Álmok és valóságok: Hatodik történet: Álomutazás előző életeimbe

Álomutazás előző életeimbe

Halk zene szólt, finom jázmin illat, égő gyertyák lángja és egy nagyon kellemes hang fogadott, amikor beléptem a félhomályos szobába.— Már vártalak!— kérlek, feküdj, lehunyd be szemed és enged el magad, próbálj meg ellazulni! Gondolataidat enged el— csak a hangomra figyelj! Számolni fogok, egy, kettő, három, négy, öt, —olyan békesség és nyugalom volt bennem, végtelen csendességet éreztem.— Most hol vagy és mit csinálsz?— Kérdezte.—Egy csodálatos tó körül lévő mezőn gyerekekkel játszottam, felszabadult és boldog voltam. Felismertem az unokatestvéreimet és a szomszédunkban lakó Marcit, csapatokba osztva versenyeztünk. A játék hevében túl közel kerültem a tóhoz és akkor az ellencsapat egyik tagja, aki nagyon hasonlít a férjemre belelökött a vízbe. Mivel úszni nem tudtam, próbáltam csapkodni mindkét kezemmel, kapálóztam a lábaimmal, de nem sikerült fenntartani magam. Elkezdtem süllyedni egy sötét világba. Iszonyú pánik és félelem lett úrrá rajtam, nem kaptam levegőt, fuldokoltam és egyszer csak nagy csend vett körül. Hirtelen egy kezet éreztem, ami húzott felfelé. A parton körbeálltak a gyerekek és figyelték Marcit a megmentőmet, hogy mit csinál velem. Mikor végre magamhoz tértem az első, akit megláttam az a fiú volt aki belelökött a vízbe, gúnyosan mosolygott. A szívem olyan hevesen és hangosan vert, mint egy ütő kalapács.— Vége van elmúlt! Nyugodj meg,— szólt kedvesen a hang. Mikor a szívem egyenletes ritmusra váltott újra megkérdezte, —most hol vagy?— Egy indián törzsnél voltam hosszú fekete copfot viseltem a homlokomon díszes pánt, a nyakamban fából, csontból-bőrből készült nyaklánc. A csuklóm is tele volt díszes karkötőkkel, bőrszoknya és rojtos mellény volt rajtam. Valami kenőcsöt kevergettem a tűzhely fölött növényekből. Gyógyítottam egy fiatal izmos szép testű indián férfit, aki a törzsfőnök fia volt, a lábán és karján hatalmas vágás. Kenegettem sebeit, életadó fűből készült teával megittam, mantrákat mormogtam az istenek segítségét kértem. A sátorban sokan voltak és feszülten figyelték, hogy sikerül-e megmenteni. Egy fiatal lány segített, folyamatosan törölgette a szép testet, amit vagy a hideg rázott vagy elöntötte a fájdalom verítéke. A lány arca kedves a mosolya szép volt, olyan érzés fogott el mintha a barátnőmet látnám. Egyszer megjelent teljes harci díszben az én indián férjem, aki teljesen úgy nézett ki, mint a mostani. Morc tekintetével rosszallását fejezte ki a látottak miatt. Mindenki tudta, hogy a féltékenység ördöge bujkál benne. A beteg lassan magához tért a vérzés elállt. A sebeket bekentem, gyógyító növényekkel körbetekertem majd bekötöztem. Az istenek segítettek a fiú nemsokára felépül, és újra vadászhat. Fáradtan néztem körbe, a fiam és a lányom boldogan nézett rám. Ők nagyon hasonlítottak a jelen életem gyermekeire.— Menjünk a sátrunkba! Magamhoz öleltem őket. Abban a pillanatban hirtelen kiabálást hallottunk.—Megtámadtak minket! Meneküljetek! Asszonyok vigyétek a gyerekeket a folyóhoz! A pillanat töredéke alatt óriási pánik és zűrzavar alakult ki, a férfiak támadásba lendültek a többiek menekülni próbáltak.— Felgyújtották a falut!