Bogyó aludni készül. Álmos. Nincs ebben semmi különös, egy átvirrasztott zűrös éjszaka után megesik az ilyesmi. Mármint hogy elálmosodik az emberfia. Hősünkben pedig még él az a szingli fiatalokra jellemző jó szokás: egyedül csakis akkor hajtja pihe-puha párnácskára a fejét, amikor elálmosodik. Témánál maradva, Bogyó tisztában van azzal a világot rengető gondolattal, miszerint, aki sokat alszik, az keveset él, a rossz alvók még kevesebbet.
Esetünkben, már ami a hovatartozást illeti, Boros Gy. Olivér, becenevén Bogyó az utóbbiak népes táborát boldogítja. Rossz alvó. Bár ezt ő maga tagadja, mondván, az álomba merülés nem mindig jár gonosz szellemekkel. Van abban némi önsanyargatás is.
Meglehet. Tudós atyafiak szerint egy emberre több álomkép is rázuhanhat éjszakánként, de utólag csak arra emlékezik, amelyre éppen felébred. Mert már nem bírja tovább. Bogyó sem. Álmában rúgkapál, ördöggel hadakozik, testét hideg verejték lepi el. A benne felgyülemlő harag rideg gyűlöletet áraszt, arca megfeszül, s a kezében lévő kés irgalmatlanul lesújt. Nem kétszer, többször is.
Hősünk elégedetten figyeli Kontár Barnabás kinevezett szerkesztő, eredeti szakmáját tekintve szobafestő-mázoló amatőr szinten előadott haláltusáját, úgy van vele, neki már olyan mindegy, hogyan megy végbe az ezerszer elátkozott ripacs agóniája. Mert hát kár tagadni, még mindig nagyon fájlalja, hogy anno a feje fölé emelték a médiában szakképesítés nélkül ügyetlenkedő akarnok bohócot. Beosztásához illő jogosítvány híján, érdemtelenül. Előtte már taccsra vágott egy önkormányzati céget. A rádiót. Büntetlenül. Ismerve a tanult szakmájában soha nem dolgozó piktor addigi tevékenységét, Bogyó határozott meggyőződése, hogy ama dicstelen kinevezéssel a reá bízott újság sorsa is megpecsételődött. Kontár azt is tönkre fogja tenni. Megteheti, sóhajt egy hatalmasat a fiú, a városban jelenleg ők vannak hatalmon. A Kontár, meg az őt támogató polgármester.
Bogyót nem érte váratlanul az, hogy a frissen kinevezett szerkesztő sunyi módon hátba támadta őt. Azaz: minden magyarázat nélkül fölmondott neki. Az igazsághoz tartozik az, hogy az újságíró már várta a szabadulást. Soha nem állt szándékában együtt dolgozni a svihákkal. Mindezeken elgondolkodva hosszasan végigméri áldozatát, még egy utolsó késszúrást ejt a csepűrágón. Kéjjel, élvezettel végez vele.
Aztán felébred. Félálomban, elcsigázva törölközője után nyúl, azzal megtörli verejtékező homlokát. A bosszú édes-keserves pillanatában egy bölcs gondolat villan át az agyán. Nem jut eszébe, kitől is olvashatta, már elfelejtette a nevét, de azt tudja, írója felettébb okos érvelésnek adta tanújelét. Az idézet ekképpen szól: „Ne állj bosszút azon, aki megbántott, egy nap majd ő is átéli mindazt, amit veled tett, és ha szerencséd van, a sors megengedi, hogy végignézd”. Bogyó egy, a hívők által gyakran elhangzó imát mormol el magában, végére a kívánalmat jelentő zárszó sem marad el. Ámen, kiált fel hangosan.
