– Ackermann professzor? Engedje meg, hogy gratuláljak az előadásához.
A férfi asztala előtt állt.
Ackermann a pohár Coca-Colában táncoló szénsav buborékokat nézte. Nem hasonlí-tott a kócos hajú Tournesol professzor karikatúrájára, pedig a tudósok zöme e hóbortos személyhez méltónak találta. Tekintetét a kövérkés személyre szegezte.
– Köszönöm – és elfogadta a kezet. – Uram?
– Sargent – volt a válasz, és a hívatlan vendég, az asztalához ült. – Megnyugtatom, nem vagyok professzor, sem újságíró. Úgy mondanám, hogy egy profán csodálója va-gyok és gondolom, hogy nincs messze az igazságtól. – Beszéd közben két Cocát rendelt a mellettük elhaladó pincérnél. – Az ön meggyőződése, hogy nem vagyunk egyedül a min-denségben. Egy időben, cáfolja annak a lehetőségét, hogy találkozzunk a galaktika többi lakóival.
– Jól értette Sargent – jött a professzor válasza. Évezredeken keresztül azt képzeltük, hogy mi vagyunk a mindenség közepe. A vallások, a megszámlálhatatlan afrikai, óceá-niai, ázsiai és amerikai hitek bázisa valamilyen egyedüli teremtés volt, az istenek kísérleti területe különböző célok megvalósítására. Az utolsó száz év fejlődése, a technikai és tudományos fejlődésre gondolok, kizárva a filozófiát és teológiát, kitágította látóhatá-runkat megengedve a feltételezést, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk egyetlen teremtmény.
– Ideje volt professzor úr, ha megengedi – vágott közbe Sargent mosolyogva.
– Igaza van. Most megpróbáljuk bepótolni az elveszített időt és minden irányban ke-resgélünk. Rádióteleszkópok, műholdak, rádió kapcsolat, és soha semmi. Egy időben egymásnak ellentmondó tanúskodások. Sokszor fantasztikus, vagy hamis tanúskodások repülő csészealjakról. A mindenség látogatóit nagyfejű törpéknek, vagy vékony és magas embereknek, hatalmas homlokkal személyesítik meg. Megmagyarázhatatlan eltűnések-ről és orvosi vizsgálatokról beszélnek a repülő csészealjakban az állítólagos tanuk.
– Természetesen ezt nem hiszi el! – Sargent őszülő haját simogatta.
– Nem mindent. Egyes dolgokra nehezen lehet választ találni, de számomra nem ez a lényeges.
– Akkor micsoda?
– Normálisnak találom, hogy még nem találtuk meg a Föld nővérét. Ez olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. De nem normális, hogy nincs rádió kapcsolat. Ha egy másik civilizáció elküld ezer évvel ezelőtt egy üzenetet ezer fényév távolságból, akkor ma a nyomára találunk. Egy folyamatos jelzés is elképzelhető. De soha, semmi. Más prob-léma az idő és a távolság. Ha a rádióhullám ezer fényév távolságon a fénysebességgel halad át, rakétáinknak ez egy örökkévalóság.
– Ez így igaz, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy civilizáció jelezze létezé-sét! Más közlekedési vagy kommunikációs formáról nem beszélve!
– Valóban jól hallgatta a konferenciám, Sargent? Sokkal nagyobb sebességet képzel-tem el, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. A fénysebesség manapság elképzel-hetetlen és hosszú ideig megvalósíthatatlan a Föld és a távoli, több parsec távolságban lévő planéták között. Egy utópia. 15-20 év oda és ugyanannyi vissza, megtiltja számunk-ra a világűrt.
– Tudom jól, professzor. Ez a teóriájának összefoglalása. És mindenki zavarban van, mert azt lehet feltételezni, hogy egyedül vagyunk a mindenségben.
– Ezt nem mondanám, válaszolta Ackermann és a kávéház örökmozgó tömegét nézte asztaluk körül. – Ha nem tévedek, ugyanez a helyzet, mint itt, a méretekről nem beszél-ve. Most mi ketten egyedül vagyunk itt, elszigetelve a tömegben. Nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen kapcsolatot teremteni a körülöttünk lévőkkel.
– Miért? – Sargent gömbölyű arcáról valódi meglepődés tükröződött.
– Láthatatlanná váltunk. Egy tömegben vagyunk, a tömeg részévé váltunk! Mindenki saját problémáival foglalkozik és asztaltársával beszélget, mint mi.
– Rendben, gondolom, hogy igaza van a jelenlegi helyzetben, professzor úr.
– Mire gondol? – Ackermann nem értette szavainak rejtett vagy valódi értelmét.