—fájdalom és félelemkiáltások gyereksírás hallatszott minden felől! Közben a vörös lángnyelvek egyre nagyobbak lettek és magasabbra csaptak. Nem hagyhattuk ott a beteg fiút, a gyerekekkel nagy nehezen levonszoltuk a parthoz. Beraktuk a csónakba és eszeveszett evezésbe kezdtünk, hogy minél messzebbre legyünk a parttól. Visszanézve csak füstöt és lángot láttunk az otthonaikból. Észrevettek minket és utánunk jöttek sikerült felborítaniuk a csónakunkat. A part felé néztem miközben próbáltuk a csónakot fogni. Az én harci díszbe öltözött férjem ott állt és nem indult el segíteni a családjának. A féltékenysége miatt hagyta volna, hogy mindannyian odavesszünk! Hála az isteneknek a törzsfőnök fia minden erejét összeszedve segített a csónakot visszafordítani és megmenekülni. Mikor visszamentünk a faluba a füst és korom fura keverékének szaga és hamuvá lett otthonunk látványa mindenkit megrázott. Mélységes szomorúság és bánat töltötte el szívemet a férjem viselkedéséért. Megköszöntük a fiúnak, hogy segített sérülten az utolsó erejével a menekülésben.— Te és a gyerekeid nem hagytatok magamra ezt nem fogom elfelejteni nektek! —Természetes, hogy segítünk egymáson. Akkor elengedett egy olyan félszeg mosolyt, amilyet csak az apám tudott. Szép lassan megnyugodtunk. Elkezdtük az életünket újra indítani. Aztán csend és üresség, a szívem felvette normál ritmusát.— Most hol vagy mit csinálsz?- Szólt ismét a messziről jövő hang. Egy Francia városban éltem egy gazdag család egyszem lányaként. Az apám valami bíró féle hatalmasság volt, anyám gyönyörű elegáns úri asszony. Hatalmas házban laktunk a város főterén, óriási ablakokkal, amiről be lehetett látni az egész teret. Csinos és széplány voltam derékig érő hosszú szőke hajzuhataggal. Sok gazdag udvarlóval körülvéve. A szüleim, akik nagyon szerettek mindent megadtak egyszem gyermeküknek. A dédszüleimre hasonlítottak, az apám még olyan testes is volt, mint dédi papa. Az anyám tökéletes formája, kedves szigorúsága akár a dédi mama. Szerették volna, ha gazdag férjet választok, mert egy bírónak nem lehet akárki a veje. Ha tudták volna, hogy nem a nyüzsgő városi életet nézem az ablakomból biztos megtiltották volna, hogy a rajzoláshoz igy keressek témát. Álmodozó lányka voltam, aki a szemben lévő boltban dolgozó szabó fiúba volt szerelmes. Az érzés kölcsönös volt a magas izmos ragyogó kékszemű fiúval. Titokban üzenetet küldtünk egymásnak. A dadus nénim segítségével találkoztunk a barátnőjénél, aki nagyon öreg és beteges volt. Úgy osontunk, hogy sohasem vett észre bennünket. Az első felejthetetlen suta csókot is ott váltottuk a kert végében. Elbújtunk a nagyra nőtt növények között, a fűben fekve néztük az ég ezernyi kékjét, a csipkés felhők vonulását a napsugarak csodálatos szikrázó fényét. Irigyen néztük a madarak szabad szárnyalását. Boldog voltam vele, imádtam az illatát az ölelését az egész lényét! Vele akartam leélni az életemet. Lágyan simogatta a kezemet és azt mondta, hogy— mi soha sem lehetünk igazán és szabadon boldogok. Nem jó ez igy, hogy ekkora különbségek vannak ember és ember között. —Lázadozott a helyzetünk az életünk különbözősége miatt.— Nem lehet sokáig tűrni, hogy a gazdagok, mint az apád megnyomorítsa a népet! Nem mehet ez sokáig!— A szemembe nézett és azt mondta— tudod, hogy nagyon szeretlek! Muszály valamit tenni a zsarnokság ellen és tenni is fogunk! —Félelemmel töltött el mindaz, amit mondott.