“Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.” – Paulo Coelho
Szökési kísérlet
Lehajtott fejjel, lassan sétáltam hazafelé. Nem siettem. Rossz érzés volt az üres házba belépni, és hiányolni Anyci felderülő arcát, és lelkes köszöntését. Előhalásztam a kulcsom a táskám mélyéről, és amikor beillesztettem a zárba, neszt hallottam a terasz felöl. Felnéztem, Anyci integetett mosolyogva néhány méterre tőlem, nem mertem hinni a szememnek. Sietségemben alig tudtam bezárni a kaput, nem bajlódtam a lépcsőkkel, felugrottam a bejárathoz, és szorosan magamhoz öleltem.
– Kiengedtek a kórházból? Miért nem szóltál?
– Meglepetést akartam szerezni.
– Sikerült. Mikor kell visszamenned?
– Nem kell már befeküdnöm, csak felülvizsgálatra kell majd menni.
Még jobban magamhoz öleltem törékeny anyukámat. Aztán észbe kaptam, és kézen fogva vezettem a nappaliba.
– Gyere, ülj le! Eszedbe ne jusson a konyhában sürögni-forogni, pihenned kell!
Néhány napja az orvosok a legrosszabbra próbáltak már felkészíteni minket, és Anyci most mégis itthon van velünk, több hetes kórházi kezelés után. A fotel mellé térdeltem, és ismét átöleltem őt. Olyan jó érzés volt a karjába simulni, hogy örömömben kicsordult a könnyem. A hátam mögött megszólalt a tévében az egyik kedvenc sorozatának a zenéje, de én még nem akartam elengedni, nyújtani akartam a pillanatot.
Hirtelen megváltozott a zene, és a telefonom ébresztője próbálta áttörni az álmomban magunk köré emelt védőbástyámat. Ahogy kitartóan, egyre hangosabban csengett, lassan muszáj volt beengednem a valóságot a tudatomba. Lenyomtam az ébresztést, és közben kitöröltem az álomból ott maradt könnycseppet a szememből. Ezzel a mozdulattal teljesen magamhoz tértem, a kegyetlen valóság súlya alatt görnyedve felkeltem. Az ürességbe morogtam.
– Nincs kedvem semmihez.
Gyakran ébredtem azzal az érzéssel, és amikor ilyen szép álomból keltem, még nehezebb volt elkezdeni a napot. A valóságban Anyci csak egy éjszakát volt kórházban, már nem tért haza. Még ki sem derítették mi a baj, amikor hirtelen, váratlanul elvesztettük őt.
Aznap éppen abba a kórházba kellett mennem felülvizsgálatra, ahol ő földi élete utolsó óráit töltötte. Ez még egyet csavart a bennem lévő szorongáson.
Már csak évente kétszer kellett járnom ellenőrzésre, és hosszú ideje tünetmentes voltam, mégis a vizsgálat előtt hetekkel megjelent a feszültség. Amikor már csak néhány nap volt hátra az időpontig, felerősödött az idegesség. Ez olyan automatikus dolog, amit nem tudtam irányítani. Mióta Anyci elment, még zaklatottabb voltam. Évekkel ezelőtt ő volt a legerősebb bástyám, akire támaszkodhattam, akinek nagy arányban köszönhettem a gyógyulásom. A rettegett betegség őt olyan hamar elvette tőlünk, hogy nem volt lehetőségem támogatni a harcban. Ez még fájdalmasabbá tette a veszteséget.
Ahogy a vérvétel után, a zsúfolt váróban álltam, rengeteg gondolat és érzés kavargott bennem.
Covid előtt Anyci mindig elkísért, és próbálta oldani a bennem lévő feszültséget. Szerettem, hogy ott volt velem. Biztatva mondogatta:
– Minden rendben van! Tudom.
Még ha tisztában is voltam vele, hogy ezt nem tudhatja biztosan, mégis megnyugtató volt, ahogy állította nekem.
A székeken ülők között láttam ismerős arcokat is, hiszen évek óta oda jártam, oda jártunk. A komoly, feszengő várakozóktól egyfajta szomorúságot árasztott a hely, ami a saját bajomra rárakódva nyomta a vállam. Egy ismerős dolgozó bukkant fel a folyosón, aki a fekvőbetegek étkeztetését intézte. Készültem a kedélyes köszönésre, de nem ismert meg. Arra gondoltam, igazából ennek örülnöm kell, mert azt jelzi, már sok idő eltelt azóta, hogy heteket töltöttem a kórházban. Néhány perc múlva, jött visszafelé, és akkor már egyenesen felém tartott.
