Mottó:
„Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!”
(Áprily Lajos: Mennék eléd)
Varázslatosan süt a tavaszi nap. Éppen reggeliztem, s azon gondolkozom, hogyan töltsem el a mai napomat. Ebédem van, írni, rajzolni, tervezni most nincsen kedvem, a tegnap már takarítottam, úgy hogy egyetlen választásom marad: kirándulni menni ebben a csodálatosan szép időben! Felöltözöm, összepakolok, s máris indulok.
Kilépek az utcára, megyek két háznyit, majd jobbra fordulok. Velem szemben feltűnik a Cinege-tető, Marosszentgyörgy közkedvelt dombja és kirándulóhelye: nemcsak a falubelieké, hanem a marosvásárhelyieké is. Télen ide járnak szánkózni, sízni, tavasszal, nyáron, ősszel kirándulni, napozni, pihenni, sportolni, netán siklóernyőzni.
Be-beköszönök a szomszédoknak, amerre elhaladok. Nem föltétlenül azért, mert ismerem őket, hanem mert falun ez a szokás, így illik; egyrészt. Másrészt sohasem tudhatja az ember, mikor van szüksége segítségre; s kihez fordulhatna, ha nincsen a közelben rokona, barátja, mint a szomszédjához, szomszédjaihoz. Ezért is jó ápolni a kapcsolatokat. A szomszédjaim is örvendenek a tavasznak. Valósággal megtáltosodtak ezen a szombaton. Egyesek fát vágnak: bőg a láncfűrész, csattog a fejsze, mert még néha elkel a fűtés, főleg a hűvös reggeleken. Mások kertészkednek: gyomokat irtanak, ásnak, ültetnek, veteményeznek, locsolnak; koppan a kapa, serceg az ásó, csorog a víz. Itt a közelben nagytakarítás, felújítás zajlik: porolnak, sepregetnek, meszelnek, festenek, távolabb piknikezni készülnek: aprítják a fát, tüzet raknak, zöldségeket pucolnak, húst potyolnak*, feltöltik az úszómedencét vízzel, kihordják a kerti bútorokat, fogadják a barátaikat, ismerőseiket, próbálgatják az erősítőket, zenét hallgatnak.
Kiérek a főútra, majd balra fordulok. A járdán megyek tovább, mert eddig az utcán haladtam. Úgy érzem magamat, mintha zsibvásáron lennék, olyan forgalom van errefelé. Kóbor kutya jön velem szembe, s meg is kínálom a reggelimnél félretett csontokkal: mohon ropogtatja a számára ínyencségnek számító maradékot. A mellettem lévő ház kerítésének tetején cirmos macska nyújtózik a napsütésben. Feláll a szőre, meggörbül a háta, amint kíváncsian és izgatottan bámulja, hogyan falatozik a keverék eb a hársfa árnyékában. Halkan nyávog, s bár a lompos szőrű fehér juhászkutya csóválja a fülét, jelezve, hogy hallja a neszt, most a reggelijével van elfoglalva.
Tovább indulok. Virágzó meggy- és cseresznyefák mellett haladok el. Illatoznak a lágy szellőben. Megcsodálom, ahogyan zsonganak a méhek, a darazsak, a dongók az ágak között, ahogyan repülnek a lepkék gyöngyvirágról gyöngyvirágra, egyik tulipánról a másikra. Egy-egy szembejövő személygépkocsi suhan el mellettem. Úgy látszik, hogy vannak emberek, akik szombaton is bejárnak dolgozni a városba, illetve akiknek ilyenkor is akad fontos, sürgős elintéznivalójuk. A falu vége felé már nincsen járda, az út szélén, a bal oldalon lépegetek a forrás felé. Meg-megelőznek bicikliző felnőttek és gyermekek, görkorizó kamaszok, a motorkerékpárjukat és homokjárójukat föltúrázó bőrruhás, szakállas férfiak.
