Űrbörtön a Földön

Az előttem álló rab teste összerándult, majd az éles jelzőhangot követő némaságban az alsófokú Galaktikus Bíróság tárgyalótermébe csoszogott. A vékony, szőke nőn minden vékony volt. A teste, a végtagjai, az orra, a hajszálai, a szigorúra húzott ajkai, sőt még a falba süllyesztett mesterséges napfény keltette árnyéka is. Mikor már a tárgyalóterembe csoszogott befelé, utána kiáltottam, hogy van-e itt rajtunk kívül más ember. Ekkor visszafordult és válasz helyett olyan hevesen megcsóválta a fejét, hogy majdnem leesett a nyakáról, majd bezáródott mögötte a tárgyalóterem ajtaja.
Egyedül maradtam. Néztem a kijelzőn a saját nevemet. A bűncselekményemet csak paragrafussal jelölték. Milyen archaikus gesztus ennek a kivetítőnek a használata! Kit tájékoztat ugyan?! Hiszen hiába nyilvánosak a tárgyalások, ez csak ókori túlzása az igazságszolgáltatási alapelveknek! Biztos, hogy fényéven belül nincs olyan őrült, aki egy légkör nélküli börtönbolygóra utazna tárgyalást hallgatni.
Még csak egy órája ébresztettek a Hosszú Álomból, rehibernizációs fázisom javában tartott. Mindenem fájt. Aztán a fehéren pulzáló bilincseimnek a szenzorai erős fénnyel átváltottak vörös, legmagasabb biztonsági fokozatúra. Ezzel egyidejűleg kinyílt a tárgyalóterem ajtaja és én is beléptem. A pulpitus mögött egy középkorú férfit ábrázoló hologram ült bíró talárban, parókában.
– Megnyitom a tárgyalást a 64.117-es alsófokú galaktikus ügyben. A vád tárgya különös kegyetlenséggel elkövetett eltérő életforma elleni bűntett.
– Azt hittem vagyon elleni vétség miatt vagyok itt!
– Ezek szerint nem érti a vádat? Kéri az ismertetését?
– Hogy az űrviharba ne kérném?! Hiszen fogalmam sincs miről beszél.
– Ebben az esetben a tárgyalást elhalasztom és Önnek ügyvédet rendelek ki. Az új tárgyalás határnapja hivatalból kerül megállapításra.
– Mi az, hogy hivatalból? Nem lehet ezt sürgősséggel, ma elintézni?
Mielőtt tovább tiltakozhattam volna, a holografikus bírám eltűnt a kivetítőről. Megfordultam, hogy visszainduljak a folyosóra, de a tárgyalóterem padlózata megnyílt alattam és én kékes-lilás fénybe burkolódzva zuhanni kezdtem egy féreglyukon át. Aztán kialudtak a fények, a tér lelassult és sós vízpermet csapódott az arcomba. Ahogy földet értem a nedves homokban, esküdni mertem volna, hogy a soha nem látott Földön, egy tenger partján vagyok! Az égen alig adtak némi fényt a csillagok.
– Induljon a part felé – reccsent rám egy érces hang.
– Ki maga? – suttogtam ijedten, kiszáradt torokkal.
– A kirendelt védője vagyok. Az egyes bungalóban, a harmadik pálmafa után jelölték ki a celláját. Tapogassa ki a törzseket.
– Világításra már nem telik?
– Ne élcelődjön, hanem igyekezzen! Ötvenhét másodperc múlva a börtönőr-robotok váltóárammal takarítják át a partszakaszt, így csak a cellája szigetelt padlózata mentheti meg a végzetes áramütéstől.
Tudtam annyit az áramütés fiziológiás következményeiről, hogy futásnak eredjek. Nekiütköztem valaminek. Az első fatörzs! Kitapogattam a harmadikat és elkanyarodva tovább rohantam. Csak akkor álltam meg, amikor talpam alatt már nem homokot, hanem műanyag borítást érzékeltem. Ebben a pillanatban nappali világosság támadt a part mentén, szinte érződött a levegőben az elektromos kisülés, majd újra vaksötétté vált minden.
– Nem sokon múlott – hallottam meg ismét az előbbi hangot.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Maga tényleg a védőm?
– Gondolja csevegnék itt magával, ha nem fizetnének érte?