– Hajnikám, te vagy az? Az előbb nem ismertelek meg!
– Nem csodálom, pont most számolgattam, már hét éve, hogy sokáig vendég voltam itt az emeleten.
Az általános hangulattól eltérően, mi vidáman beszélgettünk néhány percet. Örültem, egy kicsit kiszakadtam a komor feszültségből. Miután elment, önkéntelenül az volt az első gondolatom, ezt a találkozást elmesélem majd Anycinak, hiszen ő is ismerte Ágikát. A valóságra ébredve visszasüppedtem a sötét szomorúságba. Folytatódott az idegőrlő várakozás. Újabb betegek érkeztek. Egyre többen ültek és álltak a folyosón.
A várakozás türelmetlenségében még komorabb hangulatba süllyedtem, de megakadt a pillantásom, az éppen belépő fura pároson, és felélénkülve figyeltem őket. A nagydarab férfi nyomában szorosan érkezett egy kisember. Ismerősnek tűntek. Úgy véltem, a fiú akkor feküdt a kórházban, amikor én. Azóta is láttam néhány alkalommal, amikor ugyanazon a napon érkezett felülvizsgálatra. Elfordultak, így megláttam összekötött kezeiket, és a nagyember hátán a „büntetés-végrehajtás” feliratot, már biztos voltam benne, ők azok.
Régebben, amikor az éjszakás nővér először mesélte, hogy a korábban megürült kórterembe egy rab érkezett kezelésre, akinek az őre egész éjszaka beszélgetett vele, azt gondoltam, csak viccelődik, hogy elterelje a figyelmem a szokásos kora reggeli vérvételről. Később, a folyosón láttam, összekötött kézzel menni őket, rádöbbentem, valóban igaz a hír. A félelmet-keltő termetével ellentétben barátságos arcú fegyőr udvariasan köszönt mindig, amikor szembetalálkoztunk. A kisember viszont, mintha saját világában élt volna, látszólag közönyös volt a külső dolgokkal szemben. Arról nem szóltak a folyosói pletykák, mit követett el. Bár kíváncsi voltam, nem mertem megkérdezni. Az őrök ugyan váltották egymást, de a kedvessége miatt, csak annak az arcára emlékeztem, aki aznap is elkísérte rabját a vizsgálatra.
A nagy macira hasonlító férfi türelmesen oldalra húzódott, amíg vártak a vérvételre, és halkan beszélgetett kis termetű rabjával. Az járt a fejemben, mennyire nem illenek abba a környezetbe, mégis milyen rutinosan mozognak a kórházban. Reménykedtem, hogy a vérvétel után, az orvos nem hívja majd be soron kívül, megelőzve engem. A börtön megvárja őket. Amíg ilyen dolgokon morfondíroztam, ők kerültek sorra, és mindketten eltűntek az ajtó mögött. Arra gondoltam, mi lenne, ha…
Hirtelen nagy csapódással kivágódott az ajtó, és kirohant rajta a beteg rab, egyedül. Idegesen rebbenő szemmel kereste a menekülő utat, miközben a vérvételi szobából döbbent sikkantások hallatszottak, majd az őr erőteljes hangja.
– Ne engedjék az ajtóhoz!
Te meg azonnal állj meg, amíg még megteheted!
– Nem akarok tűt, és nem akarok sötétzárkát!
– Akkor azonnal gyere vissza! Most még megúszhatod büntetés nélkül!
Úgy látszott, a fiú félelme nagyobb volt a józan ész szavánál, nem adta fel. Mivel egy gyors reflexű férfi beteg, és egy arra járó orvos elállták a kijárat felé vezető utat, a szökésben lévő rab irányt váltott, és egyenesen felém tartott. A torkomban dobogott a szívem. Elfutott mellettem, majd megtorpant, és egy gyors mozdulattal hátulról megragadott. Pánikba estem, de közeledett az őr, és nyugtatni próbált.
– Hölgyem maradjon nyugodtan, nem fogja bántani!
