Tél a tavaszban

Nyarakról álmodott. Napsütéses, testet melengető, búzát, gyümölcsöt érlelő áldott nyarakról. Így mondja: az életet adóról. Dolgos napokat kiálló álma már-már pihentetően hat fáradt korpuszára. Ez a délibábnak tűnő látomás átható boldogsággal tölti el. Megnyugvást, békét varázsol ráncokat nyüvő ábrázatára.
Csak az ébredés iszonytatóan nehéz. Csalódás minden tekintetben. Mert hát forró nyarakról álmodott éppen, aztán fagyos március végi télbe ébred. A látvány, az sokkolja igazán. A párás ablakon áttűnő nagy fehérség. A hó.
– Söpörni kéne, Apjuk. Eltakarítani a havat – szólal meg Róza mama, a feleség. Hangja békésen csengő, bátorító, mintsem parancsoló. Hites ura sem gondolja másképp. Parányi mosoly ül ki az arcára, úgy mondja:
– A fene essen belé, nem én rendeltem!
Róza mama hangosan felnevet. – Még szerencse! Különben megbúbolnálak – mondja.
– Megbúbolnád te a… majd megmondom, mit – vágja rá az Öreg ellenkezve. Mormog is hozzá magában. Az ablakhoz megy, állva figyeli az odakint kavargó hóesést. A látvány így bentről nézve lenyűgöző, ám ha belegondol, nem szívesen tartózkodna alatta. Megborzong: hideg van, szokatlanul fagyos hideg, lehet az mínusz 15 Celsius fok is a szabadban.
Figyeli a kavargó hópihéket, hol kisebb, hol nagyobb pelyhekben hullnak alá, a szél fújja, kavarja őket, játszik velük. Bolond idő, gondolja magában. Aztán ki is mondja: úgy karácsony tájékán még elmenne valahogy. Akkor igen! De most. A tavaszban! Mert hát akár a meteorológiai, akár a naptári időszámítást nézzük, a télnek már vége kellene, hogy legyen. Nem akar ez itt hagyni bennünket, mondja, vagy inkább kérdezi. Az asszonyra néz, mintha ő tudná a választ.
De nem. Róza mama a televíziót figyeli. A Híradót éppen. Megdöbbentő képek sora pereg le előttük közlekedési balesetekről, elakadó járművekről, országúton rekedt autósokról, villanyáram és fűtés nélkül maradt otthonokról. A kialakult katasztrófahelyzet mindenkit meglepett, mondja a bemondónő, kedvesen ható, barátságos hangja most valahogy nem illik a tudósítások halmazába.
Az asszony, mintha hites ura gondolataiban olvasna, megszólal:
– Nem sírhat, szegénykém, bár nagy a baj – mondja védelmezőn.
Károly bá’ még a látszatát is elkerülné a vitának. Szeme a képernyőn, nagyokat bólogat közben. Halkan azért még megjegyzi: – Nagyon nagy a baj!
Róza mama tovább görgeti a beszélgetés fonalát.
– Te, Öreg! Hogy vagy vele? Én nem emlékszem, hogy márciusban valaha is ilyen idők jártak volna.
Károly bá’ megsimogatja ősz bajszát, huncutul kacsint is hozzá, úgy válaszol:
– Hetvenöt évem a tanú rá, hogy még nem volt ilyen cudar időjárás egyetlenegy év tavaszának kezdetén sem. Hallhattad az előbb Bálint gazdát, Gyuri bácsi sem emlékezett ilyesmire, pedig ő már kilencvennégy éves. Megbolondult ez a világ, Róza. Hol az aszály, máskor meg a sok csapadék sújtja a szegény gazdákat. Elcsúsznak az évszakok, de talán nincs is már tavasz és ősz sem, csak hideg meg meleg, az is nagy összevisszaságban. Hogy mi a jó ég okozza ezt a fölfordulást, nem tudom. Az okosok a globális fölmelegedésre gyanakszanak. Azt mondják, ha így haladunk, sivatag lesz itt minden. De hát erről már esetleg majd a dédunokáink tudhatnak többet.
– Most jut az eszembe, a gyerekek sem telefonáltak, hogy megérkeztek volna – veti közbe az asszony.
– A Karcsi megígérte.
– Ráparancsoltam. Ha valami baj érné őket az úton, vagy amikor megérkeznek a szállodába, azonnal szóljanak.
– Jól vezet a fiú, figyelmes. Nem kell idegeskedned, nem lesz ott semmi baj.
– De hát látod, mik vannak az utakon! Egész télen nem esett annyi hó, mint ezekben a napokban. Nézd, mennyi a baleset, az elakadás! Ezeknek is éppen most kellett a Wellness, vagy mi a fene!
– Jaj, ne zsörtölődj már annyit! Ezen a hétvégén jött úgy, hogy egyben három napjuk is szabad, miért ne használnák ki. Ha már kapták azt a jegyet. Majd jelentkeznek, oda se nézz.
Nyugtatgatná az asszonyt, ám tudja jól, most nem ér el vele semmit. A kialakult helyzet áll ellent a megnyugvásnak. Ötvenhárom éve élnek együtt, az alatt kiismerhette már, ha a gyerekeiről esik szó, csupa féltés az egész ember.
– Felnőttek már a fiúk, családosak – jelenti ki némi nyomatékkal a hangjában.
– Mégis a mi gyerekeink – zárja le a vitát Róza mama. Még mondana valamit, ám közben megszólal a telefon. Gyorsan fölkapja a kagylót, a füléhez szorítja, várakozón belehallózik. „Szia, anya! – hallja az ismerős hangot, fogadná ő is a köszönést, de sietve megelőzik: „Karcsi üzeni, hogy szerencsésen megérkeztek, minden oké náluk. Mi is jól vagyunk, de most mennem kell, holnapután találkozunk. Szia!”
Hirtelen gyengeség fogja el, a kagylót is kiejti a kezéből. Kérdőn az urára néz, eleinte dadogva formálja a szavakat, nehezére esik a beszéd is. – Palika volt. Karcsikáék megérkeztek. Jól vannak – mondja elgondolkodva. Aztán még hozzáteszi: – De hát miért az öccsétől üzen az a gyerek! Nem értem. Nehezére esett volna bennünket is fölhívni?
– Jaj, ne zsörtölődj már, asszony! Nem mindegy? A lényeg az, hogy hírt kaptál felőlük – vágja rá Károly bá’ nagyon gyorsan. Aztán ugyanolyan gyorsan meg is bánja a kimondott szavakat. Hát persze, hogy nem mindegy! Karcsinak igenis illet volna felhívni a szüleit. Az anyját. Jól tudja, mennyire várta azt a beszélgetést. Azért, hogy megnyugodhasson, a gyerekei jól vannak. Mert neki már csak ők a fontosak. A gyerekek, semmi más.
A maga módján igaza van, morfondírozik magában az Öreg. A pipájáért nyúl, aztán a dohányért.
Róza mama a fejét ingatja.
– Hiába vársz, nem jönnek segíteni – mondja. – Én csak neked akarok jót, Öreg. Ha letapossák a népek, azzal csak nehezebb lesz a lapátolás.
Károly bá’ könyörgőn néz az asszonyra.
– Jól van már, na. Ne kárálj annyit! Tudom én a dolgom – inti le a feleségét, s hogy szedelőzködni kezd, Róza mama indulás előtti utolsó figyelmeztetése azért még utoléri:
– Öltözz fel jól, Öreg!

Szólj hozzá!