Jártó Róza
Mese a harmatcseppről, amely megmentette a pusztát.
Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas kietlen puszta, telis-teli elhagyott tanyával. Ez a kietlen puszta valamikor egy virágzó mezőgazdasági terület volt. Megtermett itt a búza, a kukorica, és az állatoknak az abrak is. A gazdák szép és takaros tanyákat kezdtek építeni, ahova beköltöztek a családjukkal. Szinte minden tanyát orgona és rózsabokrok ölelte körbe.
Minden évszak beköszöntött idővel.
Volt tavasz, ami permetező és locsoló esőt hozott a földekre, volt búzát érlelő nyár és a termést betakarító ősz. Mire a téli hideg megjelent, már minden tanyába telve volt a kamra minden földi jóval. A télnek már csak annyi volt a dolga, hogy hófehér hótakarót hozzon. Így volt ez emberöltőkön át.
Hogy-hogy nem, de egyszer minden megváltozott. Jött a tavasz, és az emberek elvetették a magjaikat, és vártak. De hiába, mert nem jöttek a szürke felhők, amik valamikor, éltető vizet hoztak a szomjazó vetésekre. És ez így ment évekig, majd évtizedekig, majd elkezdtek elvándorolni az állatok, majd összepakoltak az emberek és ők is elmentek, otthagyták a kicsi, takaros kis tanyájukat, ami addig az otthonuk volt.
Az egyik elhagyott tanyában, amit szintén elhagytak a gazdái, már csak egy rózsabokor volt. Már alig akadt élőlény a pusztába, de aki volt és arra járt a kis tanya felé, az megállt a kerítésnél, és a rózsabokor meg mesélt az emlékeiről, a bőséges tavaszi esőkről, a játékos, nyári szellőről, az érlelő őszi időkről, és a hófehér hótakarót hozó telekről. De egy idő után már csak a forró és égető szél látogatta a rózsabokrot is, és a hajnal, aki barátsága jeléül elhozta néki a harmatot. A hajnali harmat boldogan lubickolt a rózsaillatot árasztó virágfelhőbe. Midőn megmosta a kezét, az arcát, megmártózott az illatfelhőbe, akkor, és csak is akkor, folytatta az útját a messzeségbe, a napfényt követve.
A harmatcsepp minden találkozás után, magával hozott egy marék illatfelhőt. Útja során összetalálkozott a többi harmatcseppel, akik épp azért csatlakoztak hozzá, mert ő volt az, aki az erőt adó illatfelhőt is húzta maga után, amibe végül minden harmatcsepp, bármerről is jött, megfürdött. Közbe összeölelkeztek és kis tócsát alkottak. Az arra járó szomjas vándorok a tócsa vizéből oltották szomjukat és folytatták az útjukat a kietlen pusztában. A harmatcseppek meg csak jöttek és jöttek. A tócsa elkezdett növekedni, a hozzá vonzódó harmatcseppektől.
Már akkorra volt, hogy nem fért a száraz földbe vájt mélyedésbe, és elkezdte keresni az kivezető utat.
Mozgott, forgott, kis hajszálerecskéket vájt ki a földbe és azokon elkezdett beszivárogni a talajba, és hosszú vándorlás után egy kiszélesedett lukacskán kikukucskálva, utat tört magának, és kis forrásként folytatta útját. Az arra járó emberek és állatok megérezve az rózsa illatot, odasiettek a forráshoz és két markukat összeölelve mártottak vizet, amivel a szomjukat oltották. Minden nap egyre több élőlény, ember gyűlt a forrás köré, mert olyan finom és illatos víz sehol a környéken nem folydogált, mint ebből a kis forrásból El is nevezték Rózsaforrásnak. De a kis harmatcseppnek, idővel, kevés lett a forrás nyújtotta lehetőség.
Egy kis erecske kínálta magát, hogy tovább viszi. Mikor a fennsíkra értek, akkor a sok kis ér, összefonódva, lassú táncba kezdet, olyan kedvesen, hogy a többi érnek is egyesülni való kedve támadt és csermelybe bújva kezdet el csordogálni a zöld fűszálak között, míg végül patakba egyesültek. A patak partjára oda sereglettek az állatok, hogy friss vízzel oltják szomjukat, frissítő fürdőbe megmossák a kis gidáikat. Néhol már olyan gyorsan folyt a patak vize, hogy a rétről magvakat is elragadtak és tovább szállítottak. A gyorsaságba elszédülve a patak, belekapaszkodott a sziklaperembe, és azon átfolyva, a folyóval egyesültek.
A kis harmatcsepp, meg csak úszott az árral, és amerre elhaladt rózsaillatot árasztott maga körül. Az emberek odasereglettek a parthoz, hogy a folyó bőséges vízéből merítsenek maguknak, hogy a földjeiknek vizet juttassanak, amitől nőtt a búza, a kukorica és minden növény, és a növények bőséges terméssel köszönték meg a gondoskodást, ezzel jólétet hozva a környék élőlényeinek, közük az embereknek is. Az illatos folyó meg csak halad, hol cammogva, hol rohanva, át a szántásokon, az erdőkön, a hegyszorosokon.
Bármerre is haladt a harmatcseppecske a sodró vízzel, az emberek mindenhol érezték a rózsa megnyugtató illatát. Ennek örülhetett volna a kis cseppecske, de a szívében csak ott volt egy hiányérzet. Tudta, hogy jót tesz, de valami mégis hiányzott néki.
Pedig akkor már a folyó, az egyfelé tartó folyókkal, folyammá egyesülve hömpölygött, miközben vitte hírét a általa hozott vízpartokon elterülő vetések, szérűskertek bőségéről.
Több ágra oszolva elkezdet szaladni valahova. A cseppecske is a sodrással halad, egy illat, egy szag felé, amely megnyugvást árasztott. Akkor látta meg a végtelen vízfelületet.
Az óceán volt, aminek a végtelensége, a nagysága elbűvölte a kis harmatcseppet. Elkezdett játszani a napsugárral, és a fodrozó hullámokkal, míg egy felhőbe kapaszkodva az égbe szállt.
A szél is bekapcsolódott a fogócskába, és megröptette a kis harmatcseppecskét és a hozzá csatlakozó többi játszótársát. Akkor kikukucskált a felhőből a kis harmatcsepp és ismerős volt az, amit látott.
Látott egy nagy pusztát, ahol a szomjúságtól aléltan feküdtek az állatok, látta az üres tanyákat és látta a tanya udvarán a rózsabokrot, ami a szomjúságtól zörgette száradásnak indult leveleit.
Akkor a kis harmatcsepp odaszólt a társainak, hogy ugorjatok. És minden harmat, esőcseppé egyesülve elkezdett leugrani a felhőből, hogy éltető esőfolyammá egyesülve életre keltsen a pusztát és ezzel megmentse a csodás illatot árasztó rózsabokrot is.
És a rózsabokor a bőséges éltető eső után életre kelve elkezdte árasztani az éltető illatát, amit megérezve az emberek is, elkezdtek vágyakozni a szép és takaros tanyáik után. Így útra keltek ismét, és élettel töltötték meg, a Rózsavölgynek elkeresztelt pusztát.
Jártó Róza meséje