Volt egyszer egy gazda. A magtárai tele voltak gabonával. Olyan sok volt neki, hogy naphosszat számolgathatta volna a zsákokat, akkor sem ért volna a végére.
Elégedetten dörzsölgette a markát, amikor végignézett hatalmas birodalmán. Megállt egy – egy teli zsák előtt, belemélyítette a markát, majd csillogó szemekkel turkált benne.
Mintha csak arany lett volna. De hiszen az is volt. A vásárban eladta a telis-teli zsákokat és sok pénzt kapott érte.
Hamarosan ő lett a környék leggazdagabb embere. Annyi pénze volt, hogy megszámolni sem volt értelme. Minden nap csak gyarapodott a vagyona. A szépen csengő aranytallérok, majd kifúrták a kincses ládájának az oldalát.
Egyik nap egy kicsi veréb röpült be a magtárba, és csipegetni kezdte a földre hullott gabonaszemeket. Az magtárban dolgozó szolga mérgesen elkergette:
– Hess, te veréb a magtárból! Nincs itt semmi keresnivalód. Ne fald fel a gazda gabonáját!
Amikor ezt a gazda meglátta, és meghallotta, elmosolyodott.
– Hagyd csak, fiam! Ez csak egy kicsi veréb. Mi kárt tudna tenni itt a magtárban? Egyen csak, ha éhes! – mondta. – Egy kicsi veréb nem oszt, nem szoroz.
A szolga fejét csóválva odébbállt, s tette a dolgát.
Hamarosan egy másik veréb is berepült a magtárba. Az is vígan csipegette a földön levő gabonaszemeket.
A szolga tanácstalan volt. Legszívesebben ezt a verebet is elkergette volna, de amikor ránézett a gazdájára, letett erről a tervéről. Hagyta, hogy ez a veréb is lakmározzon.
Sokáig nem történt semmi. A magtárban dolgozó emberek elvonultak ebédelni. Egy nagy, hűs fa árnyékában költötték el az ebédjüket. Utána még egy kicsit szunyókáltak is. Hiszen olyan jó megpihenni a nagy melegben.
Amint letelt az ebédidő, visszatértek a magtárba. Belépve az ajtón mindjárt látták, hogy egy tucat veréb ugrál a zsákok között. Némelyik még a zsákokra is felrepült, és mintha hegyes csőrével a zsákok madzagját próbálta volna kioldani.
– Hess! – mondták a magtárba belépők, de az előbbi szolga leintette őket.
– A gazda nem sajnálja a verebektől a gabonát. Különben is csak néhány verébről van szó. Legalább nem kell összeseperni a földet, ezek a madarak felszedik az elhullott magokat.
Valaki tiltakozni próbált, hogy ne engedjék be a magtárba a verebeket, mert felzabálják a gabonát.
– A gazda utasított, hogy ezzel ne törődjünk! Egyenek csak, ha éhesek.
Az élet úgy hozta, hogy az emberek napokig nem mentek be a magtárba. Máshol volt dolguk. Hiszen kenyéradójuknak hatalmas volt a birodalma. Rengeteg munka akadt a magtáron kívül is.
A nyári nagy melegben, hogy bent lévő gabona jobban száradjon, befülledjen, minden ablakot kinyitották, de még a két óriási ajtó is félig nyitva volt.
Gyorsan híre futott a környéken, hogy gazdag kereskedők érkeznek, hogy gabonát vegyenek. Hatökrös szekerekkel jöttek, és teli pénztárcákkal.
A gazda el sem tudott volna, képzeli, ennél jobb üzletet. Megegyeztek, hogy megveszik az összes gabonát.
Legalább lesz hely az újnak. Hiszen a földeken már javában tart az aratás. A kapott pénzből ki tudja majd fizetni a napszámosait.
Minden évben így volt. Most is így fog lenni – gondolta a gabonakereskedő.
A háza tornácán megkötötték az üzletet. Még egy pohár bort is ittak megpecsételve barátságukat.
– Miután megtekintettük az árut, s ha minden rendben lesz, átadjuk, uraságodnak az aranytallérokat – mondták a vevők és elindultak a magtár felé.
Nyikorogva nyílt ki a magtár hatalmas faajtaja, s a gazda a vevőkkel belépet rajta.
A jelenlétükre ez csapat veréb rebbent fel. Gyorsan menekülve elhagyták a lakmározásuk színhelyét. Minden zsák kibontva, rogyva tagon állt vagy éppen eldőlt a padozaton. Minden jel arra utalt, hogy a magtárt igencsak megdézsmálták a verebek.
