Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas bácsi. Ezt a bácsit Lacika nem ismerte név szerint, mégis megtudta tőle, hogyan fürdenek a meggyszemek.
Ez a magas bácsi egy messzi faluban lakott, az üveghegyen innen. Ezt a falut Hosszúfalunak hívták az emberek, mert olyan hosszú volt, hogy nem lehetett látni a végét. Ha elindult valaki reggel az egyik végéből, olyan sokat kellett gyalog mennie, hogy beesteledett, mire a másik végébe ért.
Lacika elég gyakran járt ebbe a faluba a nagymamájával, mert itt lakott Róza mamának a testvére, Vera néni. Neki volt egy nagy hasú férje, Boldi bácsi, és egy aranyos lánya, akinek Verácska volt a neve. Ők egy házban laktak, egy kicsit távolabb a Hosszú utcától, és volt egy udvaruk, egy kerek asztallal és három székkel, meg sok-sok fűvel és szép virágokkal. Hátrább laktak az állataik: csibék, tyúkok és kakas, kislibák és nagy libák, malacok és disznók, gidák és kecskék, bárányok és juhok, na meg az aranyos nyuszifiókák és nyuszi szüleik. Néha Vera néniék macskája is errefelé sétálgatott, vagy éppen a napon sütkérezett. Itt, a baromfiudvaron volt egy hatalmas diófa, amelynek a tövében lakott egy nagy, fekete kutya, amelyiknek a nevét a gyermek nem tudta. Tovább volt a kert, almafákkal, ribizli- és egresbokrokkal, zöldségágyásokkal: hagymával, murokkal, petrezselyemmel, paradicsommal, paprikával, tökkel. A krumplit és a kukoricát a mezőn termelték Bandi bácsiék.
A domb tetejére, ahol véget ért a kert, csak úgy lehetett kimenni, ha Vera néni előbb kizárta a kerítés kiskapuját. A dombon volt egy óriási gödör, ahová ösvény vezetett. A gödör tele volt mindenféle bokorral, és nem lehetett látni sem az alját, sem a végét. Azontúl meg egy hatalmas erdő terült el, tele fenyőfákkal. Azt mesélték róla, hogy a róka, a farkas és a medve laknak ott. Lacika soha nem jutott el oda: sem a gödörbe, sem az erdőbe, pedig annyira el szeretett volna menni, hogy megnézze őket…
Egyszer a fiúcska nagytatája is elment velük Hosszúfaluba, látogatóba a rokonokhoz. Lacika egy kicsit megijedt, amikor beléptek az udvarra, majd a házba, mert sok ismeretlen bácsi, néni és gyerek volt ott. El nem tudta képzelni, hogy mi történt. Aztán amikor a nagymamájával és a nagytatájával bementek a szép szobába, akkor látta, hogy Verácska feküdt a hátán egy nagy faládában, az asztal tetején. Bizonyára aludt, mert be voltak csukva a szép szemei, két kezét összekulcsolva tartotta a hasán, köztük egy égő gyertyával, és nem mozdult egy cseppet sem. Nagyon szép volt így! Körülötte a szobában gyertyák égtek, kint az udvaron pedig szebbnél szebb virágcsokrok és -koszorúk voltak, fehér és piros rózsákkal. A nénik sírtak a szobában, a bácsik halkan beszélgettek az udvaron, a gyerekek meg csendben játszadoztak. Lacika nem tudta, hogy mit kell ilyenkor mondani, csinálni. Csak állt tátott szájjal a szoba közepén, és nézte, hogy Verácska milyen szépen alszik abban a nagy faládában…
Aztán később elkészült a vacsora, és mindenkit enni hívtak. Sorba ültették a rokonokat, akiket Lacika jól ismert, mert sokszor találkozott már velük, na meg az idegen bácsikat, néniket, gyerekeket. Mindenki leült a konyhában és a nagyszobában az asztalok mellé, mindenkinek volt tányérja, kanala, kése, villája és pohara, mindenki kapott levest, majd második félét savanyúsággal. De mielőtt nekiláttak enni, az egyik magas bácsi, akit Lacika nem ismert, felállt, megfogta a kis poharát, amelyikben valamilyen rózsaszínű víz volt, mondott néhány szót, aztán felemelte azt, és mind megitta belőle azt a szép vizet.
