Gyermekszemmel: Harmadik történet

– Guten Tag, liebe Kinder! (Jó napot kívánok, kedves gyermekek!) – mondta a német nyelvű óvó néni, miután belépett a terembe!
– Guten Tag, liebe Kindergärtnerin! (Jó napot kívánunk, kedves óvó néni!) – válaszoltuk mi, a középső csoport óvodás gyermekei.
– A tegnap együtt megtanultuk, hogyan mutatkozzunk be, ha megkérdezik, hogy hívnak. És azt is megtanultuk, hogy megmondjuk: hány évesek vagyunk. Ma ezeket ismételjük, gyakoroljuk, hogy mindenki jól tudjon felelni – folytatta az óvó néni. – Tehát, Dávid Lacika, állj fel, kérlek, és mondd meg nekem, hogy hívnak: Wie ist Ihr Name?
– Mein Name ist Laszika David! (Engemet Dávid Laszikának hívnak! – óvodás koromban még selypítettem…)
– Wie alt bist du, Lacika? (Hány éves vagy, Lacika?)
– Ich bin vier Jahre alt! (Én néjéves – négyéves – vagyok!)
– Nagyon ügyesen válaszoltál, Lacika! Ezért kapsz egy piros pontot. Most már leülhetsz!
– Köszönöm szépen, óvó néni!

* * *

Délben nagymamám jött értem az óvodába. Átöltöztetett, megfogta a kezemet, kiléptünk az udvarra, majd az utcára, és a járdán elindultunk hazafelé. Útközben betértünk a közeli román templomba*. Nagymamám, bár evangélikus vallású, mégis (ahogyan az az ortodoxoknál szokás) meggyújtott egy gyertyát az elhunytak emlékére, és elmondott értük egy imát. Én meg, kisgyermekként, csak bámultam megigézve, tátott szájjal azt a csodát, amelyet a sok égő gyertya látványa és illata keltett körülöttem. Aztán csendben kiléptünk a hűvös templomból, és kézen fogva indultunk hazafelé.
– Mit tanultatok ma az óvodában, Lacika? – kérdezte nagymamám útközben.
– Azt tanultuk németül, hogy hívnak és hány évesek vagyunk. És én kaptam egy piros pontot, mert üjesen (ügyesen) elmondtam az óvó néninek.
– És elmondod nekem is németül?
– Hát persze: Mein Name ist Laszika David! Ich bin vier Jahre alt!
– Nagyon ügyes vagy! És azt tudod, hogy milyen nap van ma?
– Péntek?
– Igen, péntek van, és holnap nem kell óvodába menni.
– Jaj, de jó!
– És azonkívül gyermeknap is van. Erről nem tanultatok ma az óvodában?
– Jermeknap? De igen, ma reggel mondta a másik óvó néni. És tanultunk egy verset is. De azért nem kapott senki piros pontot…
Erre nagymamám nevetni kezdett.
– És elmondod nekem is azt a verset?
– Elmondom. És kapok érte piros pontot?
– Piros pontot nem. De ebéd után elmegyünk a játszótérre, és ha ügyesen elmondod a verset, amit ma tanultál gyermeknapra, akkor kapsz egy fagylaltot.
– Fajlaltot? Milyen fajlaltot. Sokisat?
– Csokisat, ha azt kívánod! – ígérte nagymamám.
– Na jó, akkor elmondom a verset.

Somvirággal, kakukkfűvel, írta Kányádi Sándor:

„Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,
este hazatérni:

fűzfalovam koszogva (kocogva),
fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.”

– Teszik (tetszik), najmama?
– Igen, nagyon szép.
– Kapok érte sokis fajlaltot?
– Igen. Ebéd után alszunk egy kicsit, majd elmegyünk a játszótérre, és akkor.
– Jó, najmama. És mit eszünk ebédre?
– A kedvencedet főztem: grízgaluska** levest, másodiknak fokhagymás rostélyost krumpli pürével, melléje van kovászos uborka savanyúságnak.
– Jaj, de jó! Jaj, de finom! Úgy szeretem! Köszönöm, najmama!
– Nagyon szívesen, kisunokám!

