Salánki Anikó: Iktatószám
A postás átkiabált a kerítésen, meg a kilincset nyomkodta, ő meg nem ment ki. Kilenc múlt, az ócska, agyonmosott perkál hálóinge volt rajta, a haja fésületlenül a feje tetején átfogva egy kék színű befőttes gumival. Jól áll a szőke hajamhoz, gondolta, és hangosan felvihogott. Az üveg alján még lötyögött vagy két kortynyi kisüsti, szemezett vele, aztán gyorsan lehajtotta. Múltkor levert véletlenül egy fél litert, hetekig nyitott ajtónál-ablaknál aludt, olyan cefreszag lengte be a szoba-konyhát.
A szomszéd rá is kérdezett, hogy nem fél a betörőktől? Lustán megvonta a vállát, ahol minden tárva-nyitva, ki az a sültbolond, aki be akar törni, csak ennyit mondott, a szomszéd meg csak bámult. Mi a jó francnak törődik az ő dolgával? Utálta, ha megszólítják, tanácsot adnak, felajánlják a segítségüket, ájtatos manóképpel vizslatják. Inkább ki se megy, mi a jó francnak? Hónap elején a postás kihozza azt a kis tartásdíjat, amit a férje kegyeskedik neki küldeni, hogy nehogy éhen haljon, meg főleg, hogy hallgasson. Szegény hülye, hát azt hiszi, hogy tud ő valamit a dolgairól? De legyen csak ebben a hitben. Most azért nem ment ki, mert csütörtök volt, és hó közepe, semmi dolga itt a postásnak, úgyhogy hiába kajabál, hogy alá kell írni valamit, dehogy megy ki aláírni. Kiüvöltött, hogy firkáljon oda valami krikszkrakszot, és tegye a lécek közé. Aztán kajánkodva hozzá tette, hogy a levélre gondolt.
Az öreg Guzma biztos fülig vörösödött, de legalább már eltolta az ócska kerékpárját a másik oldalra. Látta a koszos konyhaablakon át, ahogy a levél bukdácsol a gyomos kiskertben, aztán lelapul egy kínjában kinyílt tulipán tövében. Majd behozza, ha akarja. Most még nem akarja. Leült a hokedlire, ezt a házzal adták, meg a bicegős asztalt, és a zöld konyhaszekrényt, az üveg már nem volt benne.
Az öregasszony, aki itt lakott, de a családja bedugta valami otthonba, mielőtt elment volna, megsimogatta a szekrény felső polcát. Soha nem rakott rá semmit, mindig ott volt előtte az a mozdulat. Amúgy se volt semmije. Kecses poharak, porcelán csészék alátéttel, ilyesmik kellettek volna, de ő mindent otthagyott annak a szerencsétlen flótásnak. Két táskával jött el, találomra beledobált néhány kardigánt, a püspöklilát felülre, az volt a legrondább, még lánykorából. Az összes úri szerelés ott maradt a gardróbban, micsoda hülye – afektálós szó ez is! Mindegyik ruhához cipőcske, harisnyácska, márkás táska – mikor ezt mondta az ura, akihez egyszer hozzáment, legszívesebben lehányta volna. Harisnyácska! Mint egy népmesei szegény lányka neve, az agyonfoltozott, szerencsétlen ruhadarabka. A kicsinyítő képzőtől rájött a röhögés, még három év után is. – Ki -szed-te-lek a nyo-mor-ból! – ezt és így üvöltötte akkor a férje, mert akkor még az volt. Most már nem, lerendezte a válást, ő már csak egy hosszú, iktatószámmal ellátott pecsétes papírt kapott, azzal gyújtott be a sparheltbe. Azt se tudta addig, mi a sparhelt. Aztán fél év múlva jött egy iktatószámos akármi megint, hogy önként lemond mindenről, ennek fejében ez a ház a nevére kerül és havi apanázsban részesül. Ház! Kunyhó, sőt kunyhócska, az exe szóhasználatát ismerve. Ex, hát ez is olyan kifejezés, hogy celebecskének kéne lennie, hogy