– Ez igen egyszerű. Mindig van egy jelenlegi helyzet, ezer, ötszáz vagy tíz évvel ezelőtt. Régen, lapos volt a Föld, Ptolemaios teóriája szerint. Galileivel nem volt lapos és a min-denség közepe, hanem gömbölyű és a többihez hasonló planétává változott.
– Ezt értem – szólt közbe a professzor miközben a szemüvegét tisztította. Üvegjei nél-kül egy öregedő bagolyhoz hasonlított.
– Vagyis maga szerint átmeneti helyzetben vagyunk?
– Igen. De ne felejtse el, hogy 150 évvel ezelőtt senki nem hallott rádió hullámhosszról! És ha holnap egy eddig ismeretlen sugárzást találunk, vagy más utazási lehetőséget, mint a mai rakéták?
– Fantasztikus feltételezés barátom – volt Ackermann száraz válasza, miközben szemüvegét az orrára tette.
– Így van professzor, így van. A jelen különbözik a múlttól, nem gondolja? Sok minden lehetetlennek tűnik, vagy természetellenesnek. Vagy valamit úgy képzelünk, hogy nor-mális. Például abszolúte normálisnak tűnik, hogy szívünket a baloldalon hordjuk. Ön és mindenki más, és karjával nagy kőrt irt le a körülöttük lévő tömegre mutatva.
– Ez természetes, válaszolta Ackermann.
– Adja ide a kezét! – és válaszra nem várva Sargent megfogta Ackermann bal kezét és mellkasa jobb oldalához szorította
– Mit érez?
– Szívdobogást… a jobb oldalon! Ez nem normális!
Ackermann homlokát ráncolva nézte a mosolygó, kerek arcot.
– Maga egy véletlen baleset, természetellenes, mint a sziámi ikrek, vagy a kétfejű borjú.
– Nem, nem, téved professzor úr! Ez egy példa, csak egy példa, hogy megértse, hogy pillanatnyilag érthetetlen lehetőségek vannak. Teóriája érthető és igaza van a mai hely-zetben. Most, ma, nem tudnak a mindenségben utazni, mert pillanatnyilag képtelenek megoldani a tudományos problémákat. Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy picike valamivel egy másik országban élő emberrel beszéljen. A kis hordozható tele-fonra gondolok. Ma ez természetes és normális. Minden gyerek a zsebében hordja. Két-száz évvel ezelőtt ez az idea nem merült fel az írók, vagy tudósok fantáziájában, és senki nem tételezte fel ezt a lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy ezt istentelen, ördögi gon-dolatnak nyilvánítható az akkori felfogásnak megfelelően.
– Azt gondolja, hogy a tudomány…
– Pontosan. Még nem érték el azt a színvonalat, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
– Biztos ebben? – A szemüveg mögött Ackermann rövidlátó tekintete a másik arcán kereste a választ.
– Szíve a jobboldalon… van valami más?
– Miért teszi fel a kérdést?
– Mert gondolom, hogy valami rejtett üzenete van, de nem tudom, hogy mi? Gratulál a teóriámhoz és eddig ismeretlen lehetőségekről beszél.
– Csak azt akarom, hogy az ajtó nyitva maradjon. A konferencia végső megállapítása, hogy az emberiség egyedül van a mindenségben, annak ellenére, hogy biztos más intelli-genciák létezésében. Pillanatnyilag fizikai képtelenségük a mindenségben és az időben utazni, önöket látszólag örökös magányra ítéli. Ez a bezárt ajtó, professzor! Hagyják nyitva az ajtót a jövő előtt! Mert valójában nincsenek egyedül.
Sargent üres poharát nézte elgondolkodva.
– Egy bizonyítékra van szüksége. Tudom, hogy nem mondja el senkinek, mert képtelen magyarázattal szolgálni és egzaltált, tudományellenes embernek tekintenék. De ne felejt-se el professzor úr, nincsenek egyedül! A magány nem létezik!
Elhallgatott és zakója zsebéből kis dobozkát vett elő, amit maga elé tett. Egyik kezében az üres pohár, a másikkal egy majd láthatatlan gombot nyomott meg és eltűnt.
Ackermannal szemben a szék üres volt és az asztalon csak saját pohara maradt. A széket nézte, az asztalt, és körülötte az embereket. Senki nem látott semmit. A zsivaj, az állandó mozgás a kávéházban megakadályozta, hogy észrevegyék Sargent eltűntét.
Világában ez megmagyarázhatatlan, lehetetlen csodának tűnt. Remegett. Most megér-tette Sargent magyarázatát. Várni kellett még, hogy a kapcsolat létrejöjjön a többiekkel. Talán itt voltak már. Körülöttük, láthatatlanul. És ő tudta már, hogy nem voltak egye-dül…
A férfi asztala előtt állt.
