Vadászles – ELSŐ TÖRTÉNET

Hajnalodott a kora őszi erdőben. Alig múlt el a nyár, talán pár hét telhetett el, mégis a forró évszakra jellemző vörös árnyalat húzódott végig az ég alján. Közvetlenül a felhők alatt, romantikus összhatást kölcsönözve a tájnak. Akár egy fényképen, minden mozdulatlanul várta a világosság közeledtét. Egyetlen parányi fuvallat sem mozgatta meg a fák koronáit, mégis csöndesen szállingóztak a levelek, lassú, komótos nyugalommal keringve a levegőben, míg el nem érték a földet. A különös csendben hallani lehetett a száraz avar zörgését, egyetlen jeleként az ősznek. Megszólalt a szarka ébresztőre hívó rikoltó hangja. Miután elhallgatott, egy szarvas lépett ki a bokrok mögül a tisztásra. Körvonalai elmosódtak a félhomályban, de azért így is jól kirajzolódott izmos testének méltóságteljes eleganciája. Egyszerre fejezte ki az erő és könnyedség ősi nyugalmát, hatalmas agancsát koronaként viselve, taníthatatlan öntudattal. Szeme szelíden pásztázta az erdőt, ahol már visszahúzódott a sötétség, átadva helyét a világosságnak, élelemszerzésre ösztönözve lakóit. A szarvas is a távolba nézett, szájával fújtató hangot adott. A fehér párává alakult lehelete, lassan szállingózott fekete orra körül. Időnként megmozgatta, mintha szag alapján keresné az utat, amerre elindulhatna. Csupán a látszat kedvéért tette mindezt, mert elég idős lévén már réges-régen rögzült benne az összes táplálkozó helye. Leginkább a domb mögöttit szerette. Odakötötték korai emlékei, a szertelen rohanások, a forró tikkasztó nyárban, a szigorú fagyos télben, a tavasz változékony szeszélyes szélviharaiban, hogy azután az ősz melankolikus nyugalmában minden elcsituljon, mintegy erőt gyűjtve a folytatáshoz.
Kisvártatva nekiiramodott, egy hatalmas szökkenéssel a magasba lendült, mintha repülne, mert a súlyát nem érezte, míg földet nem ért, hogy újra elrugaszkodjon és még nagyobb távolságra ugorjon. A kukorica táblánál az út három felé ágazott. Egy pillanatra megállt, fejét kecsesen oldalra billentve fülelt. Furcsa, oda nem illő neszeket vélt hallani. A reggeli megszokott történések hangjaitól eltérő, kellemetlenül idegen zörejek tették nyugtalanná. Majd hirtelen megszűnt, minden elhallgatott, még a szél sem fújt. Nyomasztó, sűrű némaság nehezedett a tájra. Kedvetlenül folytatta útját, szinte megszokásból. Időnként megállt, patájával megkaparta a földet, mintha időt szeretne nyerni. Vissza is fordulhatott volna, mégsem tette, mert vágyott látni a tisztást, korántsem az éhség miatt, mert már elment az étvágya. Hamar odaért egy fához hasonlító, valamiképpen mégis torz, mesterségesnek tűnő szerkezethez. Félelmet keltett benne, mint mindig, ahogy fölé magasodott. A korhadozó tákolmány halkan megreccsent, mintha megbújna benne valaki. Már késő volt irányt változtatni. Biztonságosabbnak tűnt előre haladni, mert a bozótos csupán néhány lépésre helyezkedett el tőle. A hatalmas dörrenés egy másodpercre megsüketítette. Madarak röppentek a magasba, szerte-szét szálltak, ideges szárnycsattogással. Minden idegszálát megfeszítve várta az újabb lövést. Nem is maradt el és többször megismétlődött. Ijedtében megbotlott és elesett. Néhány percig feküdt a földön, beszívta a növények egyszerű illatát. Hallotta a lépéseket közeledni. Becsukta a szemét, mintha aludna. Miután kinyitotta, meglátta a körülötte álló semmihez sem hasonlítható kétlábú lényeket. Őt figyelték, körbejárták, szemügyre vették. Hirtelen minden erejét összeszedve fölpattant. Egy hatalmas ugrással az ismerős galagonya bokorba vetette magát. A tüske átszúrta a bőrét, vére végigfolyt a testén, mintha ragadozók támadták volna meg. Nem érzett fájdalmat, mert szabadulásának diadala elterelte róla a figyelmét. Újra fiatalnak, erősnek és elpusztíthatatlannak érezte magát. Már nem ijedt meg az újabb éles hangtól a háta mögött, ami sokáig visszhangzott az őszi erdő fái között, míg végleg elhallgatott és visszaállt az ősi csend nyugalma.