Álmok és valóságok: Nyolcadik történet: Telihold-kór

Telihold volt. Nagy, kerekképű, mint egy túlkelt parasztkenyér, ami éppen most gurult ki az égi kemencéből. Durcáját, a dimbes-dombos felszínét, szinte tapintani lehetett volna, ha kicsit közelebb jön a Földhöz. Ám szerencsére megmaradt tisztes távolságban, így is elég galibát okozott már az embereknek.
Józsi egy toronyház legfelső emeletén lakott. Agglegény volt, mindig nyitott ablaknál aludt.
Nem kellett félnie, hogy kutakodó szemek meglesik, amikor a nappali öltözetét az éjszakai, csíkos pizsamára cseréli. Igaz, néha nem bánta volna, ha valami dundi leányzó belesekedik hozzá az ablakon.
Ezen az éjszakán is ilyen huncutkodós hangulatban volt, nehezen aludt el. Fordult jobbra, fordult balra, a hátára meg a hasára is, végül felült az ágyban.
− Hogy mi a fenével tömik ezeket a párnákat, csupa csomó az egész – morgolódott bosszúsan, amikor már vagy harmadszor rázta fel a feje alatt lévő vánkosokat. A dunyhát is hol lerúgta magáról, hol visszahúzta, aszerint, hogy melege volt vagy fázott. Végül megtalálta
nagy, elálló füleinek a legkényelmesebb helyet meg a derekának is a már régen gödrösre feküdt matracon a megfelelő mélyedést. Aztán álomba zuhant. Horkolt is emberesen, a magas, nyávogó sipítástól a mély, károgásszerű horkantásokig skálázott. A hangok betöltötték a szobát, majd utat találtak maguknak, ki az ablakon.
A jobb-és a baloldali szomszédok felébredtek, kopogni, zörögni, dörömbölni kezdtek. Palicskáné két fedőt vert össze, csak úgy pattogzott róluk a zománc. Végül Palicska felébresztette a fiát, akit a minap írattak be a zeneiskolába.
− Palikám, kisfiam, vedd csak elő a hegedűdet, gyakorolnod kell még egy kicsit azt a Mondschein-szonátát.
Nahát, erre a zenebonára maga a Mond, akarom mondani a Hold is felfigyelt. Odagurult Józsi ablakához, és kíváncsian bebámult a szobába. Ahogy meglátta a nagy, sima, kopasz fejet, közeli rokonának vélte, és szólongatni kezdte.
− Hé, te, atyámfia! Gyere már közelebb egy kicsit, hogy jobban lássalak!
Mit ad isten, Józsi a hívó szóra abbahagyta a horkolást, és csukott szemekkel, előrenyújtott karokkal kikelt az ágyból.
− Itt van hát az a kerekképű, dundi leányzó! – örvendezett álmában, és megindult az ablak felé. Felkapaszkodott a párkányra, onnan − ajkán üdvözült vigyorral − könnyedén átlépett Palicskáék erkélyének korlátjára. Palicskáné ijedtében elejtette a fedőket, és már épp sikítani akart, amikor az ura medvetalpszerű tenyerével betapasztotta a száját. Közben ezt súgta a fülébe:
− Ó, te tyúkeszű nőszemély! Ha a sipításoddal felébreszted, lezuhan a boldogtalan. Hát nem látod, hogy holdkóros lett szegény Józsi szomszéd?