Azt mondják, minden kornak megvan a maga szépsége. Lehet így van, sőt, biztosan így, hisz sokaktól lehet ezt hallani. Jelenleg ezt a mostanit azonban alátámasztani nem tudom, mert mindenem fáj; a csípőm, a térdem, no meg a bokám, ami, mintha olykor gumiból lenne, nyeklik-nyaklik, én meg esek nagyokat, ha éppen nem tudok időben belecsimpaszkodni valamibe.
Nem kell ám emiatt kétségbe esni, régóta megpróbálok olyan lenni, mint a szemellenzős ló, egyszerűen nem figyelek az ilyesmire. Most is épp csak azért jutott mindez eszembe, mert egy különös találkozásom volt a minap, amin egyszerűen nem tudok napirendre térni.
Nem szeretem a pletykát, sőt, egyenesen megvetem a felesleges szócséplést, de van az a helyzet, amikor az embert annyira marja belülről a ki nem mondott szó, hogy félni lehet tőle, hogy bajt csinál odabent. Ez is egy olyan, el is mondom hamar.
Szóval egyik reggel azzal a keserűséggel kellett szembenéznem, hogy a hűtőm olyan üres, mint a papok tarisznyája. A fejem ebbe oly hirtelen belefájdult, hogyha nem lett volna mögöttem a hokedli, biztosan hanyatt vágom magam.
– Ez mégse lehet igaz! – mondtam magamban, s izgatottságomban úgy elkezdett sípolni a tüdőm, hogy a szomszédék macskája felugrott az ablakpárkányra, mert azt hitte, egér fészkelt a konyhába. De akkorra a messzelátó okulárémra feltettem még az olvasót is, úgy nézegettem befele a hűtőbe, hátha mindent csak rosszul láttam az imént. Néztem, néztem, addig néztem, míg jégvirágos lett mind a négy lencse. A fogam meg úgy citerázott a hidegtől, hogy össze kellett zárnom a számat, hogy ne szökjön meg belőle a kivehetős daráló.
No, mindegy is, valóban nem volt semmi étek a háznál, pedig megesküdtem volna rá, hogy a minap battyogtam le a sarki csemegébe a karácsonyi ünnepi menü elkészítése végett. Vagy az a húsvéti volt? Hmm! Nem is tudom, hirtelen! Ki emlékszik arra már vissza? Napok jönnek-mennek, de mit sem lehet belőlük megjegyezni. Mind olyan, mint a nyúlbogyó. Különböztesse meg őket, aki akarja.
Hanem a régi idők! Azok voltak a valamik! Mindenre emlékszek a harminc, negyven éve történtekre. Mindezt azért, mert én megéltem a fiatalságomat. Mi. Nem úgy, mint ezek a sihederek, akik az utcákon szédelegnek, a világukat nem tudják a szesztől, meg a mindenféle poroktól, amiket magukba szipkáznak.
Közösség voltunk. A család, a szomszédok, az utca, az egész falu. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Egy névnapi vacsorán voltunk ötvenen, százan. De a legnagyobb ünnepek mégis akkor voltak, amikor a falut dicsőítettük. No, akkor megmutatták az öregek, hogyan kell lerakni a kaszát, kapát a kézből, s egy igazán jót mulatni nótával, vidámsággal, tánccal. Na, jó! Fogyott a bor is, de miért ne fogyott volna? Embernek találták azt ki! Azt mondják, még egészséges is. Én se voltam beteg, mióta a világon vagyok. Na, nem mintha innám, elég, ha ránézek.
Soha annyit nem táncoltam, mint bakfis koromban. Az vágott enni mindkét bokámnak, de kit érdekelt az akkor? Éppen senkit.
Aztán eltelt egy darab idő, új szelek fújtak, de a falu összetartott, segítettük egymást, s évente egyszer összegyűltünk, hogy lemulassuk magunkról az egész éves igát. De akkor már nem volt elég, az, hogy az öregek daloltak, divatja lett, hogy a falu vendéget hívjon. Olyan táncos, énekes, komikus félét. Így jutott el hozzánk is egyszer Füttyös Freddy, aki az akkor nálunk még oly elérhetetlen nyugati tempós muzsikát hozta el gitárral, dobbal, s utánozhatatlan rekedtes énekkel. No, meg füttyel. Mert híres volt attól, hogy minden dalát füttyel fejezte be. De hogy fütyült! Mint a csalogány, mint a rigó. Közben meg egyre csak simogatta a gitár húrjait, amitől az emberben egyszeriben úgy felpezsdült a vér, hogyha holt lett volna is, felpattan táncolni. Egyszer volt ott nálunk, de nekem az az este egy életre szólt. Úgy éreztem, a művész úr teleborított élettel mindannyiunkat, akik ott voltunk.
Másnap híre, hamva se volt az egésznek, de én azután mást se fütyültem, csak az ő dalait. Kedvet csinált a csúf napokon, elkergette a borút a fejem felől az emléke. Sokat gondoltam azután is rá, s ábrándoztam róla, hogy egy nap randevúzom vele, amikor csak az enyém, s nem fütyül másnak, csak nekem.
Aztán megint sok idő odalett, nekem is be kellett állni a sorba. Nem várhattam örökké Füttyös Freddyre. Gyereket szültem, de nem egyet, hármat. El is maradt mellőlem Füttyös Freddy, mert éppen örültem, ha csendben maradhattam, s nem sivalkodott senki a fülembe. Ritka volt az olyan.
