Égnek a gyertyák

Mikor édesanyákról olvasok – éjjel teleszipogom a párnám, és furcsa kis hüppögések kíséretében, szemembe szökő csípős könnycseppekkel ringatom álomba magam. Még ott, abban a testetlen, kínokat nem ismerő álomvilágban is gyötrően fáj, hogy nincs már közöttünk.
25 éve ment el, váratlanul, búcsú nélkül – s talán ez a legrosszabb benne – nem volt idő a megbékélésre. Még ma is hiányzik. Mindig is hiányozni fog. Senki se mondja nekem, hogy lassan eltűnik a seb, hogy a múló hónapok, évek begyógyítanak mindent. Ezt nem! Mert Anya csak egy van, de nekem már egy sem. A rideg kövek alatt nyugvó porladó test hogyan tudná enyhíteni a gyermeki bánatot? A lélek pedig bolyong, nem mindig talál rá a szenvedő – vigaszért, megértésért – kiáltó legyöngült testre. Hogy lehetne ezt elfelejteni, átértékelni, feldolgozni? Hiszen pótolni lehetetlen. Oly kedves, bársony-mosolya, mely átmelegített a didergős, szorongásokkal teli napokon, mélyen a szívemben él. Lágy meleg hangja simogatott, megvigasztalt. Még amikor dorgált is szeretettel tette, értőn, tettetett szigorral, féltőn, olyan cinkossággal, amire csak az Anyák – az Igaziak! – képesek. Szívből haragudni sosem tudott… csak adott, és adott önzetlenül, mindenről lemondva. Sajnos, mi ezt akkor észre se vettük. Úgy fogadtuk, mint akinek ez kijár, kissé felületesen, önzőn, fel sem fogva az értékét. Ilyen a gyermek. Év végén, karácsonykor – látom, ahogy meggyújtja a kicsiny színes gyertyákat – az Apu által formásra varázsolt boróka-fenyő selymes, zöld ágain. Alatta megbújt a sok kedves kis meglepetés. Ilyenkor, szinte reszketett a visszafojtott izgalomtól, az adni akarás, semmihez nem fogható, melengető örömétől. Olyan, gyanús – párásan csillogott a szeme, hogy a torkom teljesen összeszorult, szó nem jött ki rajta. Ő, közben aggódva, visszafojtott lélegzettel figyelte: mennyire örülünk a szerény csomagocskáknak? Ujjong-e a szem és a száj, a kis konyhapénzből nehezen kiszorított, vagy késő éjszakákig saját kézzel készített szerény ajándékok láttán? Megnyugodott, és mély sóhaj szakadt ki kebléből, mikor szétterült ajkunkon az elégedett, hála teli mosoly. Boldog, sugárzó arccal öleltük át, és sok-sok apró, édes csókot nyomtunk a kedves, kissé megtört,egyre több ránctól pókhálós arcra, így fejezve ki mérhetetlen örömünket. Ordítani szeretnék, kiüvölteni bánatom, hogy könnyebb legyen elviselni nélküle az ünnepeket, és a hétköznapokat. Csak csitulna már ez a kínzó láz! Mely öli a hitet, és a reményt. A fa alatt, s a szívekben: béke, boldogság, meghittség lakozott, amíg élt. Ő volt a családot összetartó, megújító erő – maga a fényforrás. Átadta nekünk minden tudását, tapasztalatait, érzéseit, és az apró, kis titkokat: hogyan kell élni akkor is, ha nem süt a nap, ha veszni látszik minden, s rád tör a páni félelem. Az anyai szeretet örök, pótolhatatlan, nincsen nála jobb gyógyír még a legmélyebb sebre sem. Néha mégis elfelejtkezünk róla, mostohán félre toljuk, ostobán mellőzzük. Az új érzések, impulzusok háttérbe szorítják. Sajnos gyarló az ember. Ilyenkor, karácsony táján, megmozdul bennünk az emlékezés, a vágy, az után, ami már nem lehet a miénk. Csak szomorkás fényképpé fakult emlék-képként, és sokszor álmainkban jön elő. Sosem gondoltam,hogy ennyire fog hiányozni! Nem éreztem azt a hatalmas, lobogó szeretetet iránta, amíg élt. Ezt is olyan nehéz elviselni. Miért csak megkésve eszmélünk rá, hogy mennyire fontos volt számunkra? Milyen szörnyű rádöbbenni, hogy a holtak iránt érzett hiány, erősebb az élők utáni vágyakozásnál? Most, mikor két, felnőtt leányom várakozás-teli,meglepetést tükröző szemeibe nézek… Ő, tűnik fel bennük, csak Rá emlékezem – a bánat tisztító erejével, gyógyító megnyugvással, szelíd megbékéléssel – Rá, az Édesanyámra.
Közben, felcsendül az Ave Maria szívet szorongató, lelket facsaró, édes-lágy dallama. Arcomra gördül egy könnycsepp, melyet sebesen követ a többi, s a forró cseppek teljesen elhomályosítják szememet. Odakint hullani kezd a hó, csillogó, fehér lepelbe burkolva a természetet. A lekopaszodott fákra vastag, puha bundát borít, s betakarja a reszkető, fagyos rögöket. Pilinkézik, libben, táncol, akár egy kis hó tündér, s kacag-kacag csilingelve, elűzve az ősz utolsó, bátortalan nyomát is. Didergető, mégis csodaszép. A gyertyák pedig csonkig égnek, földig hajolva az Édesanyák emléke előtt, s az Őket éltető ünnepek fényéért.

Eger, 2000. dec. 10.

“Égnek a gyertyák” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Valóban, az anya az összetartó erő egy családban…
    Gratulálok, Judit

Szólj hozzá!