A vevők, amint ezt meglátták, már fordultak is vissza. Nem akartak madárpiszkos gabonát venni.
– De hiszen ebben a magtárban alig van ép zsák gabona. Mindegyikből verebek lakmároztak – mondta riadtan az egyik vevő. – Nem kell nekem ilyen vacak gabona. Menjünk másik gazdához, kinek szebb és jobb portékája van!
– Várjanak! Várjanak, uraim! – kiáltotta utánuk a gazda. – Van nekem másik magtáram is, ott bizonyára nem garázdálkodtak a verebek. Jöjjenek, menjünk oda! Ott bizonyára elégedettek lesznek az árummal.
Minden szó hiábavaló volt. Még csak annyira sem méltatták, hogy visszaszóljanak neki. Egy másodperc alatt eltűntek, minta ott sem lettek volna.
A gazda magába roskadva állt a magtára közepén, amikor egy kicsi veréb beröpült, és csipegetni kezdte a szétszórt magokat.
– Egyél, kicsi veréb – mondta – legalább te lakjál jól és legyél elégedett, ha már a jó üzlet dugába dőlt, s társaid kifosztottak. Azt hittem egy ilyen kicsi madár nem tud kárt okozni nekem. Nem hallgattam szolgámra, hogy kergesselek el. Kezdet kezdetén kellett volna erélyesebbnek lennem. A mai nap jó lecke volt számomra. Most már tudom, egységben az erő. Ha mi emberek is összefognánk, hegyeket tudnánk megmozgatni. Ha csak egy kicsit is odafigyelnénk egymásra, jobb lehetne a világunk. Nem lenne ennyi irigy ember. Példát vehetnénk erről a kicsi verébről, amint kiteszem innen a lábamat, azonnal szól társainak, hogy gyertek tele a raktár finom gabonával. Pedig megtehetné, hogy csak ő surran be ide minden nap, hogy jól teletömni a bögyét. Ellenben tudja jól, itt annyi a mag, hogy egymaga mind képtelen lenne mind felcsipegetni. Ezért aztán inkább megossza másokkal. Így mindenki jól jár, mindenki bögye tele lesz magokkal, és vidámabban várják a holnapot.
A gazda nem kergette el a kicsi verebet. Inkább megjutalmazta, amiért, segített neki másképpen látni a világot.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Elégedetten dörzsölgette a markát, amikor végignézett hatalmas birodalmán. Megállt egy – egy teli zsák előtt, belemélyítette a markát, majd csillogó szemekkel turkált benne.
Mintha csak arany lett volna. De hiszen az is volt. A vásárban eladta a telis-teli zsákokat és sok pénzt kapott érte.
Hamarosan ő lett a környék leggazdagabb embere. Annyi pénze volt, hogy megszámolni sem volt értelme. Minden nap csak gyarapodott a vagyona. A szépen csengő aranytallérok, majd kifúrták a kincses ládájának az oldalát.
Egyik nap egy kicsi veréb röpült be a magtárba, és csipegetni kezdte a földre hullott gabonaszemeket. Az magtárban dolgozó szolga mérgesen elkergette:
– Hess, te veréb a magtárból! Nincs itt semmi keresnivalód. Ne fald fel a gazda gabonáját!
Amikor ezt a gazda meglátta, és meghallotta, elmosolyodott.
– Hagyd csak, fiam! Ez csak egy kicsi veréb. Mi kárt tudna tenni itt a magtárban? Egyen csak, ha éhes! – mondta. – Egy kicsi veréb nem oszt, nem szoroz.
A szolga fejét csóválva odébbállt, s tette a dolgát.
Hamarosan egy másik veréb is berepült a magtárba. Az is vígan csipegette a földön levő gabonaszemeket.
A szolga tanácstalan volt. Legszívesebben ezt a verebet is elkergette volna, de amikor ránézett a gazdájára, letett erről a tervéről. Hagyta, hogy ez a veréb is lakmározzon.
Sokáig nem történt semmi. A magtárban dolgozó emberek elvonultak ebédelni. Egy nagy, hűs fa árnyékában költötték el az ebédjüket. Utána még egy kicsit szunyókáltak is. Hiszen olyan jó megpihenni a nagy melegben.
Amint letelt az ebédidő, visszatértek a magtárba. Belépve az ajtón mindjárt látták, hogy egy tucat veréb ugrál a zsákok között. Némelyik még a zsákokra is felrepült, és mintha hegyes csőrével a zsákok madzagját próbálta volna kioldani.
