A hatalmas tó haragos arcát öltötte magára, a felszín elvesztette tükörsimaságát, a horizont egybeolvadt a bíborszín hegyek zárta háttérrel. A fodrozódó hullámok bezúdultak a hajladozó parti nádszálak közé, kikergetve onnan a rémült récéket. A kikötő felé evező, vagy inkább menekülő Feri bácsi ízes káromkodások közepette, dideregve próbálta a csónakját biztonságba helyezni. A csobbanó kárászok figyelme sem kerülhette el, amint az öreg küzd a kötéllel, ám a következő szélroham kiragadta azt a kezéből, a ladik aljára huppant, a zabolátlan természeti erő összevissza himbálta a csónakot.
Sajnáltam az öreget, jól ismertem, olykor beszédbe is elegyedtünk. Ez a vihar mintha csak megmutatta volna az élet kegyetlenségét, annak minden gondját-baját. Nem tudhattam, ki is van nagyobb bajban, ott kint a vízen az öreg, vagy én itt a szutykos ablak mögött, szélvédetten. Mintha mindketten beköltöztünk volna egy értelmezhetetlenül tágas lakásba, ám sehogyan sem tudjuk szépen, okosan berendezni. Hiába variáljuk a bútorok elhelyezését, és teszünk fel különféle képeket a csupasz falakra, mindig elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, sehogy nem lesz otthonos, ezért elköltözünk, ki a vízre, ki egy másik lakásba, hátha ott jól érezzük majd magunkat, csak lassan nincs hova és nincs kivel. Torz tükröt tartunk magunk előtt, ha könnyen elérhetőek álmaink, és nem varázslattal teliek, nem az életünktől nagyon is elrugaszkodottak azok. Illúzió, hisz könnyen beszerezhetők kevésbé túltengő álmaink.
A világunkban, akár egy Szentivánéji álomban, lassan mindenki szamárrá változik, a világ két részre szakadt: szamarakká és hajtókká, vagyis csónakosokká és bámészkodókká. Üres lett a fej, mint egy ügynök táskája, minek is cipeljük, ha úgysem vesz tőlünk soha senki semmit.
Valami külső, leküzdhetetlen erő visszatartott a segítségnyújtástól, hirtelen lezuhantam az ágyba… az álom ijesztő látvánnyal párosult: egy trópusi szigetre száműztek, ahol a végtelen tenger összefolyt az égbolttal, opálossá olvadt a látóhatár. Az ég vakító kékje, a tenger életerős zafírja, a homokdűnék közt bujkáló napfény okkersárgája, mind az álom színei, mámorossá fokozták a látványt. Testemet végigborzolta a hullámtörések gyönyöre, a szelíd habokon végigcsúszott a napsugár. Kaotikus fények vibráltak a parti sétányon, pirosra sült üresfejű rákok nyúltak el a gyűrött, forró homokon, szerecsen hölgyek viháncoltak körülöttem a homokbábok tövében. Naná, hogy én is a parton süttettem a hasam, úgysem tudnék elbújni az izzó napkorong elől, a szigeten sehol egy árnyék… ó rémisztő, sehol egy fa… ó, nincsenek fák, nincsenek fabódék, nincsenek bokrok, csak egyetlenegy, egy égő csipkebokor. Könyvek hamvadtak el a narancslángjában. Ez a vég kezdete, teljesen le fogok soványodni, elfogyok majd, mintha sosem léteztem volna… izzadva ébredek.
Dante Isteni színjátékában az üdvözültek rózsavirág elrendezésben csücsülnek. Minden egyes szirom egy feltámadt lélekhez tartozik. Együttesen égi erőt, energiát képeznek. Mégsem a könyveimben, olvasmányaimban kerestem a valóság visszatükröződését, hanem fordítva: a valósághoz igazítottam a fikciót, mely egy ponton találkozik, és onnantól megmondhatatlanná válik, hol a határ. Átlényegültem. Hogy mit várt tőlem a sunyi világ, nem tudom, én viszont kaptam tőle valamit, hogy gondolataim, melyek egy ideje már kezdtek nyugvópontra jutni, összekuszálódtak, és mindenféléről szóltak.
Kiürült fejjel, itt a Menny kapujában egyszeriben megértettem a harangszót, a hajnali madárdalt, a szerelmet, a bánatot, a jót, a rosszat, a külcsínt, a belbecst, a hazugságot és a valóságot. Hirtelen megnyugvást talált forrongó bensőm. Ez a röpke pillanat megadta az egyik legnagyobb kincset, az időt; ezután mindenre kell jusson belőle: élményekre és vitákra, várakozásra vagy akár bűntudatra, saját magamra, a többi reményvesztett társra. Az emberek közelsége mindenkinek megmutatta, milyenek is vagyunk valójában. Eddig csak menekültem védekezőn az élet rám rótt szenvedései elől, mostantól öröm lesz mindent megosztani mindenkivel, jó lesz érezni, miként akadnak egymásra, és forrnak egybe az eddig béklyóba kötött értékek. Kiderül, mi az, ami igazán számít az életben. Friss szavakba rendezgetem szaggatott gondolataimat.
Odakint a vihar új erőre kapott, Feri bá’ eltűnt a reszkető csónakok között. A szél, a naplemente, a hagyma és a szerelem mindig megríkatott, most sincs másként. Bizonyos lehettem, ma ő is mindent és mindenkit megértett: szerelmet, bánatot, a jót s a rosszat, a látszólagost és a valóságost. Próbált megnyugvást találni egy olyan világban, ahol nincs semmire sem idő, csak a végtelen magyarázkodásra telik. Gondolatai magára maradtak, rejtett energiáit mozgósította, hogy táplálékkal lássa el azt. Lelki szemeimmel látom, amint lassan kezdett szavakat társítani a képekhez, melyeket magában alkotott. Szinte belevakult a látványba, miközben tekintetével bejárta a tavat, kezén vastaggá duzzadtak az erek, a szájában kavargott a forró esőpermet. Észleltem az öreg kínjait a csónakjával… szaladtam hát, a lábaim kitartóan csattogtak a sziklákon, futottam le a vízpartra, majd fel a dombra, aztán megint le. Kapkodva nyeltem a párás levegőt. Ó, az a hullám, az a mozdulat maga volt a mozgás esszenciája, melyből szinte sikít a halhatatlanság. Mintha a víz hirtelen megfagyna, és a kézről, mely megalkotta, cseppekben csorogna a fehér sápadt vér. Megnyugodtam, láttam az öreget, láttam az első mosolyt az arcon…
Közben a vöröslő, izzó napkorong magába szippantotta, lenyelte a felhőket, tőlük dagadva bukott, gurult le a dombok karéja mögé, eltemetve minden sötét árnyékot, örökségül hagyva a ma emlékeit. Mert az álom általában szép, azt az Úr kínálja, a valóság szívszorító, csúf és csalfa, azt az ember teremtette.
