Az árvaházi csoda

Az árvaházi csoda

Bal oldalon egy hirdetőoszlop nyúlt a magasba, de Rózi nem tudta elolvasni, hogy mit hirdetett. A betűket már ismerte, édesanyja tanította, de szavakká formálni még nem sikerült neki. Itt, ebben az épületben kezdett el olvasni tanulni. Kicsi volt még amikor idekerült. Ma egy éve, alig 5 évesen.
Az ablakban állt. Szemben egy girhes ló húzta szekér igyekezett ki a kapun, hátulja megpakolva zsákokkal. A kocsis mellett egy szőke kislány ült, derékig érő haja két copfba fogva, szalaggal megkötve omlott kabátjára. Rózi az ablak tükrébe’ nézett és a fején óvatosan végig húzta ujjait. Apró, pici hajszálak azonnal kisiklottak kezei közül. Derekára omló szőke fürtjeit akkor vágták le, amikor az árvaházba hozták. Tetves volt. Legalábbis ezt mondták.
De ott az a kislány a kocsis mellett, az pont olyan, mint ő volt egykoron.
– Biztos a kocsis az édesapja. – gondolkodott és elképzelte, ahogy munka végeztével megfogja kislánya kezét és elmennek a kávéházba süteményt enni, azt a csokis emeletes csodát, amiből kicsordul a lágy, zamatos csokoládé és elképzelte az otthon meghittségét, ahol édesanyja várja őket finom-meleg vacsorával.
Nem sírt. Már nem tudott. Amikor idehozták minden könnyét elsírta. Némán nézte a macskaköves utat. Elegáns urak és hölgyek sétáltak karonfogva, cipőjük kopogása ijesztően visszhangzott a Rottenbiller utca csendjében. Emlékeiben rémlett amikor szülei is így sétáltak vele, ő középen ment, mindkét kezét megmarkolták és úgy érezte, hogy ennél nagyobb biztonságban és szeretetben már nem is lehetne. Édesanyja minden este friss cukros tejet melegített és mesét olvasott. Kívülről tudta már a szorgos kismanó történetét, aki tejet készített a gyerekeknek, hogy szép legyen az álmuk. Az anyukák dolga csak annyi volt, hogy megitassák a tejet a gyerekekkel és elmeséljék a mesét.
Jobbra éppen egy tejcsarnok volt. Még soha nem vette észre, de most látott egy idős nőt, aki kannával a kezében jött ki az épületből. A kapu felett nagy betűkkel egy felirat húzódott. Rózi a másik ablakhoz sietett. Innen már jól látható volt az írás: „Központi Tejcsarnok” olvasta a táblát, aminek közepébe három gyermek ábrája volt vésve.
– De szép címer! – suttogta halkan és visszament az ágya mellett levő ablakhoz.
Eleredt az eső. Az iménti kocsis éppen visszaért a szemközti épületbe, de a szőke kislány nem volt már vele. Rózinak kedve lett volna kinyitni az ablakot, kikiáltani és megkérdezni: „Bácsi, hol van a kislány, aki az előbb még maga mellett ült?”
De ő nem tehetett ilyet. Az ablakot szigorúan csak a nevelőnők nyithatták ki, és még az utcát sem bámulhatták az árvaházi gyerekek. Ha kivitték őket a levegőre, csak a hátsó udvarban lehettek, hogy senki ne lássa meg őket.
Most csendes pihenő volt. Remélte, hogy senki nem jön rá, hogy ő az ablakban álldogál alvás helyett.
Otthon is mindig az ablakban álldogált, amikor édesanyját várta. De a papája azt mondta, hogy felesleges már ott állnia, mert édesanyja meghalt. Rózi csak arra emlékezett, hogy édesanyja beteg lett és elvitték a kórházba. Aztán sokáig maradt a papával, kettesben. Egyszer, egy téli reggel érte jöttek és elhozták ide. Akkor a papája már két napja feküdt az ágyon mozdulatlanul. Sokszor csinált ilyet, amikor a kocsmából hazajött.
Rózi aznap reggel az árvaház igazgatói irodája előtt hallotta, ahogy bent beszélgetnek:
