Bajnok

Kedves Laura!
Sajnálattal közöljük, de pályázati anyaga elutasításra került!

A vonaton ülve könnyes szemekkel olvastam el az imént kapott e-mailt miközben az arcomon könnycseppek csorogtak végig. Hónapok óta erre a napra vártam, a naptáramban piros betűkkel véstem bele, hogy ma eredményhirdetés. Annyira biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy ez lesz az én nagy áttörésem. De nem így lett.
Újra és újra elolvastam a sorokat, reménykedve abban, hogy ez csak egy tévedés. Nem utasíthattak el megint. Követtem a tanácsukat, újra szerkesztettem mindent, kijavítottam a hibákat és mégsem sikerült. Kibámultam az ablakon és sírásra görbült szájjal figyeltem az ablakon végig gördülő esőcseppeket. Reggel munkába menet még hét ágra sütött a nap, délutánra viszont az idő baljóssá vált. Ahogy a hangulatom is.
– Jegyeket bérleteket kezelésre! – állt meg mellettem a kalauz én pedig oda se pillantva felmutattam a vasutas arcképesemet.
A falu közelébe érve ahol laktam, felálltam vállamra kaptam a táskámat és az ajtó felé indultam idő előtt megnyomva a nyitó gombot. A vonatról leszállva mélyen a szemembe húztam a kapucnimat és zsebre vágott kézzel néztem a távolodó vonat után. Így tűnt tova az összes álmom – villant át az agyamon és elsírtam magam. Évek óta küzdöttem, hogy valami maradandót tudjak alkotni, hogy a hobbim lehessen a munkám, de olyan nehéz volt megütni az elvárt szintet. Fejlesztettem magam, mindig elismertem a hibáimat, de már nem tudtam mit tenni. Küzdjek továbbra is? Reménykedjek a reménytelenbe? Annyira értéktelennek éreztem magam, senki sem volt, aki azt éreztette volna velem, hogy nem vagy senki. Értékes vagy és szeretnek. Egyedül voltam, teljesen egyedül.
A könnyeimet nyelve sétáltam át a vasúti átjárón, majd ráléptem az úttestre anélkül, hogy szétnéztem volna.
– Lara vigyázz! – ordította a nevem egy ismerős hang, ám akkor már késő volt.
Felkaptam a fejem és őt láttam, ahogy felém rohant a sarki kisbolt felől, hallottam az éles dudaszót, majd éreztem a testemnek csapódó fémet, a levegőbe repültem, testem súlytalanná vált aztán körül ölelt a sötétség.

Itt minden olyan békés. Nincsenek érzelmek, nincs fájdalom csak a békés csend, ami körül ölelt. Az idő itt megállt, de egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkoznék. Élveztem a csendet, a lelkem megnyugvásra lelt, mint, aki hosszú idő után hazatért. Talán meghaltam és a mennybe kerültem? De, akkor miért nem találkoztam az elhunyt szeretteimmel? Próbáltam kinyitni a szemem, hogy megszemléljem a környezetemet, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Mégis láttam, a sötétségben szürke körvonalakat véltem felfedezni és lassacskán hangfoszlányok is eljutottak a tudatomig. Mégse lennék egyedül?
– A lányotok nagyon erős! Fel fog ébredni! Ugye bajnok? Ne merd feladni, nem lehetsz ilyen gyáva! – suttogta az ő hangja.
Talán mégsem haltam meg. Lehetetlen, hogy holtként halljam az ő hangját. Vagy már annyi idő eltelt volna, hogy ő is meghalt és itt a mennyországban a lelkünk végre egymásra talált? Próbáltam válaszolni neki, hogy nem adtam fel és nem vagyok gyáva, de aztán fájdalom hasított a fejembe és minden újra sötét volt.

– Bajnok, kezd fogyni a türelmem! Ne akard, hogy érted menjek és vissza hozzalak!
A hangja ezúttal már bosszús volt, ettől pedig mosolyogni támadt kedvem. Hogy mennyire hiányzott nekem ez az ingerült hang. Mindig ilyen hangsúllyal szólt hozzám, ha valami olyat tettem, ami nem tetszett neki. Szerettem volna, valami vicces megjegyzést tenni, de a sötétség megint magával rántott.

– Oké bajnok, te akartad! Nem hagytál más választást szóval kénytelen vagy végig hallgatni azt, hogy szerelmet vallok neked. Tudom gyáva tőlem, hogy így teszem meg, de mindig is gyáva voltam veled szembe. Nem ismerek nálad önzetlenebb és erősebb lányt a világon és pontosan ez miatt szerettem beléd visszavonhatatlanul. A mai napig emlékszem, hogy milyen érzés volt először meglátni téged az edzőterem recepciója mögött. Te voltál az első olyan lány, akit nem sikerült levennem a lábáról azonnal, de aztán… aztán beléd szerettem és ettől megijedtem. Igen ezért iratkoztam át egy másik terembe, megijedtem az érzéseimtől, hisz te olyan okos és gyönyörű lány vagy én meg csak egy srác, aki tárgyalásokon unatkozik nap, mint nap. A te életed maga a pörgés, az enyém meg egy nyugdíjas bácsiéhoz hasonló. Féltem, hogy, ha elmondom, hogy érzek, akkor elveszted a fényedet, azért, hogy velem legyél. Na, meg féltem, hogy úgy kikosarazol, hogy azt sohasem heverem ki. Szóval bajnok, kössünk alkut. Te szépen kinyitod azokat a gyönyörű szemeidet, én pedig elmondom neked a nagy hírt, aminek biztosan örülni fogsz!
A boldogságtól elsírtam magam és automatikusan felemeltem a kezem, hogy letöröljem a könnyeimet, de a testem még mindig nem engedelmeskedett. Ám a könnyeim folytak, éreztem az arcomon végig gördülő meleg könnycseppeket, majd egy gyengéd érintést az arcomon.
– Lara, kérlek, gyere vissza hozzám! Nézz rám a gyönyörű szemeiddel! Küldj el a büdös francba, ahogy először megtetted! Kiabálj velem, amiért szenvedtél miattam! Tegyél, bármit csak gyere vissza!
Ekkor döbbentem rá, hogy amit a saját könnyeimnek hittem azok Arti könnyei voltak. Nem akartam, hogy sírjon meg akartam nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de nem tudtam megtenni. Még nem álltam készen rá.