* * *

– Milyen finom ez a sokis fajlalt. Úgy szeretem! – mondom örömömben olyan hangosan az utcán, hogy szinte mindenki utánunk fordul.
– Örvendek, hogy tetszik! Na, és mit szeretsz még?
– Hát a mai ebédet. Meg reggelire a láj (lágy) tojást, a vajas kenyeret sonkával. Usonnára a síros kenyeret piros paprikával. Vasorára a szalámis kenyeret sajttal, paradisommal, paprikával. Meg a teás tejet és a kakaós kávét! És a sokoládét.
– És engemet szeretsz?
– Téged is szeretlek, najmamám!
– És miért szeretsz?
– Mert finom ebédet készítesz. Mert hazahozol az óvodából. Mert elviszel a játszótérre. Mert este lefekvéskor mesét mondasz. Mert megfürdetsz. Mert megtanítasz imádkozni.
– És még kit szeretsz?
– Hát najtatát is szeretem.
– És miért szereted?
– Mert finom reggelit és vasorát készít. Mert mindig elvisz sétálni és kirándulni az erdőbe, meg a város végére, ahol megfordulnak a trolibuszok és kurujolnak (kuruttyolnak) a békák.
– Enikőt szereted?
– Igen, Enikőt is szeretem. Mindig játszik velem papás-mamást, meg felhív a szobájába, megmutatja az ajándékait, amiket kapott az anjaltól (angyaltól) és a szülinapjára, megkínál piros tojással, amikor meglosolom. Meg játszunk a babákkal, az autókkal, a kárjákkal (kártyákkal) és a többi játékkal.
– És anyukádat szereted?
– Anyukámat? Hát… őt is…
– És miért szereted?
– Hát… nem is tudom… Sak úgy, szeretem…
– És apukádat?
– Apukámat? De hát nekem nins is apukám!… Hát nem tudod, nagymama?
– Igaz, elfelejtettem. És keresztmamádat?
– Keresztmamámat? Igen. Mert reggel elvisz az óvodába, meg néha délután hazahoz. Mert kaptam tőle azt a kisi fehér autót ajándékba szülinapomra!
– És még kit szeretsz?
– Hát… az óvó nénit. Amikor ad piros pontot. Amikor feketét ad, akkor nem szeretem. Meg a dada nénit is szeretem, amikor segít felhúzni a szipőmet és megkötni a fűzőt, mert azt én még nem tudom… És szeretem a szomszéd nénit, mert mindig megkínál sokoládéval. De amikor megszid, mert letaposom játék közben a virágait, akkor nem szeretem… Meg szeretem a szomszéd básit, mert mindig beültet az autójába sofőrnek, és engedi, hogy jászódjak a kormánnyal és a dudával, amíg ő kívülről megmossa a kosiját. Tudod, nagymama, én sofőr leszek, amikor nagy leszek.
– És még szeretsz valakit? – faggatózik nagymamám.
– Hát még… gondolkozzak… Szeretek jászani az autókkal és a labdával, szeretek kárjázni (kártyázni), hintázni, súszdázni, szeretek várat és garást építeni a homokban, szeretek papás-mamást jászani Enikővel.
– És még kit szeretsz? Attila bácsit szereted?
– Attila básit, Béla básit, Sanyi básit, Pista básit***. Mert jászanak velem, amikor van idejük, amikor nem dolgoznak és nem járnak iskolába. Sanyi bási a nyakába vesz és úgy megyünk a barátjához, akinek színes halaskái vannak. Béla bási mindig rajzol nekem valamit, Pista bási kárjázik és jászik velem, meg lefényképez az udvaron. Attila bási sinál nekem repülőgépet és békát papírból; csak az a béka nem kurujol…
– Na, jó. Ideértünk a játszótérre. Mivel kezdjük, Lacika? – kérdezi nagymamám.
– Hát lovaskázzunk egyet.
– Lovacskázol a körhintán?
– Igen. Juhé!
– Kapaszkodj erősen a nyakába.
– Inkább a hajába. Azt jobban szeretem…
Nemsokára forogni kezd a körhinta. Én pedig, négyéves gyermekként annyira szeretem, hogy rögtön nevetni kezdek. És nevetek, nevetek, fülig érő szájjal nevetek. Abba nem hagyom, amíg meg nem áll a körhinta. Akkor pedig nagymamám segít róla leszállni, majd kézen fogva megyünk a csúszdához. Kissé elfáradtam a nevetésben, ezért előbb leülünk egy padra pihenni. Nagymamám rám néz, megsimogatja a sötét barna hajamat, az arcomat, a karomat, a hátamat, majd két kézzel átölel és megpuszilja az arcomat.
– Úgy szeretlek, kisunokám! – suttogja a fülembe.
– Én is szeretlek tégedet, najmamám! – mondom vidáman, a boldogságtól csillogó gyermekszemmel.

*Brassóban születtem és nevelkedtem, ezért van román hatás a környezetemben. A rokonaim többsége ma is ott él.
**búzadarából készült, levesbe való galuska
***édesanyám fiútestvérei, pontosabban az öccsei, keresztmamám pedig a lánytestvére, pontosabban édesanyám húga

Dávid László,
Marosvásárhely,
2023. május 26.