Gyermekszemmel: Második történet

Amikor kicsi voltam, mindentől féltem. A világot nagy, félelmetes, veszélyekkel teli erdőnek hittem.
Közel laktunk az erdőhöz a Bakonyban. Eleinte csak felnőttekkel mehettünk oda, később már mi, gyerekek is kimehettünk a Képesfához , virágot szedni, vinni a kis vázába, friss vizet önteni a vágott virágoknak, amit a zarándokok tettek a Mária-kép alá, vagy megöntözni a fa körül a kis virágágyást.
Játszottunk önfeledten, gombát szedtünk, vadcseresznyét tavasszal, vadalmát, vadkörtét nyáron, ősszel galagonyát, kökényt az első dér után…
Jó volt itt lenni. Már nem volt félelmetes az erdő, mint kisebb koromban.
Azt is megtanultuk, hogy az erdőben nem illik hangoskodni, kiabálni, felverni az erdő semmihez sem hasonlítható csöndjét, tisztelnünk kell az erdei állatok életterét, életmódjukat.
Ám rossz, nehéz emlékek is fűződnek az erdőhöz. A Kikúthoz nem volt szabad közel menni, mert nem volt lefedve, és azt hallottuk, hogy „benne van a véresember”, valaki beleugrott bánatában és belefulladt ebbe a kútba, ahonnan aztán már szárazság idején sem vittek többé még az állatoknak sem vizet a falubeliek.
Édesapámmal egyszer egy szép tavaszi vasárnap délelőtt meglátogattuk az erdei rókavárat, ami önmagában is titokzatos, félelmes volt, de a játszadozó, ugrándozó rókafiak eloszlatták a félelmünket, a tyúkjainkat megfojtó rókamamától azért féltünk, de az nem került elő látogatásunk során.
A „nyüves róka”, aki ellopott egy pelyhes kislibát, amikor legeltettük őket a Lácban, nagy riadalmat okozott, és később, nyakában a kukacokkal (nyüvekkel) még félelmetesebb lett, pedig akkor már döglött volt, kutyák tépték szét a megöregedett, elgyengült, beteg rókát.
Mégis, a rókavárbeli látogatás napjára még egy szörnyű esemény jutott , erről is meséltem már régebben. Tűz ütött ki szüleim barátjának a családi házában, a tóparton.
Félelmetes volt! Pattogott és ropogott a tűz, lángnyelvek csaptak a magasba, durrogva repedt darabokra, és szóródott szét a magasban, majd dübörögve hullott a földre vissza az égő palatető.,. dőltek be az elszenesedett gerendák, félelmetes látvány volt.
Még jó, hogy az utcánk végi tó partján épült ez a ház, a segítségre siető szomszédok élőláncot alkotva adogatták egymásnak tovább a magukkal hozott vödrökben a tó vizét, így lassan-lassan megfékezve a hatalmas lángokat, végül fekete, üszkös darabok meredtek az ég felé, és vigyázni kellett, hogy fel ne éledjen valamelyik rejtett zugban a láng.
A kutunkba esett vízmerő kihalászásához kellett a szomszédba kölcsön adott horgony (amit mi vasmacskának hívtunk), és amiért engem szalasztottak a szomszédba visszakérni…Nagy aggodalmamra, hogy a „kismacskával” akarják kihalászni a kútba esett vödörfélét, még hazudni is képes voltam, mondván, hogy megszökött a kismacska, nem akart a kútba ugrani ,
(de a többieket is elzavartam a biztonság kedvéért otthonról.)
Már ekkor megértettem, hogy nagy súlyuk van a kimondott szavaknak, nem csak a jelentésük, de a közlésük módja, a beszélő hanghordozása, mimikája, gesztusai is segítik a kisgyerekeket a várható következmények felfedezésében, megértésében. ..
Még sok mesélnivalóm lenne a gyermekkori emlékeimből, de erre majd a későbbiekben bizonyosan sort kerítek.

Budapest, 2023. 05. 22.