Szinte hallottam, ahogy több ezer ember velem együtt énekelt. Úgy hallottam, mintha csak tegnap lett volna és nem 4 éve. A mai napig gyakran eszembe jutott életemnek az az időszaka, amikor azt hittem, hogy legyőzhetetlen vagyok. Hogy az én életem tökéletes.
Testem a zene ütemére mozdult, a színpad megtöltött energiával és szárnyakat adott. Megrészegített az érzés és a tudat, hogy ők ma miattunk vannak itt. Azért vannak itt, hogy velünk együtt énekeljék, azokat a dalokat, amik az elmúlt 2 évben a mindennapjaink szerves részévé váltak. A Dalra fel! – volt az a sorozat, aminek castingjára minden bátorságomat összeszedve elmentem és megkaptam a főszerepet. Én lettem Lola, az a fiatal lány, aki a szülei elnyomásából kitörve énekes pályára lépett. A Dalra fel! – útkeresésről szólt, arról, hogy merjünk bátrak, lenni ahhoz, hogy kergessük az álmainkat megfűszerezve olyan dalokkal, amiknek hatalmas jelentősége volt. A sorozat nem várt sikert aratott, pedig Magyarországon elég nehéz volt igazán jó minőségű Tv műsort gyártani, a mi sorozatunk viszont megtalálta a maga közönségét. A heti egy rész miatt, az emberek nem unták meg, hanem tinik százai várták minden szombat este, hogy kezdődjön a Dalra fel! – következő része. Hatalmas sikerünk volt, magántanuló lettem, az emberek felismertek az utcán és egyszeriben népszerű lettem. Lola a lány, aki hitt az álmaiban és a sorozatbeli szerelme Zoli, aki a rosszfiús stílusával azonnal meghódította a fiatal lányok szívét. Köztük az enyémet is.
A sorozat záróepizódja után a rajongók követelték a folytatást, nem akarták, hogy Lola története véget érjen, de a rendező nem látott fantáziát a folytatásban. Így hát, hogy a rajongók is megnyugodjanak egy éven át tartó turnét szerveztünk és a csapattal, akik akkor már a családom voltak végig jártuk az országot a sorozatból ismert dalokkal. Azt hittem, hogy az a kaland a karrierem, kezdete lesz, de nagyon hamar kiderült, hogy a csúcsa volt.
Idővel – bár a rajongók kitartottak – mindenkinek akadt más elfoglaltsága. Mindenki kapott új munkát, vagy éppen nem ért rá, így a koncertek lassan elkezdtek elmaradozni, míg végül teljesen megszűntek. De én még ekkor sem adtam fel a reményt, bizakodtam, hogy majd lesz folytatása, hogy szerződtetnek újabb filmekhez. Számtalan castingot végig csináltam és bár ismerték a nevem, tudták ki vagyok szerepet sosem kaptam. Senki nem indokolta, meg míg végül az utolsó próbálkozásom alkalmával szembe találtam magam az egykori producerrel, aki a leglelkesebben akarta, hogy én játszam Lola szerepét.
Ha a koncertre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, akkor a producer szavaira úgy, mintha alig pár perce vágta volna a fejemhez.
– Nézd, Zsófi őszinte leszek. Ennél több nincs benned! Azt hittem, hogy van, de nincs. Lolát tökéletesen el tudtad játszani, mert osztoztok egymás sorsán, mindketten a falusi életből akartatok kitörni. Csak az a helyzet, hogy míg Lolának ez sikerült, neked nem Zsófi. A színészi pálya nem neked való! Kevés vagy ehhez, nincs benned tűz, nincs a szemedben az az elszánt akarat, ami elengedhetetlen ehhez a szakmához!
Én pedig hittem neki és feladtam. Feladtam az álmaimat, mert nem volt ki higgyen bennem. A barátaim, azok az emberek, akiket a családomnak hittem, akikkel együtt vészeltem át egy gyomorrontást, akik társaságában ünnepeltem meg a 18. szülinapomat hátat fordítottak nekem. Kirekesztettek, mert többé nem voltam közéjük való, ahogy elfelejtett Ottó is. Talán az ő elvesztése fájt a legjobb, hisz bár soha nem mondtuk ki szerettük egymást és a próbák alatt mély bizalom alakult ki közöttünk. Vagy mindez csak a színjáték része volt? Körülöttem mindenki szerepet játszott csak nem vettem észre?