– Nem. Persze, hogy nem. De tudja, igazából nem nagyon vagyok képben. Az én koromban még nem így zajlott az igazságszolgáltatás.
– A maga kora már réges-régen elmúlt.
– Mondja meg végre, hogy melyik évet írjuk?
– Ennek a kérdésnek így már nincs értelme.
– Hogyhogy? Hiszen azt sem tudom igazából, hogy milyen bűnnel vádolnak.
– Akkor miért nem az ártatlanságára hivatkozott?!
– Bajt csináltam vele?! Tudja azért, mert volt egy kis vagyoni incidensem 2120-ban a Marson. Elkötöttem egy űrhajót – motyogtam szégyenlősen.
– Arra gondolt, hogy azzal fogják vádolni?! Mint kirendelt védője elárulhatom, hogy az ilyen jellegű tettek már régóta nem bűncselekmények.
– Mi?! Először az emberiség történetében szabad lopni?
– Szedje már össze magát! A maga korában tudomásom szerint már javában tisztelték a másságot.
– Úgy érti a másságot, mint a többségtől eltérő szokást, magatartást vagy gondolkodásmódot?!
– Szakadjon már el ettől az emberközpontúságtól!
– Úgy érti, hogy valami állattal kapcsolatos bűncselekmény miatt vagyok itt? Az utolsó űrdollárt is leperelem a fogvatartóimról, hiszen egész életemben csak egyetlen állattal kerültem kapcsolatba. Bernivel, a kutyámmal.
– És Ön szerint állat sérelmére nem lehet bűncselekményt elkövetni?
– Sehol a naprendszerben nem volt olyan jó dolga egyetlen kutyának sem, mint az én imádott Bernimnek. A szeretetemnek és a gondos ápolásomnak köszönhetően az átlagos kutyák élettartamának kétszeresét élte meg.
– Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz magával! – jelentette ki felháborodva.
Most már szívesen a szeme közzé néztem volna, de az éjszakai sötétség puha lepelként takart el mindent.
– Szóval akkor nem Berniről van szó? – erőlködtem ostobán.
– Annyit segítek, hogy az elkövetés idejét eltalálta.
– Az űrhajó eltulajdonítása mégis?
– Tényleg nem emlékszik egy döntő momentumra az esemény sorban? Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy léteznek ilyen lények! Mit csinált, amikor beért az irányító kabinba?
– A parancsnoki kabinra gondol, amiben az űrhajó irányítórendszere található?
– Most okoskodik, kötekedik, vagy inkább igyekszik a bűnét felidézni?
– Mit csináltam? Bementem a kabinba, beütöttem a kikötőben megvásárolt kódot az indítókészülékbe és örömmel konstatáltam, hogy nem vert át az űrkalóz kinézetű nepper, mert a hajtómű elsőre beindult. Arra persze nem számítottam, hogy már el van látva lopásgátlóval és az az átkozott rendszer lehibernál.
– Ha beismerő vallomást tenne és megbánó magatartást tanúsítana, az talán valamit enyhítene a bűnén. Annyit kérdezek azért még, hogy mit talált a parancsnoki széken?
– A parancsnoki széken? – forgattam a szemem kétségbeesetten, aztán bevillant egy gusztustalan részlet. Mielőtt beleültem volna az ülésbe, valami mozgolódást láttam rajta. Módosítottam a kabin megvilágításán és tíz-húsz barnás-fekete csótányt láttam meg. Undorodva lesepertem őket a földre és mindet széttapostam.
– Úgy látom, kezd emlékezni – szólalt meg halkabban a hang.
– Maga lát ebben a sötétségben? Én még mindig nem látom magát. Ugye nem arról a marék csótányról van szó?
– Tudja, amíg maga aludt, minden megváltozott. Nemcsak a Föld lett lakhatatlan. Az embertársai elpusztították mindenhol az életet. Egyedül mi éltük túl a galaktikus atomháborút 2200-ban.
Ekkor a trópusi sötétséget egy fénykard élességével és erejével vágta szét a hajnal első sugara. Felsikoltottam, mert megláttam a védőmet. Nagy, összetett szemével mélyen a szemembe nézett, fejéből két hosszú, sok ízből álló csáp nyúlt ki és rágó típusú szájszervéből gonosz nevetés tört elő.