Úgy legyen! És lám, a nagybetűs Sors valahol igazságot osztogat: a vétkes ember végül is elnyeri méltó büntetését. Kontár most a városháza alagsorából nézi az utcán elhaladó embereket. Polgármestere segedelmével hivatalos leveleket iktat. Nagy bánatára, így alulról, a pincéből nézvést a parányi ablakon át csak a járókelők lábait látja. Az igazság az, hogy életében soha nem ért fel magasabbra.
Esetünkben, már ami a hovatartozást illeti, Boros Gy. Olivér, becenevén Bogyó az utóbbiak népes táborát boldogítja. Rossz alvó. Bár ezt ő maga tagadja, mondván, az álomba merülés nem mindig jár gonosz szellemekkel. Van abban némi önsanyargatás is.
Meglehet. Tudós atyafiak szerint egy emberre több álomkép is rázuhanhat éjszakánként, de utólag csak arra emlékezik, amelyre éppen felébred. Mert már nem bírja tovább. Bogyó sem. Álmában rúgkapál, ördöggel hadakozik, testét hideg verejték lepi el. A benne felgyülemlő harag rideg gyűlöletet áraszt, arca megfeszül, s a kezében lévő kés irgalmatlanul lesújt. Nem kétszer, többször is.
Hősünk elégedetten figyeli Kontár Barnabás kinevezett szerkesztő, eredeti szakmáját tekintve szobafestő-mázoló amatőr szinten előadott haláltusáját, úgy van vele, neki már olyan mindegy, hogyan megy végbe az ezerszer elátkozott ripacs agóniája. Mert hát kár tagadni, még mindig nagyon fájlalja, hogy anno a feje fölé emelték a médiában szakképesítés nélkül ügyetlenkedő akarnok bohócot. Beosztásához illő jogosítvány híján, érdemtelenül. Előtte már taccsra vágott egy önkormányzati céget. A rádiót. Büntetlenül. Ismerve a tanult szakmájában soha nem dolgozó piktor addigi tevékenységét, Bogyó határozott meggyőződése, hogy ama dicstelen kinevezéssel a reá bízott újság sorsa is megpecsételődött. Kontár azt is tönkre fogja tenni. Megteheti, sóhajt egy hatalmasat a fiú, a városban jelenleg ők vannak hatalmon. A Kontár, meg az őt támogató polgármester.
Bogyót nem érte váratlanul az, hogy a frissen kinevezett szerkesztő sunyi módon hátba támadta őt. Azaz: minden magyarázat nélkül fölmondott neki. Az igazsághoz tartozik az, hogy az újságíró már várta a szabadulást. Soha nem állt szándékában együtt dolgozni a svihákkal. Mindezeken elgondolkodva hosszasan végigméri áldozatát, még egy utolsó késszúrást ejt a csepűrágón. Kéjjel, élvezettel végez vele.
Aztán felébred. Félálomban, elcsigázva törölközője után nyúl, azzal megtörli verejtékező homlokát. A bosszú édes-keserves pillanatában egy bölcs gondolat villan át az agyán. Nem jut eszébe, kitől is olvashatta, már elfelejtette a nevét, de azt tudja, írója felettébb okos érvelésnek adta tanújelét. Az idézet ekképpen szól: „Ne állj bosszút azon, aki megbántott, egy nap majd ő is átéli mindazt, amit veled tett, és ha szerencséd van, a sors megengedi, hogy végignézd”. Bogyó egy, a hívők által gyakran elhangzó imát mormol el magában, végére a kívánalmat jelentő zárszó sem marad el. Ámen, kiált fel hangosan.
Úgy legyen! És lám, a nagybetűs Sors valahol igazságot osztogat: a vétkes ember végül is elnyeri méltó büntetését. Kontár most a városháza alagsorából nézi az utcán elhaladó embereket. Polgármestere segedelmével hivatalos leveleket iktat. Nagy bánatára, így alulról, a pincéből nézvést a parányi ablakon át csak a járókelők lábait látja. Az igazság az, hogy életében soha nem ért fel magasabbra.