Ackermann a pohár Coca-Colában táncoló szénsav buborékokat nézte. Nem hasonlí-tott a kócos hajú Tournesol professzor karikatúrájára, pedig a tudósok zöme e hóbortos személyhez méltónak találta. Tekintetét a kövérkés személyre szegezte.
– Köszönöm – és elfogadta a kezet. – Uram?
– Sargent – volt a válasz, és a hívatlan vendég, az asztalához ült. – Megnyugtatom, nem vagyok professzor, sem újságíró. Úgy mondanám, hogy egy profán csodálója va-gyok és gondolom, hogy nincs messze az igazságtól. – Beszéd közben két Cocát rendelt a mellettük elhaladó pincérnél. – Az ön meggyőződése, hogy nem vagyunk egyedül a min-denségben. Egy időben, cáfolja annak a lehetőségét, hogy találkozzunk a galaktika többi lakóival.
– Jól értette Sargent – jött a professzor válasza. Évezredeken keresztül azt képzeltük, hogy mi vagyunk a mindenség közepe. A vallások, a megszámlálhatatlan afrikai, óceá-niai, ázsiai és amerikai hitek bázisa valamilyen egyedüli teremtés volt, az istenek kísérleti területe különböző célok megvalósítására. Az utolsó száz év fejlődése, a technikai és tudományos fejlődésre gondolok, kizárva a filozófiát és teológiát, kitágította látóhatá-runkat megengedve a feltételezést, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk egyetlen teremtmény.
– Ideje volt professzor úr, ha megengedi – vágott közbe Sargent mosolyogva.
– Igaza van. Most megpróbáljuk bepótolni az elveszített időt és minden irányban ke-resgélünk. Rádióteleszkópok, műholdak, rádió kapcsolat, és soha semmi. Egy időben egymásnak ellentmondó tanúskodások. Sokszor fantasztikus, vagy hamis tanúskodások repülő csészealjakról. A mindenség látogatóit nagyfejű törpéknek, vagy vékony és magas embereknek, hatalmas homlokkal személyesítik meg. Megmagyarázhatatlan eltűnések-ről és orvosi vizsgálatokról beszélnek a repülő csészealjakban az állítólagos tanuk.
– Természetesen ezt nem hiszi el! – Sargent őszülő haját simogatta.
– Nem mindent. Egyes dolgokra nehezen lehet választ találni, de számomra nem ez a lényeges.
– Akkor micsoda?
– Normálisnak találom, hogy még nem találtuk meg a Föld nővérét. Ez olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. De nem normális, hogy nincs rádió kapcsolat. Ha egy másik civilizáció elküld ezer évvel ezelőtt egy üzenetet ezer fényév távolságból, akkor ma a nyomára találunk. Egy folyamatos jelzés is elképzelhető. De soha, semmi. Más prob-léma az idő és a távolság. Ha a rádióhullám ezer fényév távolságon a fénysebességgel halad át, rakétáinknak ez egy örökkévalóság.
– Ez így igaz, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy civilizáció jelezze létezé-sét! Más közlekedési vagy kommunikációs formáról nem beszélve!
– Valóban jól hallgatta a konferenciám, Sargent? Sokkal nagyobb sebességet képzel-tem el, mint amire pillanatnyilag képesek vagyunk. A fénysebesség manapság elképzel-hetetlen és hosszú ideig megvalósíthatatlan a Föld és a távoli, több parsec távolságban lévő planéták között. Egy utópia. 15-20 év oda és ugyanannyi vissza, megtiltja számunk-ra a világűrt.
– Tudom jól, professzor. Ez a teóriájának összefoglalása. És mindenki zavarban van, mert azt lehet feltételezni, hogy egyedül vagyunk a mindenségben.
– Ezt nem mondanám, válaszolta Ackermann és a kávéház örökmozgó tömegét nézte asztaluk körül. – Ha nem tévedek, ugyanez a helyzet, mint itt, a méretekről nem beszél-ve. Most mi ketten egyedül vagyunk itt, elszigetelve a tömegben. Nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen kapcsolatot teremteni a körülöttünk lévőkkel.
– Miért? – Sargent gömbölyű arcáról valódi meglepődés tükröződött.
– Láthatatlanná váltunk. Egy tömegben vagyunk, a tömeg részévé váltunk! Mindenki saját problémáival foglalkozik és asztaltársával beszélget, mint mi.
– Rendben, gondolom, hogy igaza van a jelenlegi helyzetben, professzor úr.
– Mire gondol? – Ackermann nem értette szavainak rejtett vagy valódi értelmét.