A főút menti forrásnál várakoznom kell. Egy falubeli szekeres férfi töltögeti a flakonjait friss vízzel. Látásból ismerem, köszönök neki is. Miközben várakozom, figyelem nyugtalan lovát: a sötét pej prüszköl, mellső lábával kaparja az aszfaltot, farkával állandóan hessegeti a szemtelen legyeket, amelyek hangosan zümmögnek a trágyával teli szekérnél. A középkorú férfi fölpakolja a megtöltött palackokat, majd fölül a bakra. Jóformán el sem helyezkedik, lova máris nyihog egyet és elindul a közeli mező felé. A szekeres halkan dúdolgatni kezd jókedvében: „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom…”
Mosolyogva nézek a távozók után. Majd a forráshoz lépek, és megtöltöm a flakonomat. A colos vezetékből vastagon csobog a víz. A forrás tulajdonképpen nem itt van, hanem valahol fönn, az erdő aljában, csak ide levezették a vizét, hogy az erre járók olthassák a szomjukat. Fütyörészve térek vissza az első útelágazásig, ahol balra fordulok, majd irány a kitárulkozó domb. Két fiatal család halad előttem: a gyermekek itt, a domb aljában még vígan hancúroznak, nevetnek, a szüleik halkan beszélgetnek, viccelődnek egymással. Köszönök, majd kikerülöm őket, és nekivágok a domboldalnak. A szomszédban öreg kutya ugat: olyan rekedten, hogy alig hallatszik át a kerítésen. Lassan mendegélek fölfelé: meg-megfordulok, és miközben pihenek, végignézek a mögöttem elterülő falun, a távolabbi mezőkön, a lassan elém táruló erdőn. Nemsokára a fák közelébe érek. A galagonyabokor vígan bontja virágait, itt is méhek és darazsak zsonganak. Pihenek, majd tovább menve a szekerek vágta nyomokon, befordulok az erdőbe. Magam mögött hagyom a falu zsibongását. Itt, a hűvös árnyékban madarak csivitelnek: rigó fütyül, harkály kopogtat, verebek és cinegék csicseregnek. A közelben a málna fehér, a gyermekláncfű sárga, a veronika kék és az árvacsalán lila virágjai virítanak a zöld fűben. Libabőrös leszek, tetőtől talpig, ebben a gyönyörű tavaszi szimfóniában.
A Cinegetető csúcsa közelében kibújok a fák takarásából. Lepihenek az egyik bokor tövébe, magam mellé téve a hátizsákomat. Kortyolok egy jót a forrásvízből. A szemközti völgyben legelészik a nyáj: a juhok és bárányok bégetése, a terelőkutyák ugatása, a juhász füttyentése idehallatszik a távolból. Szerencsére az őrült motorosok ma másfelé bőgetik járműveiket. Csodálom a világos kék eget, a fehér bárányfelhőket, a fák közé bevilágító napsugarakat, a zöld lombokat, a bogarak mászkálását a fűben. Lepkék szállnak ide-oda a melegben. Egy gólya repül át a völgy fölött, lomhán suhintva hatalmas szárnyaival, majd az egerészölyv vijjogását hallom, amint zsákmányát fürkészi a magasból. Utasszállító repülőgép hasítja át az égboltot, halkan zúg a messzeségben, és fehér nyomot hagy maga után, amely lassan szétfoszlik a levegőben. Siklóernyősöket most nem látok: gyengén fúj a szél, ezért az időjárás most nem alkalmas eme szép sport űzésére.
Pihenés közben megebédelek: halkan szürcsölöm a levest, csámcsogva őrlöm fogaimmal a második félét, ropogtatom melléje az uborkát, serceg a fogam, amint harapom az almát, csattog az állkapcsom. Aztán papírt és írószert veszek elő a hátizsákomból. Megszállt az ihlet a természet lágy ölén, rögtönzök is hirtelenjében egypár verset. Zizegnek a lapok, amint ide-oda forgatom azokat, serceg a tollam, amint kanyarítom a betűket. A szavak, a rímek, a verssorok csak úgy folynak belőlem, mint nyitott csapból a víz: hiába, na, teljesen lenyűgöz a környezetem. Szárnyra kap a fantáziám, szinte lebegek ebben a körülölelő vadvilágban. Jótékonyan hat rám ez a csönd: csak a háttérben hallatszik enyhe zsongás, zsibongás, de olyan halkan, mintha a világ végéről jönne. Végignyújtózom a puha gyepen, bámulom a fölém hajló csudazöld lombokat, a magas eget… Egy közeledő motorkerékpár berregésére riadok föl váratlanul. Úgy tűnik, hogy közben elszenderedtem a friss levegőn.
Már késő délután lehet, mert az árnyékok nagyon megnyúltak, a levegő is hűlni kezdett. Vizet iszom, összecsomagolok, felállok, nyújtózom egy nagyot és ugrálok egy párat, hogy fölmelegedjek. Fölkapom a hátizsákomat, és indulok hazafelé. Az erdőből kiérve a szemembe süt a lenyugvó nap Marosvásárhely nyugati részéről. Mire leérek a dombról és a forrásnál újra megtöltöm a flakonomat, lassan beesteledik. A hűvösben cirpelnek a tücskök, bagoly huhog egyet-egyet valamelyik közeli ház tetején, sötét árnyak, valószínűleg denevérek suhannak át fölöttem.
Amikor hazaérek, és benyitok az udvarra, a nagykapu nyikorgását a szomszéd tavában brekegő békák kísérik. Újra libabőrös leszek, ki tudja hányadszorra már a mai napon. Fölmegyek az emeletre a lakásomba, és miközben az ágyra leülve megpihenek, megköszönöm és hálát adok a Teremtőnek a mai varázslatos napért, a természet megújulásáért, a tavaszi zsibongásért, zsongásért, amelynek újra részese voltam, lehettem.
*potyol = erdélyi tájszó, jelentése: klopfol
Dávid László,
Marosvásárhely,
2023. március 22.