az is, hogyha egymást be tudták csapni.
Mindeközben virágot bontottak a fák, a bokrok, s egyéb hajlékony szárú földi szépségek, de mindezen gyönyörűségek figyelem nélkül bontottak szirmot nem is olyan sokkal később. Senki nem ért rá őbennük gyönyörködni. Zsizsegett a világ, mindenkinek a fülében ott csattogott a cinege üzenete, s tudták, hogy igaza van.
Eltelt egy kis idő, s ahogy nem is olyan sokkal előtte felbolydult, úgy, most, szinte parancsszóra nyugodott le a világ.
Miért is ne tette volna? Rend volt már addigra s békesség.
Előkerült ugyanis az a 16-os fenyőág a galambok fészkéhez, s nem pörölt már a tojó, elégedetten, anyasággal telve ült kényelmes fészkében, s melengette tojásait. A fecskék is abbahagyták a vályogvetést. Apró tojásaikat biztonságban tudták. De hazakerült addigra a csiga is, új szőrt növesztett a nyúl, s általában véve minden, de minden a helyére került.
Meg volt ágyazva a jövőnek.