A vízben élő állatok közül a delfin az, amely a legtöbb figyelmet kapja az embertől.
Azt sem tagadhatjuk, hogy a delfin az, amelyről a legtöbbet beszélünk. Erről az állatról jelent meg a legtöbb film és a legtöbb történet, amit a televízió oszt meg a nézőkkel. Nincs olyan nap, hogy a sajtó valahol, valami csodás dolgot nem mesélne róluk és értelmükről, valamint emberszeretetükről. Arról nem beszélve, hogy gyermektörténetek, kamaszkalandok özöne, íródott meg és került a filmvászonra. Ha valaki meghallja a Fa és a Bi nevet, bizony nem a fa-dezodor és nem a számítógépes bi-t jut eszünkben, hanem Robert Merle, Goncourt – díjjal kitüntettet francia író csoda delfinjeiről megírt regénye, az Állati elmék.
Én mégis egy másik delfinről szeretnék mesélni.
Ezt a delfint Bibi-nek hívták és plüss anyagból készült. A formája még csak-csak delfines volt, de a színe igencsak vitatható. Ha delfinistával akartam volna tisztázni ennek a kis plüss állatnak a hova tartozását, erősen gondba lett volna szegénykém, mivel sötétbe játszó rózsaszíne volt.
Azt sem tudtam, hogy kinek a jóvoltából került a családomba. Mégis ez a kis plüss delfin lett a család kedvence. Közre játszott ebben az is, hogy annyi szép történetet néztek a gyerekek a delfinekről a televízióban, annyi szépet olvastak a mesekönyvekből. A gyerekem és az unokáim egymásnak adták át ajándéknak ezt a plüss állatkát. Aki megkapta, annak onnantól a legdrágább kincse lett. Bibivel feküdt. Bibivel kelt. Ha valami ok folytán kikerült a szem látóköréből, egyből a könny Bibiért hullott. Úgyhogy jobbnak láttam én, hogy a fiamnak, később a lányaim, a sorban születő unokáimnak, hogy elő kerítsék az elveszett kis delfint. Ha a tanyán szalonnasütés volt, vagy csak egy-egy esti beszélgetés ahol a gyerekek is ott voltak, akkor Bibinek is ott volt a helye. A soros tulajdonos hordta, vonta, a delfin orrát bögyörészte. Ha ez a kis állat tudott volna beszélni, biztosan a legtöbbet mesélt volna a családról.
Mi felnőttek meg főként arra ügyeltünk, hogy a lehetőségekhez képest mindig tiszta legyen Bibi. Ez vagy sikerült, vagy nem. Mégis megtörtént, hogy Bibi elveszett. Azaz dehogyis elveszett. Elhagytuk, illetve ott hagytuk a kórházban.
Legkisebb unokám Noémi beteg lett. Nagyon. A lázát sem mi, sem az orvos nem tudta lehúzni, ezért kórházba került. Minden nap tolongva mentünk látogatni. A mamák, a taták, az apa, a nagybácsik a nagynénik a testvérek. A lányom, éjjel-nappal ott maradt az unokám ágya mellett. Amilyen sűrűn csak tudta, cserélte a priznicet. Az orvos és a nővérek jóindulatú és elnéző mosollyal hagyták. Hogy a vizesruhás-borogatásnak, vagy annak a töméntelen infúziónak köszönhetően-e, de egyszer csak láztalan lett a mi kis virágszálunk.
Amint kipattant a szeme Bibit kérte. Onnantól bármerre mentek az anyjával vizsgálatra, vitte magával.
A gyerek elmesélte, hogy őt Bibi mentette meg, mert valaki belelökte egy nagy vízbe és onnan nem tudott kimászni, pedig mindenki a partról biztatta. De egyszer csak oda úszott Bibi és kilökte a partra. Onnantól jól érzi magát.
Az orvosok, a nővérek a család, mind-mind hitetlenkedve hallgattuk a történetet.