– Ez igen egyszerű. Mindig van egy jelenlegi helyzet, ezer, ötszáz vagy tíz évvel ezelőtt. Régen, lapos volt a Föld, Ptolemaios teóriája szerint. Galileivel nem volt lapos és a min-denség közepe, hanem gömbölyű és a többihez hasonló planétává változott.
– Ezt értem – szólt közbe a professzor miközben a szemüvegét tisztította. Üvegjei nél-kül egy öregedő bagolyhoz hasonlított.
– Vagyis maga szerint átmeneti helyzetben vagyunk?
– Igen. De ne felejtse el, hogy 150 évvel ezelőtt senki nem hallott rádió hullámhosszról! És ha holnap egy eddig ismeretlen sugárzást találunk, vagy más utazási lehetőséget, mint a mai rakéták?
– Fantasztikus feltételezés barátom – volt Ackermann száraz válasza, miközben szemüvegét az orrára tette.
– Így van professzor, így van. A jelen különbözik a múlttól, nem gondolja? Sok minden lehetetlennek tűnik, vagy természetellenesnek. Vagy valamit úgy képzelünk, hogy nor-mális. Például abszolúte normálisnak tűnik, hogy szívünket a baloldalon hordjuk. Ön és mindenki más, és karjával nagy kőrt irt le a körülöttük lévő tömegre mutatva.
– Ez természetes, válaszolta Ackermann.
– Adja ide a kezét! – és válaszra nem várva Sargent megfogta Ackermann bal kezét és mellkasa jobb oldalához szorította
– Mit érez?
– Szívdobogást… a jobb oldalon! Ez nem normális!
Ackermann homlokát ráncolva nézte a mosolygó, kerek arcot.
– Maga egy véletlen baleset, természetellenes, mint a sziámi ikrek, vagy a kétfejű borjú.
– Nem, nem, téved professzor úr! Ez egy példa, csak egy példa, hogy megértse, hogy pillanatnyilag érthetetlen lehetőségek vannak. Teóriája érthető és igaza van a mai hely-zetben. Most, ma, nem tudnak a mindenségben utazni, mert pillanatnyilag képtelenek megoldani a tudományos problémákat. Kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy picike valamivel egy másik országban élő emberrel beszéljen. A kis hordozható tele-fonra gondolok. Ma ez természetes és normális. Minden gyerek a zsebében hordja. Két-száz évvel ezelőtt ez az idea nem merült fel az írók, vagy tudósok fantáziájában, és senki nem tételezte fel ezt a lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy ezt istentelen, ördögi gon-dolatnak nyilvánítható az akkori felfogásnak megfelelően.
– Azt gondolja, hogy a tudomány…
– Pontosan. Még nem érték el azt a színvonalat, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
– Biztos ebben? – A szemüveg mögött Ackermann rövidlátó tekintete a másik arcán kereste a választ.
– Szíve a jobboldalon… van valami más?
– Miért teszi fel a kérdést?
– Mert gondolom, hogy valami rejtett üzenete van, de nem tudom, hogy mi? Gratulál a teóriámhoz és eddig ismeretlen lehetőségekről beszél.
– Csak azt akarom, hogy az ajtó nyitva maradjon. A konferencia végső megállapítása, hogy az emberiség egyedül van a mindenségben, annak ellenére, hogy biztos más intelli-genciák létezésében. Pillanatnyilag fizikai képtelenségük a mindenségben és az időben utazni, önöket látszólag örökös magányra ítéli. Ez a bezárt ajtó, professzor! Hagyják nyitva az ajtót a jövő előtt! Mert valójában nincsenek egyedül.
Sargent üres poharát nézte elgondolkodva.
– Egy bizonyítékra van szüksége. Tudom, hogy nem mondja el senkinek, mert képtelen magyarázattal szolgálni és egzaltált, tudományellenes embernek tekintenék. De ne felejt-se el professzor úr, nincsenek egyedül! A magány nem létezik!
Elhallgatott és zakója zsebéből kis dobozkát vett elő, amit maga elé tett. Egyik kezében az üres pohár, a másikkal egy majd láthatatlan gombot nyomott meg és eltűnt.
Ackermannal szemben a szék üres volt és az asztalon csak saját pohara maradt. A széket nézte, az asztalt, és körülötte az embereket. Senki nem látott semmit. A zsivaj, az állandó mozgás a kávéházban megakadályozta, hogy észrevegyék Sargent eltűntét.
Világában ez megmagyarázhatatlan, lehetetlen csodának tűnt. Remegett. Most megér-tette Sargent magyarázatát. Várni kellett még, hogy a kapcsolat létrejöjjön a többiekkel. Talán itt voltak már. Körülöttük, láthatatlanul. És ő tudta már, hogy nem voltak egye-dül…