– Hess! – mondták a magtárba belépők, de az előbbi szolga leintette őket.
– A gazda nem sajnálja a verebektől a gabonát. Különben is csak néhány verébről van szó. Legalább nem kell összeseperni a földet, ezek a madarak felszedik az elhullott magokat.
Valaki tiltakozni próbált, hogy ne engedjék be a magtárba a verebeket, mert felzabálják a gabonát.
– A gazda utasított, hogy ezzel ne törődjünk! Egyenek csak, ha éhesek.
Az élet úgy hozta, hogy az emberek napokig nem mentek be a magtárba. Máshol volt dolguk. Hiszen kenyéradójuknak hatalmas volt a birodalma. Rengeteg munka akadt a magtáron kívül is.
A nyári nagy melegben, hogy bent lévő gabona jobban száradjon, befülledjen, minden ablakot kinyitották, de még a két óriási ajtó is félig nyitva volt.
Gyorsan híre futott a környéken, hogy gazdag kereskedők érkeznek, hogy gabonát vegyenek. Hatökrös szekerekkel jöttek, és teli pénztárcákkal.
A gazda el sem tudott volna, képzeli, ennél jobb üzletet. Megegyeztek, hogy megveszik az összes gabonát.
Legalább lesz hely az újnak. Hiszen a földeken már javában tart az aratás. A kapott pénzből ki tudja majd fizetni a napszámosait.
Minden évben így volt. Most is így fog lenni – gondolta a gabonakereskedő.
A háza tornácán megkötötték az üzletet. Még egy pohár bort is ittak megpecsételve barátságukat.
– Miután megtekintettük az árut, s ha minden rendben lesz, átadjuk, uraságodnak az aranytallérokat – mondták a vevők és elindultak a magtár felé.
Nyikorogva nyílt ki a magtár hatalmas faajtaja, s a gazda a vevőkkel belépet rajta.
A jelenlétükre ez csapat veréb rebbent fel. Gyorsan menekülve elhagyták a lakmározásuk színhelyét. Minden zsák kibontva, rogyva tagon állt vagy éppen eldőlt a padozaton. Minden jel arra utalt, hogy a magtárt igencsak megdézsmálták a verebek.
A vevők, amint ezt meglátták, már fordultak is vissza. Nem akartak madárpiszkos gabonát venni.
– De hiszen ebben a magtárban alig van ép zsák gabona. Mindegyikből verebek lakmároztak – mondta riadtan az egyik vevő. – Nem kell nekem ilyen vacak gabona. Menjünk másik gazdához, kinek szebb és jobb portékája van!
– Várjanak! Várjanak, uraim! – kiáltotta utánuk a gazda. – Van nekem másik magtáram is, ott bizonyára nem garázdálkodtak a verebek. Jöjjenek, menjünk oda! Ott bizonyára elégedettek lesznek az árummal.
Minden szó hiábavaló volt. Még csak annyira sem méltatták, hogy visszaszóljanak neki. Egy másodperc alatt eltűntek, minta ott sem lettek volna.
A gazda magába roskadva állt a magtára közepén, amikor egy kicsi veréb beröpült, és csipegetni kezdte a szétszórt magokat.
– Egyél, kicsi veréb – mondta – legalább te lakjál jól és legyél elégedett, ha már a jó üzlet dugába dőlt, s társaid kifosztottak. Azt hittem egy ilyen kicsi madár nem tud kárt okozni nekem. Nem hallgattam szolgámra, hogy kergesselek el. Kezdet kezdetén kellett volna erélyesebbnek lennem. A mai nap jó lecke volt számomra. Most már tudom, egységben az erő. Ha mi emberek is összefognánk, hegyeket tudnánk megmozgatni. Ha csak egy kicsit is odafigyelnénk egymásra, jobb lehetne a világunk. Nem lenne ennyi irigy ember. Példát vehetnénk erről a kicsi verébről, amint kiteszem innen a lábamat, azonnal szól társainak, hogy gyertek tele a raktár finom gabonával. Pedig megtehetné, hogy csak ő surran be ide minden nap, hogy jól teletömni a bögyét. Ellenben tudja jól, itt annyi a mag, hogy egymaga mind képtelen lenne mind felcsipegetni. Ezért aztán inkább megossza másokkal. Így mindenki jól jár, mindenki bögye tele lesz magokkal, és vidámabban várják a holnapot.
A gazda nem kergette el a kicsi verebet. Inkább megjutalmazta, amiért, segített neki másképpen látni a világot.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!