– Bizony jól jönne más kisbetegnél is Bibi segítsége – simogatta meg a főorvos a kislány fejét
Pár napon belül annyira jól lett a kislány, hogy hazajöhetett. A lányom és a vejem mindent összepakolt, szépen rendbe tették a szekrényt, amit használtak, a gyerek ottléte alatt.
Az unokám hóna alá fogva Bibit, köszönt el az orvosoktól és a nővérektől. Még egy pillantást vetettek a korteremre és indultak. Akkor a kislány megfordult, visszaszaladt a betegszobába. Bibit megölelte, megpuszilta aztán a párnára fektette. Még visszanézet az ajtóból és a szülei után szaladt.
Sok évig volt még beszéd-téma Bibi és az ő csodatevő, gyógyító ereje. Az idő is szépen elszállt. Gábor unokám is megnősült, és apa lett. Imádattal szerettük a kicsi dédunokámat. De egyszer csak ő is beteg lett.
Kórházba került. Befektették a rácsos ágyba, bekötötték az infúziót. Az aggodalomtól sápadt unokamenyemhez fordulva az orvos elmondta, hogy nagyon beteg a kisfiú. Hogy megnyugtassa a kis beteget elő vett a szekrényből egy rózsaszín plüss delfint és a kicsi mellé tette a kiságyba.
– Ez Bibi – csaptam össze a kezem meglepetésemben.
Akkor már tudtuk, hogy Manó, a kis dédunokám hamarosan jobban lesz, hisz Bibi vigyázza álmát.
Azt sem tagadhatjuk, hogy a delfin az, amelyről a legtöbbet beszélünk. Erről az állatról jelent meg a legtöbb film és a legtöbb történet, amit a televízió oszt meg a nézőkkel. Nincs olyan nap, hogy a sajtó valahol, valami csodás dolgot nem mesélne róluk és értelmükről, valamint emberszeretetükről. Arról nem beszélve, hogy gyermektörténetek, kamaszkalandok özöne, íródott meg és került a filmvászonra. Ha valaki meghallja a Fa és a Bi nevet, bizony nem a fa-dezodor és nem a számítógépes bi-t jut eszünkben, hanem Robert Merle, Goncourt – díjjal kitüntettet francia író csoda delfinjeiről megírt regénye, az Állati elmék.
Én mégis egy másik delfinről szeretnék mesélni.
Ezt a delfint Bibi-nek hívták és plüss anyagból készült. A formája még csak-csak delfines volt, de a színe igencsak vitatható. Ha delfinistával akartam volna tisztázni ennek a kis plüss állatnak a hova tartozását, erősen gondba lett volna szegénykém, mivel sötétbe játszó rózsaszíne volt.
Azt sem tudtam, hogy kinek a jóvoltából került a családomba. Mégis ez a kis plüss delfin lett a család kedvence. Közre játszott ebben az is, hogy annyi szép történetet néztek a gyerekek a delfinekről a televízióban, annyi szépet olvastak a mesekönyvekből. A gyerekem és az unokáim egymásnak adták át ajándéknak ezt a plüss állatkát. Aki megkapta, annak onnantól a legdrágább kincse lett. Bibivel feküdt. Bibivel kelt. Ha valami ok folytán kikerült a szem látóköréből, egyből a könny Bibiért hullott. Úgyhogy jobbnak láttam én, hogy a fiamnak, később a lányaim, a sorban születő unokáimnak, hogy elő kerítsék az elveszett kis delfint. Ha a tanyán szalonnasütés volt, vagy csak egy-egy esti beszélgetés ahol a gyerekek is ott voltak, akkor Bibinek is ott volt a helye. A soros tulajdonos hordta, vonta, a delfin orrát bögyörészte. Ha ez a kis állat tudott volna beszélni, biztosan a legtöbbet mesélt volna a családról.
Mi felnőttek meg főként arra ügyeltünk, hogy a lehetőségekhez képest mindig tiszta legyen Bibi. Ez vagy sikerült, vagy nem. Mégis megtörtént, hogy Bibi elveszett. Azaz dehogyis elveszett. Elhagytuk, illetve ott hagytuk a kórházban.