— Bármi is fog történni ne felejtsd el szerelmünket! Nekem ez a küldetésem! —A következő napokban megszaporodott a szabóságba látogatók száma. Tudtam, hogy készülnek valamire, de nem szóltam senkinek. Rajzoltam, mikor hirtelen nagy hangoskodásra lettem figyelmes. Lázadás! Lázadás! Le az elnyomokkal! Hatalmas tömeg vonult az utcára, szuronyos puskát is szereztek. Beverték a gazdag házak ablakait. Jött a katonaság utcai harcok kezdődtek el. A lázadók vezére az én szerelmem volt, akit a tömeg nagyon tisztelt a bátorságáért. Több embert is megölt harc közben. A házunkba is betörtek, apámat kivitték a főtérre.— Vesszenek a bírók!—kiáltotta a tömeg. Az ablaknál álltam és láttam, hogy egy tört felemelve az ablakom felé néz bátran a szemembe, csodálkozva vettem észre, hogy mennyire hasonlít az én hitvesemre. Egyetlen tőrdöféssel megölte apámat. A tömeg ujjongott, halott apám vérző testét körbe állták és köpdösték. Olyan mély fájdalmat éreztem a szívem úgy összeszorult szinte levegőt sem kaptam. Egyetlen tőrdöféssel elveszítettem apámat, a szerelmemet, a boldogságba a jövőbe vetett hitemet és mindent, ami nekem számított. Megállíthatatlanul folyt a könnyem. Rázkódott az egész testem, patakokban folyt rólam a víz az átélt események miatt. Nagyon mélyről hallottam egy hangot.— Gyere vissza! Gyere vissza! Számolok- tíz, kilenc, nyolc. Megjöttél! Itt vagy! Nyugodj meg! Csendesedjen le a belsőd.— Nem tudom meddig voltam ilyen állapotban. Egyszer elkezdtem hallani a lágy zenét, éreztem a jázmin illatát. A mellkasom szabályos ütemben emelkedett és süllyedt. A kellemes hang újra megszólalt.— Megkaptad a kérdéseidre a választ? Rajtad múlik, hogyan értelmezed őket és mit kezdesz velük. —Szomjúság érzésére ébredtem. Sok idő kellett ahhoz, hogy lássam a körülöttem lévő valóságos világot. Ittam egy pohár vizet és próbáltam megfejteni az átélt élményeket, amelyek nagyon is valóságosnak tűntek. Egy időutazáson voltam, ami elvezetett előző életeimhez. Azt mondják. hogy a jelenlegi életünkben is valamilyen kapcsolatban vagyunk az előző életeinkben szerepet játszó személyekkel. Ha végig gondolom az átélt eseményeket- lehet benne valami- vagy mégsem?- nem tudom. A vízbe esés a fuldokolás a halálfélelem, amit kiváltott nálam megmagyarázná a mélyvíztől való rettegésemet. Marci segített a víznél. Ebben az életben viszont én segítek neki nagyon sokat miután balesetben lebénult a fél oldala. Az apám mentett meg az indiánoknál. Valószínű, hogy nem véletlenül ő lett az apám. A gyerekeim pedig ebben az életben is engem választottak. A barátnőm, aki a segítőm volt az az ember, akire mindig számíthatok. A dédiéket nagyon szerettem sokáig ápoltam őket, mindkettőjük utolsó sóhajtásánál ott voltam- fogtam a kezüket, nagyon nehéz volt elengedni őket, három hónap alatt mentek el. A mély gyermeki szeretet, amit irántuk éreztem lehet, hogy sokkal korábban alakult ki. A nagy kérdés a férjem szerepe! Miért lökött a vízbe? Miért hagyott cserben? Miért lett szerelmünk gyilkosa azáltal, hogy megölte az apámat? Mennyi kérdésre kell még választ találni. Itt fekszik mellettem, hallgatom csendes szuszogását, szép lassan finoman betakarom. Nézem az embert, aki végig kisért életeim során. Majdnem ötven év házasság után egy álom vezetett rá arra, hogy az előző és a mostani életünk egybeforr. Valószínűleg neki vezekelni nekem megbocsájtani kellett. Azt gondolom, sokáig fog tartani ennek az álomnak a megértése.