– Honnan tudja?
– Nem rossz srác ő, csak kiakadt a tűtől, rossz emlékeket idézett benne.
Valóban nem nagyon szorította a karom, inkább csak pajzsként tartott maga előtt, de nem okozott fájdalmat. Úgy gondoltam, nem árthat, ha én is megpróbálom lenyugtatni a fiút. Félig hátrafordítottam a fejem, és halkan beszélni kezdtem hozzá.
– Figyelj, sorstársak vagyunk. Én sem szeretem, amikor megszúrnak.
Indulatosan válaszolt.
– Nem érdekel, nem akarok tűt!
Az őr lassan, de határozottan jött egyre közelebb, közben beszélt hozzám.
– Kábítószert árultattak vele, és őt is függővé tették. Állandóan szurkálták. Általában nincs gond, de most teljesen kiborult.
Kicsit hangosabban szólt a hátam mögé, a rabhoz.
– Ne balhézz már, ha most szépen visszajössz velem, nem írok erről jelentést. Kettőnk között marad!
– Ne gyere közelebb! Nem akarom a vérvételt!
A fiú most már idegességében erősebben szorított. Halkan győzködtem tovább.
– Ne nézz oda! Én is el szoktam fordítani a fejem, és arra gondolok, mindjárt túl leszek rajta. Próbáld ki!
– Ha nem nézek oda, attól még megszúrnak! Nem akarom!
Beláttam, hiába akarom menteni a helyzetet, ez nem segít. Én is feszültebb lettem. Az őr már közel volt, de amíg én köztük álltam, nem akarta még jobban felidegesíteni a fiút, ezért nem tett hirtelen mozdulatot, egyelőre kivárt. De határozottan szólította meg szökésben lévő rabját.
– Elég a cirkuszból! Tudod, hogy kötelező a vizsgálat. Nem az van, amit te akarsz. Megbánod, ha nem térsz észhez!
– Hagyj békén, ne gyere közelebb!
A nyomaték kedvéért csavart egyet a karomon. Nekem ettől elszállt minden együttérzésem, a félelmet felváltotta a harag.
– Jobb lenne, ha engem kihagynál ebből, van nekem elég bajom!
Egy hirtelen mozdulattal, amilyen erősen csak tudtam, bokán rúgtam. Meglepetésében elengedte a karom, és odakapott a lábához. Ezt kihasználva én arrébb ugrottam, az őr pedig rávetette magát, és már rángatta is vissza a vérvételre. Még odaszólt nekem.
– Ez ügyes volt, jól csinálta. Köszönöm!
Nem tudtam válaszolni, mert a fiú is felém kiáltott!
– Ba’ meg! Ez fáj!
– Megérdemelted!
Ne felejtsd el, ne nézz oda, amikor megszúrnak!
Itt tartott a film a fejemben, amikor kinyílt a közeli ajtó. Jó volt pár pillanatra elszökni a szomorú valóságból, és ilyen képtelen akcióról fantáziálni, a feszült várakozás közben. Éppen arra gondoltam, hogy ez a történet az Igaz is, meg nem is… novellás kötetembe milyen jól passzolna, amikor meghallottam a nővér hangját, engem szólított.
A rendelőbe lépve, főorvos asszony mosolygós szemmel köszöntött.
– Hajnalka, olyan szép a vérképe, hogy sokan megirigyelnék.
Körülölelt egy megnyugtató, békés érzés. Hagytam, hogy minden tagom átjárja a megkönnyebbülés. Megengedtem magamnak, hogy örüljek a jó hírnek, és ne csak egy pillanatig. Korábban, Anyci mindig izgatottan várta, hogy kilépjek a kórteremből, és velem örült. Tudtam, csak a kedvemért nem mutatta, de ő is izgult, amíg az eredményeket vártuk. Nagyon hiányzott, hogy most nem volt ott, és hiányzott az együtt ünneplés is. Mégis mosolyogva jöttem el a kórházból, a folyosón békésen beszélgetve várakozott az őr és rabja.
Anyci elvesztésének fájdalma mindig sajog, és a szomorúság folyamatosan velem van, de már tanulom, és gyakorlom, hogy megéljem a jó dolgokat, és ha úgy adódik, engedjem, hogy átjárjon az öröm.