Legkisebb unokám Noémi beteg lett. Nagyon. A lázát sem mi, sem az orvos nem tudta lehúzni, ezért kórházba került. Minden nap tolongva mentünk látogatni. A mamák, a taták, az apa, a nagybácsik a nagynénik a testvérek. A lányom, éjjel-nappal ott maradt az unokám ágya mellett. Amilyen sűrűn csak tudta, cserélte a priznicet. Az orvos és a nővérek jóindulatú és elnéző mosollyal hagyták. Hogy a vizesruhás-borogatásnak, vagy annak a töméntelen infúziónak köszönhetően-e, de egyszer csak láztalan lett a mi kis virágszálunk.
Amint kipattant a szeme Bibit kérte. Onnantól bármerre mentek az anyjával vizsgálatra, vitte magával.
A gyerek elmesélte, hogy őt Bibi mentette meg, mert valaki belelökte egy nagy vízbe és onnan nem tudott kimászni, pedig mindenki a partról biztatta. De egyszer csak oda úszott Bibi és kilökte a partra. Onnantól jól érzi magát.
Az orvosok, a nővérek a család, mind-mind hitetlenkedve hallgattuk a történetet.
– Bizony jól jönne más kisbetegnél is Bibi segítsége – simogatta meg a főorvos a kislány fejét
Pár napon belül annyira jól lett a kislány, hogy hazajöhetett. A lányom és a vejem mindent összepakolt, szépen rendbe tették a szekrényt, amit használtak, a gyerek ottléte alatt.
Az unokám hóna alá fogva Bibit, köszönt el az orvosoktól és a nővérektől. Még egy pillantást vetettek a korteremre és indultak. Akkor a kislány megfordult, visszaszaladt a betegszobába. Bibit megölelte, megpuszilta aztán a párnára fektette. Még visszanézet az ajtóból és a szülei után szaladt.
Sok évig volt még beszéd-téma Bibi és az ő csodatevő, gyógyító ereje. Az idő is szépen elszállt. Gábor unokám is megnősült, és apa lett. Imádattal szerettük a kicsi dédunokámat. De egyszer csak ő is beteg lett.
Kórházba került. Befektették a rácsos ágyba, bekötötték az infúziót. Az aggodalomtól sápadt unokamenyemhez fordulva az orvos elmondta, hogy nagyon beteg a kisfiú. Hogy megnyugtassa a kis beteget elő vett a szekrényből egy rózsaszín plüss delfint és a kicsi mellé tette a kiságyba.
– Ez Bibi – csaptam össze a kezem meglepetésemben.
Akkor már tudtuk, hogy Manó, a kis dédunokám hamarosan jobban lesz, hisz Bibi vigyázza álmát.
Kedves Lexi!
Köszönöm, hogy vagy!!!!
Kedves Etel!
Mint már írtam egyszer, ha elkezdek írni sosem tudom mi kerekedik ki belőle. Ez a történet, legalábbis az eleje a WWF által meghirdetett Védett állatok. A Delfin pályázatra íródott. És ez lett belőle. Köszönöm, hogy olvastad.
Kedves Magdi!
Ettől érdekes a történet, hogy a csodatevő Bibi lett a kórház gyermekosztályának a védelmezője. Még csodásabb, hogy most, hogy felújítják a kórház gyermekosztályát a főorvos a saját szobájába "menekítette" be Bibit, aki beteg gyermekek védelmezése mellett még az osztály kabalája is.
Örömmel vettem, hogy olvastad kis történetem.
Szeretettel: Jártó Róza
Kedves Róza!
Nagyon szomorú, amikor egy gyerek megbetegszik, de még nagyobb öröm, mikor meggyógyul. Meglepő, hogy olyan sok idő elteltével is még megvolt a kis plüss delfin.
Gratulálok!
Szeretettel: Magdi
Gratulálok írásodhoz, szeretettel, Etel
Édes barátnőm…bár már olvastam írásod ..mindig szeretettel térek vissza…Gratulálok…Lexirózsa