A fiúcska nem tudta, hogy mi az, ezért megkérdezte a bácsitól. A Bácsi megmondta és megmutatta neki, hogy az erős víz. Elővett valahonnan egy nagy üvegkorsót, amelyikben ilyen víz volt, az alján pedig meggyszemek fürödtek. Hűha, de érdekes! Lacika eddig még nem látott ilyet. Nem látta még, hogyan fürdenek a meggyszemek. Szóval így! A Bácsi töltött a gyermeknek is egy pohárba ebből az erős vízből. Lacika előbb megszagolta, hogy milyen illatos, majd beletette az egyik ujját, hogy lássa: tényleg erős-e. Aztán amikor észrevette, hogy nem lett semmi baja az ujjának, akkor felemelte a poharat, és kortyolt belőle egyet. De rögtön le is tette. Köhögni kezdett, szemét elöntötték a könnyek, és nem tudta, hogy mit csináljon. Most értette meg, hogy miért sírnak az idegen nénik és bácsik. Mert ők is ilyen erős vizet ittak!
Nosza, a gyermek fogta a kanalát, belemerítette a laskalevesbe, és enni kezdett belőle. A meleg leves nagyon jólesett neki, megsimogatta a torkát, amelyet megcsípett az erős víz. Aztán a Bácsi mondta is neki, hogy igyon még a meggypálinkából (így hívták az erős vizet, amelyikben a meggyszemek fürödtek), mert lám, milyen sok van még belőle a korsóban. Azt mind meg kell inni, hogy a meggyek tudjanak kijönni a fürdőből. És utána esznek meggyet is: az is nagyon finom. Kóstolgatta is Lacika a pálinkát, egy-egy kicsit csak, hogy ne sírjon többet, utána meg kanalazta a levest. Mire megette a tányér levest, elfogyott az erős víz is a pohárkájából. Nosza, a magas Bácsi még töltött neki eggyel.
Lacikának egészen jó kedve lett, amire elvitték a leveses tányérokat és behozták a második félét meg a savanyúságot. A Bácsi mindenféle komoly és mulatságos dolgot kérdezett tőle, ő meg vidáman, sokszor nevetve felelt, olyan jókedve lett. Nem tudta elképzelni, hogy mitől. Néha a Bácsi érdekes dolgokat mesélt neki, ő pedig akkorákat kacagott, hogy a nagymamája többször is csendre intette:
– Lacika, nem szabad kacagni. Légy jó fiúcska!
– De mit csináljak, ha jó kedvem van?! És jó fiúcska vagyok, mert nem csináltam semmi rosszat. Az a magas bácsi velem szemben olyan muris dolgokat mesél… Megmutatta azt is, hogyan fürdenek a meggyek abban a nagy korsóban, ott a kicsi asztalon. Látod, nagymama? – mondta a gyermek.
Miután elfogyott a másodlikféle, kalácsot hoztak, aztán meg azok a nénik, bácsik, gyerekek és rokonok ültek le vacsorázni, akiknek először nem jutott hely az asztalnál. Nagyon sok ember eljött, hogy megnézze Verácskát. Kérdezte is Lacika Róza mamájától, hogy mit csinál ott a kislány, a néhány évvel nagyobb unokatestvére az asztalon, miért fekszik abban a nagy faládában.
– Most készül elmenni az angyalokhoz. De előbb alszik egy nagyot, mert hosszú az út. És ez a sok ember és rokon azért jött ide, hogy még egyszer megnézze, elbúcsúzzon tőle mielőtt elindul – mesélte a nagymama.
– Érdekes, mondogatta hangosan a gyermek, aki vacsora közben alaposan becsípett a pálinkától. Majd megkérdezte: – Ugye, mama, ha akkora leszek, mint Verácska, akkor én is elmehetek látogatóba az angyalokhoz…?!
Aki nem hiszi, járjon utána. Itt a vége, fuss el véle!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2016. augusztus 5.