– „Édesapja nem ment munkába két napig, azért felkeresték őket, így derült ki, hogy mi történt. – számolt be az igazgatónak a nevelőnő. A kislánynak így már senkije nincs, ezért ide hozták. – hallatszott. Rózi így tudta meg, hogy édesapja sem él már.
Nem kérdezett semmit és nem beszélt senkivel. Hagyta, hogy elvegyék a ruháját és ráadjanak egy pecséttel ellátott szürke, agyonmosott, durva hálóinget, ugyanilyen anyagból kapott szoknyát és blúzt, egy kitaposott cipőcskét és hagyta azt is, hogy levágják gyönyörű, szőke, hosszú haját, amit édesanyja reggelente énekelve fésült és gyönyörű piros masnit kötött két oldalt befont copfjaiba.
A koszos, szürke falak komoran magasodtak a hálószoba fa mennyezete felé. Rózi az ágyán feküdt és mint minden este, a gerendák repedéseit számolta. Ezzel mulatta az időt. A szobában tíz ágy volt. Hat jobbra és hat balra. Az ajtó egyik oldalán egy ormótlan falikút díszelgett. Sárga, rozsdás víz csordogált belőle. A másik oldalon egy asztal állt, de csupán egyetlen szék volt mellette. A nevelőnő széke. Oda ült, amikor valaki büntetést kapott. Két nevelőnő volt velük. Az egyiket Gertrúdnak hívták, de a lányok egymást között gertlúdnak nevezték el és amikor kiment a szobából, halk gágogásba kezdtek, ezen minden alkalommal jót nevettek. A másik kedves, pirospozsgás arcú fiatal teremtés volt. Margit. Sokszor hozott a konyháról megmaradt ételt és odaadta annak a gyereknek, aki aznap büntetésből nem kaphatott vacsorát. Az igazgató egyik alkalommal rajtakapta és a nevelőnőt soha többé nem látták. Helyette egy mogorva arcú, kövér, idős nő jött, Sára néni, aki mindig ezen a széken ült, egészen addig amíg a szoba el nem csendesedett. Amikor mindenki aludt, akkor ment ki a szobából. Vele nem volt különösebb baj, de gertlúd nagyon gonoszul viselkedett velük. Nem volt olyan nap, hogy ne kapott volna valaki büntetést. Ez rendszerint pácával való verés volt, ami után a konyhában kellett a követ sikálni éjszaka, vacsora nélkül, mezítláb, koszosan. Persze aludni is így kellett menni, fürdés csak hetente egyszer volt megengedett, a többi napokon a sárgaszínű vízben kellett mosakodni, ott a szobában, az ajtó mellett. Rózi minden héten kapott büntetést és ezt leginkább azért, mert mindig megakart szökni. Ekkor bevitték a nevelői szobába, és pácával elverték a lábait, hogy soha többé ne próbáljon meg elszökni. Ha már nem volt ép hely a lábán, akkor a vonalzóval körmöst kapott, gertlúdnak ez volt a legkedvesebb nevelőeszköze. Mindig azt kiabálta, hogy: – „Ha nem tanítottak meg a szüleid, majd én megtanítalak, koszos, kis koldus.”
Volt olyan éjszaka, mikor mind a tíz ágyról semmi más csak a zokogás és a fájdalom hallatszott.
Reggel aztán megjött Sára néni, aki bármennyire is mogorva volt, a szíve megesett a gyerekeken. Kötényében rejtve mindig került fel valami a konyháról a sok árva, éhes szájba. A lányok azt gondolták, hogy biztos Margit lelke lakozik benne. Ami persze igaz is lehetne, de csak annyi történt, hogy az előző nevelőnő elmondta Sára néninek, hogy mivel lehet megvigasztalni a gyerekeket, amit persze ő be is tartott. Egyik reggel még süteményt is csempészett be a szobába. Mondta a lányoknak, hogy csendes pihenő alatt egyék meg és senkinek nem mondhatják el, mert akkor ő sem fog többé jönni.