És ekkor döbbentem rá arra, hogy nem számíthattam senkire. Azt gondoltam, hogy majd a rajongóim mellettem lesznek a nehéz időkben, hogy tartják bennem a lelket, amíg ki nem mászok a göndörből, de ahogy a családom elfordult, úgy ők is elfordultak tőlem. Többé már nem voltam érdekes, egy senki voltam. Ezért nem szabad a rajongókra vagy bárki másra alapozni, mert amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan tovább is álltak. Akik pedig végig mellettem álltak, az igazi családom a vérem, őket én taszítottam el magamtól a csillogás mámorában, hogy aztán a rideg valóságba visszatérve a karjukban megnyugvásra leljek. Ha valamit tanultam ebből, akkor az az, hogy a család mindennél fontosabb. Ők azok, akik örökké melletted lesznek. Mert barátok, szerelmek jönnek és mennek, de a családi köteléket semmi sem szakíthatja szét.
– Zsófi várnak a hatos asztalnál! – könyökölt az oldalamba Petra a munkatársam.
Elszakítottam a tekintetem a rádióról, aminek köszönhetően részem volt egy kis nosztalgiának, hisz a Dalra fel! – főcímdalát játszották. Elvileg valaki kérte, a rádiósok pedig berakták, nem tudva, hogy rendesen felkavarják ezzel az állóvizet. A tabletet megragadva ellöktem magam a pulttól és elindultam a hatos asztal felé, hogy felvegyem az újonnan érkezettek rendelését.
– Üdvözlöm önöket éttermünkben. Mit hozhatok? – daráltam le a szöveget gépiesen, majd felpillantottam és kicsúszott a kezeim közül a tablet.
Ottó azonnal lehajolt a tabletért és az asztalra tette, majd rám emelte a tekintetét.
– Te mit ajánlasz?
– Kitűnő a dögölj meg levesünk, és a gyűlöllek fő fogásunk – köszörültem meg a torkomat.
Ottó azzal az ellenállhatatlan mosolyával nézett rám, aminek sose tudtam ellenállni. Ilyenkor mindig egy buta kislánynak éreztem magam, aki a semmi miatt sértődött meg. Pedig utólag visszagondolva minden sértődésemnek megvolt, az oka.
– Fontos dolog miatt vagyok itt Zsófi. Kérlek hallgass meg – fonta a csuklóm köré az ujjait és felállt, hogy ne tudjak elmenni.
– Emlékeztetnélek, hogy én itt dolgozom! Bár honnan is tudhatnád? Hisz 4 éve nem is beszéltünk! – sziszegtem a fogaim között, majd elhúztam a kezem, felkaptam a tabletet és készen álltam rá, hogy faképnél hagyjam.
– Folytatást kap a Dalra fel! Lola visszatér – szólt utánam.
Azt hittem, hogy már vége az álmodozásnak. Hogy az én álmom, hogy fent legyek a csúcson, hogy híres színésznő legyek feledésbe veszett. Már beletörődtem a sorsomba és elfogadtam a valóságnak nevezett valamit.
– Folytatást? – fordultam meg és az arcára szegeztem a tekintetem.
– Neked kell Lolát játszanod! Zsófi szükségünk… szükségem van rád.
– Eldobtak engem Ottó! Hátat fordítottak nekem és azt mondták nem vagyok elég jó! A földbe tiportak és mindenki elfordult tőlem. Köztük te is! Időbe telt, hogy újra felépítsem magam, hogy ki merjek menni az utcára. Mi a biztosítékod arra, hogy nem fog ez újra megtörténni? Hogy ezúttal nem csak egy álom? – néztem a szemébe a könnyeim küszködve.
– Én leszek a rendező Zsófi és nem fogom elengedni a kezedet – lépett felém. – Nem tudom, hogy mi történt veled a múltban, de…
– Tudnád, ha mellettem lettél volna!
– Zsófi – csúsztatta a kezét az arcomra ettől pedig teljesen lefagytam és a buta szívem örült táncot kezdett járni a mellkasomban. – Nélküled nincs sorozat. Lola nélkül megáll az élet.
– Nem is sejted, hogy ez mennyire igaz – suttogtam. – Komolyan lesz folytatás? És te rendezed?
– Igen!
A szám szélét rágcsálva néztem bele Ottó gyönyörű kék szemébe és a remény csírája lassan szirmot bontott a lelkemben. Azt hittem a karrieremnek vége, hogy egy étteremben fogok robotolni napi 12 órát úgy, hogy csak 6 órába voltam bejelentve, azt hittem, hogy ez lesz a sorsom. Vagy talán mégsem?