Valaki egy könyv alakú tárgyat helyezett a kezembe. Éreztem a könyvnek a puhaságát, és amikor beszívtam a levegőt éreztem a könyvek semmivel össze nem téveszthető illatát.
– Bajnok ez a te könyved! A te saját regényed! Nem gondolod, hogy koccintanunk kéne erre a nagy pillanatra? Felolvasok neked belőle rendben? – kérdezte Arti gyengéden.
Az én regényem? A torkomban dobogott a szívem és vissza fojtott lélegzettel vártam, hogy Arti elkezdjen olvasni. Az ismerős sorokat hallva valami gát átszakadt bennem és a szemem kipattant.
Nem kaptam levegőt, körülöttem mindenhol temérdek mennyiségű víz, fölöttem pedig halvány fény. Tompán hallottam csak Arti hangját, aki a regényem első fejezetét olvasta, nem is tudva, hogy az róla szólt, miközben én felfelé a fény felé úsztam. A tüdöm minden karcsapás után jobban szúrt, az izmaim fájdalmasan összerándultak, de sikerült megtennem az utolsó pár métert. Egy utolsó karcsapás és a fejem kibukkant a víztömeg tetején, a tüdőm pedig megtelt oxigénnel.

Hunyorogtam a hirtelen éles fénytől, majd amint a szemem hozzá szokott a fényviszonyokhoz felmértem a környezetemet. Egy kórházi szobában voltam, meglepő, de teljesen egyedül, majd észrevettem, hogy valakinek a kezét markolom. Először a kezet vettem szemügyre, amit szorítottam, majd a pillantásom felfelé vándorolt és a tekintetem találkozott Arti könnyben úszó kék tekintetével.
– Üdv újra itt bajnok – mosolygott rám Arti kedvesen.
– Mi történt? – kérdeztem rekedten.
– Hol is kezdjem – fogta meg a kezem és egy csókot lehelt a kézfejemre. – Össze házasodtunk, van három gyönyörű egészséges gyermekünk.
– Remélem ezek csak jövőbeli tervek – makogtam, ő pedig rám emelte a tekintetét.
– Baleseted volt bajnok, kis buta voltál és nem néztél szét az úttesten – villant meg a tekintete.
– Láttalak téged, felém rohantál. Miért? – szegeztem rá a tekintetem zavartan.
– Milyen buta kérdés ez? Néztem volna végig ölbe tett kézzel?
– Nem csak, rémült voltál, mint, aki félt. Miért féltél? Azt mondtad nem kellek, nem viszonoztad az érzéseim, eltűntél miután megnyíltam neked – suttogtam a könnyeimmel küszködve.
– Nyugodj meg kérlek – hajolt felém és lágy csókot lehelt az ajkamra. – Mindent el fogok mondani, de előtte szeretném kikérni a véleményed – dőlt hátra majd felemelt egy könyvet és a kezembe adta.
Molnár Laura: Reménytelen reménység. Csodálkozva húztam végig a kezem a borítón, ami pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Egy lány, aki a szeretett férfi után nyúl, de az hátat fordít neki. Az én könyvemet tartottam a kezembe, amit én írtam. Fellapoztam, az orromhoz emelve magamba szívtam az illatát aztán a tekintetem megakadt azon az oldalon, ahol a köszönetnyilvánítások szoktak lenni. Itt csak pár sor volt, amit Arti maga írt. „Ezt a regényt egy csodálatos, fiatal lány írta, aki nem hitt magában és, akivel senki sem érzékeltette értékes. Bajnok tudd, hogy értékes vagy és szeretünk! Kérlek, ne engedd, hogy ezek legyenek a búcsúsoraink! Túl sok befejezetlen ügyed van, amit nem hagyhatsz annyiban! Legyen ez a regény egy kezdet, aminek a folytatását neked kell megírnod! Vállalod a kihívást bajnok?”
– Ez a legelső példány.
– Melyik kiadó adta ki? – kérdeztem a lapokat forgatva.
– Magánkiadás. De bajnok elképesztő sikereket ért el a könyved. Pár hét alatt elkapkodták az összeset és mostanra már a negyedik utánnyomás van készülőben. Minden rólad szól, és mindenki érted izgul! Már három kiadó is le akar szerződni veled, rajtad áll, hogy szerződsz velük vagy folytatjuk együtt.
– Meddig voltam kómában? – kérdeztem egy oktával magasabb hangon. – És ki fizette a kiadást?
– Én voltam Lara – nézett mélyen a szemembe. – Tudom, tudom, te sosem szeretsz tartozni, de már régen visszajött az az összeg, amit a kiadásra költöttem.
– Meddig?
– Fél év. De Lara fél év alatt az egyik legsikeresebb író lettél. Mindenki a te írásodra kíváncsi és alig várják a folytatást. Rajtad áll, hogy melyik regényt adod ki legközelebb. A rajongóid imádni fognak, ha megismernek még ennél is jobban!
– Köszönöm – suttogtam megragadva a kezét majd magamhoz húztam és szorosan átöleltem.