Rózi mindennap kihasználta a pihenőt. Már ismerte a kocsist, aki a magtárból hozta ki a zsákokat, sokszor látta a kislányt mellette ülni. Olykor-olykor mintha integettek is volna neki. Ismerte a tejcsarnok összes tejszállítóját, ismerte a macskaköves úton sétáló elegáns párokat és ismerte az utca minden zaját.
Egyik nap hangos kiabálásra lett figyelmes. A tejcsarnok előtt egy kisfiú sírt, kezéből a friss tejjel megtöltött kanna a földre esett. Rózi a csordogáló tejre pillantott és emlékeiben felelevenedett édesanyja készítette meleg, cukros tej, a manó aki egész éjjel azért dolgozott, hogy elkészítse a gyerekeknek ezt a finom nedűt. A kisfiú vigasztalhatatlanul sírdogált, édesanyja már nem kiabált, kezébe vette a kisgyermek arcát és vigasztalni próbálta.
Rózi nem gondolkodott, apró kezeivel a kilincsbe kapaszkodott és kinyitotta az ablakot. Nem érdekelte, hogy meghallják a többiek, nem érdekelte semmi.
– Ne sírj kisfiú! – kiabálta. A manó éjjel újabb tejet csinál és anyukád majd mesél neked róla…és nem érdekelte, hogy mi fog történni ezután, kiabálva elmesélte, amit édesanyjától hallott. A manó és a tej történetét, ahogy édesanyja a haját fésüli, ahogy megöleli és a kezébe adja a tejes bögrét..és csak kiabálta, kiabálta bele a világba, bele a világba az összes fájdalmát.
Az utca elnémult. A párok megálltak és az ablakra pillantottak, a szemközti épület szekere megállt, a kocsis mellett a szőke kislány Rózira mosolygott, a Tejcsarnok előtt az emberek a kislányra néztek és a kisfiú elhallgatott.
Ekkor Rózi hangos zokogásban tört ki. Az összes teher, ami a szívében volt, most egyszerre eltűnt.
– Hogy hívnak? – kiáltott fel a kocsis mellett ülő szőke, fürtös gyermek.
– Rózi! Hosszú ó-val! – törölgette könnyeit a kislány!
– Én Emma vagyok….- válaszolt, de akkor hirtelen becsukódott az ablak és Rózi eltűnt. Aznap Gertrúd volt az ügyeletes nevelőnő….
A következő napok nagyon szomorúan teltek. Rózi büntetése a pácán kívül az volt, hogy három napig nem kapott vacsorát, nem mehetett ki az udvarra és az ágyát elvitték egy olyan szobába, ahol nem volt ablak és ahol egyedül volt.
Szíve újra régi lett. Nem sírt, többé nem sírt. Csak akkor, amikor idehozták és az ablakban, amikor világgá kiabálta bánatát. Akkor sem sírt, amikor gertlúd pálcája sokadszor sújtott le lábára, amiért az ablakhoz ment és kezére, amiért kinyitotta azt.
Édesanyjára gondolt és álmában érezte, ahogy mamája megsimogatja a haját, friss, meleg tejjel kínálja és elmeséli a manó meséjét.
Elmosolyodott, majd valaki az arcához érintette a kezét. Közelebb hajolt és Rózi érezte az illatát, de a szemét nem tudta kinyitni. Álmodott. Álmában lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Édesanyám, drága édesanyám! – mondta halkan és fájdalmas kezével megtörölte könnytől csillogó szemét.
– Szomjas vagyok. – suttogta. – Nagyon szomjas vagyok és remélte, hogy újra elalszik és újra álmodni fog, mert most olyan békés minden és álmában senki sem bántja.
– Igyál kincsem. – hajolt valaki Rózi fölé és csókot lehelt könnytől nedves, apró arcára. Majd lágyan az ölébe vette, ajkához érintette a meleg cserépbögrét. A bögréből kifolyó meleg, cukros tej végig csordult Rózi ajkán.
– Mama! – kiáltott fel a kislány. Nem álmodom!!! Mama!! – kiabált egyre hangosabban a kislány és véget nem érő sírásban tört ki.
– Megtaláltalak édes kincsem. – ölelte szorosan magához Rózit az édesanyja. – Megtaláltalak és soha többé nem vehetnek el tőlem.
Egymás átölelve mindketten zokogni kezdtek.
Ezt a zokogást az egész árvaház hallotta. Rózi édesanyja elmesélte, hogy a kórházban senki nem értesítette arról, hogy a férje meghalt és a kislánya hollétéről sem. Régóta kereste, de nem találta. Itt, ebben az árvaházban is járt, de azt mondták itt nincs Rózi nevezetű kislány. Mert ugyanis Rózi csak a kislány fejében létezett. Rózi igazából Erzsébet volt, de sosem szerette ezt a nevet. Sokszor mondogatta édesanyjának, hogy ő Rózi szeretne lenni, így hosszú ó-val és ez segített nekik abban, hogy ilyen hosszú idő után egymásra találjanak.
Azon a napon, amikor Rózi kikiabált az ablakon, a szőke hajú kislány elmondta otthon, hogy Rózi az árvaház ablakából kikiáltva elmesélte egy kisfiúnak a tejes manó történetét, hogy így vigasztalja meg őt, pedig ő ott bent biztos nagyobb bajban van. Aztán töviről-hegyire elmondta, hogy mi történt aznap és hogy ezt a kislányt mindennap látta, ahogy az ablakban állt szomorúan.
Így jutott el a hír Rózi édesanyjához, akiről azért hitték azt, hogy meghalt évekkel ezelőtt, mert egy járvány miatt senkit nem engedtek be a kórházba. De még csak tájékoztatást sem adtak a betegek állapotáról. Így lett édesapja a kocsmák lelkes látogatója és így került Erzsébet Rózi a Rottenbiller utcai Leány Árvaházba.
Ha ez a kislány aznap nem nyitja ki az ablakot és nem mutatja meg, hogy szíve csordultig van szeretettel, ha nem akar segíteni a kisfiún és nem olyan bátor, akkor talán sohasem találnak egymásra édesanyjával. A fájdalom, amit szívében hordozott, az késztette arra, hogy enyhítse mások fájdalmát. Ő pontosan tudta, hogy mennyire kegyetlen és szomorú a fájdalom. Még az is, amikor egy kancsó tej kiborul. Mert a kisfiúnak akkor ott, ez volt a legnagyobb fájdalma és a legnagyobb szomorúsága.

A macskaköves úton halk koppanások verik fel az utca csendjét. Egy kislány sétál kéz a kézben édesanyjával. Hosszú, szőke hajában két oldalt hatalmas piros masnik, arcán kedves mosoly és a sarkon lévő kávéház felé veszik az irányt. Leülnek és kintről látni, ahogy a pincér leteszi a csokis emeletes csodát, amiből kicsordul a lágy, zamatos csokoládé.

Szemben az árvaház ablakát becsukja valaki. Az épület elnémul. Csendes pihenő van. A macskaköves úton elegáns párok sétálnak, a magtárból szekerek indulnak útnak, a tejcsarnokban véget nem érő munkához lát egy kedves, öreg manó…..