hangosan kimondja. Amikor a családja megtudta, mi lett a vége az álomesküvőnek, ahol kivont kardok alatt vonultak, meg egy év múlva valami tengerparon mezítláb, fehér tört-arany ruhácskában újra megismételte az örökkön örökkét, hát akkora botrány lett, hogy na még. Az anyja még le is hanyatlott a kerevetre. ami olyan, mint a dívány, csak kényelmetlen és randa bíbor bársonnyal vont bevonva. Az apja meg vörös fejjel ordított, hogy mi lesz az üzlettel, meg az öccsével, ebben a sorrendben. Ő meg nézte őket, és csodálkozott, hogy ebben a családban kellett felnőnie. Talán azért is ment férjhez rögtön, ahogy megismerte a férfit, akiről akkor még nem is sejtette, mert honnan is, hogy egy féreg. – Micsoda szerencsés leányzó is vagy te! Hát igen, a szerencse vak, és nem mindig az arra érdemeseket részesíti kegyeibe – ezt nyüszögte Tekla nénje, aki anyai ágon valami rokon volt. A templomból jött éppen, és minden vasárnap délidőben beette a jó nyavalya a potya ebédért. Állítólag annyi pénze volt, hogy húszezresekkel szokta kirakni a nagyszobát, csak úgy, unalmában. Ő ilyenkor elment, és addig járta az utcákat, míg be nem sötétedett. Így jött össze T-vel, még a nevét se mondja ki végig, elég ez a betű.
A terepjárójával majdnem elütötte, és ahogy ő ott kuporgott a zebrán, fölé hajolt, érezte a konyak szagát. Beültette a hátsó ülésre, azt az éjszakát nála töltötte, persze nem történt semmi. akkor se, aztán hónapokig nem. Amikor váratlanul feljött hozzájuk, az anyja ott sertepertélt, valami magas fejhangon kárált, hogy micsoda megtiszteltetés, ős meg kiment a lakásból a körfolyosóra, leült a sámlira. A gyerekek kint az utcán a csillogó-villogó terepjárót fogdosták, tiszta ujjlenyomat lett, ő meg másnap vett két zacskó cukrot és szétosztotta köztük. Mindent megért, ahogy látta a férfi elborult arcát, mikor végre kegyeskedett elmenni a francba, és meglátta a tükörfényesre pucovált kocsiját bepiszkítva. Akkor bezzeg nem volt elborulva, mikor konyakozott és úgy vezetett.
Ő a vetélése után nyitotta ki előszöra bárszekrényt, persze tudta, ez nem megoldás. Utána eltelt egy év, és már mindenki tudta, hogy iszik. A családja is, de nem szóltak. Senki se szólt.
Ő meg egyszer véletlenül rábukkant egy dossziéra, pedig csak fejfájáscsillapítót keresett. Nem látott belőle egy sort se, de a férje rányitott, elsápadt, aztán zöld lett, mint a mostani konyhaszekrénye, kivette a kezéből, és megfenyegette.
Másnap kivett egy kis albérletet, és ott aludt. A főbérlő házaspár egész éjjel üvöltött.
A ráküldött ügyvéd csokornyakkendőt hordott a citromsárga inghez, és aláíratta vele a papírokat.
Két hét múlva ideköltözött a külső kerületbe, ebbe a lepusztult kis házba. Ennek fél éve, úgyhogy most már kezdeni kell magával valamit.
Bement a szobába, elővette az utolsó üveg martinit, jobb időkre tartogatta. Felvette a csíkos frottírköpenyt, kiment a kapuhoz, és hangosan utána fütyült az öreg postásnak. Két hét múlva nyugdíjba megy, ezt mondta a szomszéd, aki puszta jóindulatból mindent tud. A cifra üveget Guzma bácsi kezébe nyomta, akinek nem tudta a keresztnevét, és jó nyugdíjas éveket kívánt.
Elhúzta a kapun a reteszt, és lehajolt a meggyötört hivatalos levélért.
Újabb iktatószámos, gondolta, és bement a konyhába.