Aztán az is eltelt. A gyerekek kinőtték a ház falait, s végül én is ott kellett hagynom a falut mindenestől, mert a gyerekek azt mondták, hogy megöregedtem, s jobb, ha felmegyek én is Pestre, ott majd szemmel tartanak. Hogy ki tart szemmel, azt nem tudom, mert ezek felém se néznek. Hanem ez a Pest! Ez jó nagy falu! Igazán nem nekem való! Még szerencse, hogy minden sarkon van egy bolt, ahol pénzt lehet költeni! Nekem se kell messzire menni azért a kis pempőért, ami kitölti mindennap a gyomromat.
A minap is lekucorodtam a csemegébe egy kis ezért, meg egy kis azért. Tudják! Amikor a hűtő úgy kibabrált velem. Hogy mennyi ember volt ott! Én meg csodálkoztam nagyokat, hogy ezek sohasem dolgoznak? Mindegy, kivártam a sorom, s csöndesen araszolgattam előre. Hát igen, ilyen ez a Pest. Mint egy hangyaboly. Akkor viszont egy kicsit sem bántam a tömeget. Még jól is jött ez a tumultus! Takarta egyik a másikat, s legalább nem látták, hogy sántítok!
Már lassan odaértem én is a szalag mellé, s azon kezdtem el gondolkozni, hogy melyik felé nyúljak a kosárban; a párizsit, vagy a sovány tejet vegyem célba, amikor előttem hangos szóváltás alakult ki. De nem ám énekszó volt az, mint a régi szép időben, de nem ám! Csupa elégedetlenség volt az egész, meg indulat. Azt hiszem, mostanában így fejezik ki, ha valakit majd szétvet a fene. Azt mondják, indulatos, s máris szebben hangzik. Olyan alibi féle. Kulturáltabb.
Szóval a dolog lényege az volt, hogy ott állt előttem egy ványadt öregember, aki talán az orráig sem látott, s onnan, ahol ő állt, talán úgy látszott, mintha a gyenge tartásával, a görbe botjával ki akarna előzni egy megtermett asszonyságot, aki éppen szépészeti beavatkozásokra kért időpontot a simogatós telefonján. Én már ekkor nagy szemeket meresztettem. Ha engem kérdez az a nő, már akkor megmondtam volna neki, hogy ne pocsékolja a pénzét a drága percdíjakra, s főleg ne kergesse magát illúziókba, mert van, amin lehet segíteni, s van, amit át kell adni menthetetlenül az enyészetnek. Na, mindegy! Ez sem lényeg.
Tehát az asszonyság elkezdett pörölni a tatával, amiért az elé akart lopakodni. Azt persze nem vette észre, hogy az öreg mindenféle színben játszik már, mert a sorban elfecsérelt idő miatt már rég be kellett volna vennie a gyógyszerét. Meg is akarta tenni, de a pirula a remegős tenyeréből kigurult. De hála nekem, minden baj elhárult, mert a rossz bokám ellenére a szemem a régi volt. Még az öt forintost is észreveszem a homokon. Erre egyébként edzek is. No, szóval, rögvest megkerestem a pirulát, s már nyomtam is belefele az öreg szájába, aki oly nagyokat nyeldekelt, mint egy teknősbéka. Akkor aztán fordulok az asszonyság felé, hogy irányába is rendbe tegyem a gondolataimat, de addigra az asszonyság, mint a lágy szellő, kisuhant a kereskedésből, így a magam mérgét le kellett, hogy nyeljem.
Mit ne mondjak, volt némi hiányérzetem, de mit tehettem volna? Újra a tata felé fordultam, s vállam megvonva, csak ennyit mondtam; – ez elszaladt!
Az öreg csapott egyet a tenyerével, mintha csak egy pókháló akadt volna az arcára, s engem az a mozdulat nagyon, de nagyon emlékeztetett valamire. A szívemben megmozdult valami, a lelkem örömtáncot lejtett, megszűnt a tér, idő, még a testes asszonyság is eltűnt a perifériából. Újra bakfisnak éreztem magam, olyannak, aki rajong valamiért, valakiért, aki előtt ott az élet, akinek nem számít más, csak a tánc, meg az ének, s minden, de minden rendben van a világban. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom, mert felismertem, hogy az a ványadt, görbe hátú, remegős kezű öregember nem más, mint Füttyös Freddy. Egyik pillanatban ámultam, hogy miként öregedett meg így, amikor én még szinte kislány vagyok, a másik pillanatban megint csodáltam őt, s a munkásságát, amivel oly sok vidámságot okozott nekem, nekünk.
Elhatároztam hát, hogy ezúttal én okozok neki örömet. Már épp meg akarta köszönni a szolgálataimat, amikor a szavába füttyögtem.
Megrezzent.
A sor némán állt mögöttünk. Nem értették mi van, nem tudták, mi lesz.
Füttyös Freddy szeme kitágult, arcába vér tódult, a vonásaiba csibészes mosoly férkőzött, de még mindig nem hitte el, hogy valaki emlékszik rá, hogy mindez megtörténhet.
S én tovább füttyögtem. Hangosan, merészen, úgy, hogy még a húspultnál is hallották. Tapsoltak a sertésfülek, és ritmusra jártak a csirkelábak. Füttyös Freddy akkor már kicsit sem volt kétségben. Hamar elkapta a fonalat, s gyorsan rám kontrázott, majd már át is vette a vezetést. Ritmusra járt a csípője, s a botot messzire dobta. Én vele együtt ringtam, miközben tapsolt a pénztáros, s fütyültek a sihederek a technikai részlegen.
Egy szám, ennyi volt csak.
De az a mienk volt.
Végül összeölelkeztünk, megköszöntük, hogy megfiatalítottuk egymást, ha többre nem is, legalább néhány percre. Majd ő összebotorkálta magának a görbe botot, én meg húzhattam egyedül a gurulós kocsit, tele párizsival.
Jól is volt ez így, legalább nem kellett otthon magyarázkodnom a papának.
