Amikor még kicsi voltam, voltak „nagyratörő” álmaim.
A nehéz 50-es években voltam gyerek, mi is éreztük, hogy baj van a felnőttek világában, harcolni kell a mindennapi kenyerünkért, néha halkan kell beszélni, és nekünk, gyerekeknek, nem szabad beleártani magunkat a felnőttek dolgába.
Amikor iskolás lettem végre, kinyílt előttem a világ. Jobb példa híján a legjobbat, a pedagógus pályát találtam vonzónak a magam számára. Őrizek saját „osztálynaplókat”, ahol a barátaim csak ötöst kaptak tőlem, a tanító nénijüktől, a haragosaim, a veszekedők, a nagyhangúak egyest, esetleg kettest.
A tíz évvel idősebb unokatestvérünktől ránk maradt egy általános iskolás német tankönyv, kezdők számára. Ebből a tankönyvből én megtanultam a nyomtatott gót betűket, az írottakat, sajnos, nem tudtam elsajátítani.
(Bár német nyelvterületen maradt meg legtovább ez az írásforma, a német gyerekek a hetvenes évek elején már nem tudtak gót betűs könyveket olvasni.) Igaz, én sem tudom a rovásírást megfejteni.
Másik gyermekkori álmom az úszás volt. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy egyik nagynénénknek nyaralója volt a Balatonnál, Kenesén. Édesapámat is hívta, vegyék meg közösen az eladó vízparti telket, de édesapám nem akart ilyen „kicsi” földterületet venni tőlünk olyan messzire. Nyaralásra pedig nem is gondolt.
Később, középiskolás koromban agronómus vagy erdész lettem volna szívesen, de a varrónő vagy asztalos foglalkozás is kedvemre valónak tűnt.
Életem legnagyobb próbatétele az érettségi volt, a főiskolai államvizsgámon feleannyira sem izgultam, pedig a német nyelvszakom végig tartogatott izgalmakat.
Aztán felnőttem. Itt volt az ideje, hogy megvalósítsam az álmaimat.
Pedagógus lettem. Magyar-német szakos általános iskolai tanár. Nagyon szép évek következtek. Szerettem tanítani, szerettem a diákjaimat, az osztályaimat, átéltem a vidéki iskolák tanárainak minden örömét, gondját, baját. Néhány hónapig egy valódi kastélyban laktam, 1200 forintos „gyakornoki” fizetéssel kezdtem dolgozni, volt „illetmény földünk”, nekem „nemzetiségi pótlékom”is a német miatt, a hagyományok gyűjtése és ápolása minden nemzetiségi nyelvet értő vagy tanító tanárnak a szívügye volt, csakhogy ebben gondot okozott a nyelvtudás hiánya, az adott nyelvjárást csak az öregek beszélték, az én korosztályom már nem.
A gyerekek (akiknek anyanyelvként volt a német nyelv elkönyvelve a tanmenetünkben) meg semmit sem tudtak, értettek nagyszüleik anyanyelvéből.
A kötelező orosz nyelv mellett tanítottuk a német (irodalmi) nyelvet, nem a nyelvjárást.
Elhatároztam, hogy tankönyvet írok, használható nyelvtudást szerettem volna adni tanítványainknak. (A tapasztalataimról már beszámoltam egyik történetemben.) Megírtam egy tankönyv sorozatot, amelyben magyar kisgyerek megy családdal, egyedül, iskolával vagy barátokkal német nyelvterületre…
Szituációs beszélgetésekben, kreatív feladatokban, barkácsolásban, főzésben, rajzban, irodalmi feladványokban bővelkedő tankönyveim hasznosnak bizonyultak, szerették a gyerekek.
Másik álmom, az úszás megvalósulása kissé későbbre tolódott. Ugyan Kenesén sokat nyaraltunk, próbálkoztam is az úszással, de nem sikerült, pedig nem féltem a víztől.
Ötven éves koromban aztán kénytelen voltam megtanulni.
Elsősökkel voltam német órán, egyik kisgyerek mögém állt a sorakozónál, én visszaléptem, megbotlottam, de éreztem, mögöttem áll valaki, nem akartam „összetaposni”, hát kidőltem oldalra. A karom könyökben kifordult, részleges szalagszakadást szenvedtem, Műtét, majd egy éven át gyógytorna következett. – Úszni kell!- mondta a műtétet végző főorvos az egyik felülvizsgálaton.
– Apró hiba, de én nem tudok úszni, én hegyi ember vagyok- válaszoltam. A Bakony tetején örültünk, ha ivóvizünk akadt elég. Beutalót kaptam a Lukács fürdőbe, nappali kórházba. Gyorsan tanultam úszni a foglalkozásokon. Az új élményfürdőben éppen próbáltam erőteljes karcsapásokkal fenntartani magam a felzubogó egyik vízsugár tetején, amikor odalépett hozzám egy fiatalember, és megkérdezte: – Segíthetek?
– Helyben úszom-válaszoltam öntudatosan. Kicsit furcsán nézett rám…
A további álmok?
Készültem egy vadászvizsgára, részese voltam egy vaddisznó- társasvadászatnak, egyetértek a vadászat alapelveivel, etikai szabályaival, de aztán az erdő alaposabb megismerése után mégsem lettem volna jó vadász. A világ a lelki elkorcsosulás irányába indult el, én úgy láttam, nem biztonságos manapság az erdőt egyedül járni, különösen, ha lány vagy. Így hát az erdész-hivatásról is lemondtam a pályaválasztás idején. De vannak kiváló erdész-tanítványaim.
Más: Szabni-varrni a középiskolában tanultunk, akár szakmunkás vizsgát is tehettünk volna a negyedik év végén, de ez az érettségivel együtt megterhelőnek tűnt. Mi voltunk az első varrni tanuló osztály az „5+1” oktatási formában. Mégis nagy hasznát vettem az itt szerzett tudásomnak. Magunknak varrtam ruhákat, de némi zsebpénz fejében a szomszéd néniknek is megvarrtam egy-egy otthonkát…
Mostanában egyre gyakrabban gondolok a múltra, a kezdetekre, és a befejezésre. Gyakran összegzem az elért eredményeimet, újabb célokat tűzök ki, persze csak a megvalósíthatóság keretein belül. Mit értem el a hivatásomban, a 44 évig tartó munkám során?
Voltam szaktanácsadó, tanügyi tanácsos, alapvizsga elnök, közoktatási szakértő, tankönyvszerző, kiváló pedagógus kitüntetéssel rendelkezem, „aranydiplomás” vagyok…
És nyugdíjas.
De nem unatkozom egy percet sem. Olvasok, verset, novellát írok, belekezdtem egy regény írásába (többször is), megtanultam kosarat fonni, csuhéból szatyrot, babát készíteni, van szövőszékem, tudok fonalat fonni, felfedeztem a természet sokszínűségét, vannak „természetszobraim”, rajzolni, festeni kezdtem, van színházbérletem, kertészkedem, ástam kis kerti tavat, benne aranyhalak ,utazom… Örülök a mindennapoknak, minden napért hálát adok a Sorsnak, a Teremtőnek. Gyakran találkozom a barátaimmal, vagy ülök a számítógép előtt, és kinyílik a világ… olvasom a tanítványaim, a gyerekeik, unokáik sikereit, és boldog vagyok. Örülök, hogy egy kis időre részese lehettem az életüknek, s ők az enyémnek.
Budapest, 2023. 04. 21.
–