Az a varázslatos milánói makaróni

Sosem álltam olyan jól anyagilag, hogy megengedjem magamnak az ételek közötti válogatást. Ezt még a gyerekeimnek se engedtem meg. Igaz, mindig törekedtem arra, hogy megbeszéljem velük, hogy épp ebédre, vagy vacsorára mit is főzzek, mit is ennének szívesen. Ha tésztanapot akartam tartani, akkor is több lehetőséget javasoltam. Volt a választékban diós, mákos, lekváros, krumplis, grízes vagy káposztás tészta. De még véletlenül se volt túrós, sajtos, vagy bolonyai, illetve milánói mártásos tészta. Ezek, mit tagadjam, a pénz miatt lettek törölve az étlapról. Abban az időben ezek mind drága étkek voltak nekünk. Ahogy a karaj, avagy más nemesebb hús, ami szintén törölt étek volt nálunk.
Persze, azért találtam én ki minden féle trükköt, hogy az olcsóbb húsokból is valami finomat, különlegeset varázsoljak az asztalra. Ilyen volt a rántott fasírt, a sült virslivel töltött fasírt. De még a töltött csirke far-hát is, aminek a tölteléke áztatott kenyér és ízesített, és zöldpetrezselyemmel, és/vagy zeller levéllel meghintett maradék májas, vagy apróra vágott sült parizer volt, esetleg még egy főtt tojással is gazdagabbá téve.
A gyerekeim imádták a főztöm’ és főleg azt, hogy ennyire aprólékosan csináltam. Ebből is látszik, hogy mindig törekedtem arra, hogy változatosan étkezzünk, még akkor is, ha a hét öt napján csak tészta kerülhetett a vacsoraasztalra.
Azért azt tudni kell, hogy ettünk mi mást is. A gyerekek minden esetben az iskola napközijében ebédeltek. Igaz, az én ebédem mindig, minden esetben két darab margarinos kifli volt.
A fiam egyszer beteg lett. Hetekig nem találták a baját. Sokat fogyott. De ami igazán aggasztó volt, hogy csak ült a sarokban és senkivel nem beszélt, de még a haverjaival sem játszott.
Mikor már semmi ötlete sem maradt a körzeti gyermekorvosnak, beutalta a gyereket a Szegedi Gyermekklinikára. Én annak rendje-módja szerint el is vittem. A vizsgálatok és az előzetes kortörténet alapján még aznap helyet biztosítottak a gyereknek. Nélküle kellett haza mennem, és egy teljes hétig maradt a klinikán a fiam. A hetedik napon telefonáltak, hogy mehetek érte. Persze én szinte repültem a lehetséges legelső vonattal.
Mint kiderült, a gyereknek itt sem találtak fizikai eredetű elváltozást. Viszont gyermek-pszichológussal is megvizsgáltatták. Az én tizenegy éves fiam szerelmes volt. Ezért fogyott. Mivel a megfelelő gyógyszert nem tudták biztosítani, gyógyszer nélkül bocsájtottak utunkra minket.
Elég sok időnk volt még a haza induló vonatig, így beültünk a Boszorkányba. Ott a fiam milánói makarónit választott magának, én szerényen valami levest. Aggódva néztem, ahogy a gyerekem kétpofára’ falja a milánóit. Mikor az utolsó falat is eltűnt a tányérjából felnézett és csak annyit mondott.
– Anyukám! A Joli, nem is olyan szép lány…

*

Második eset

Az évek csak úgy repültek. A fiam lassan megérett az érettségire.
Én, mint fiús anya, igazán nem panaszkodhattam. Igaz, hogy nem volt eminens, de azért tanulmányi átlaga alapján mindig is az élmezőnyben volt. Ezért nem is aggódtam különösebben, még így sem, hogy apa nélkül, egyedül neveltem a kamasz fiamat. Igaz, most sem javult túlságosan az anyagi helyzetünk, de én is és a gyerekem is tudtuk, hogy azért, hogy ez megváltozzon, tennünk kell. Nekem azt, hogy továbbra is lemondok egy-két igazán nem is fontos dologról.
Ha utána gondolok, lassan huszonöt éve nem voltam nyaralni, de még rövidebb kiránduláson sem. Néha ugyan elutazom Szegedre egy egész napra a Tisza partján sétálgatni, de ennyi az, amit megengedek magamnak Ruha meg minden esetben maximum a kínai. Olykor-olykor, ha kifogom, még használt ruhát is sikerül vennem. De a ruhavásárlás mindig célirányos. Csak akkor indulok vásárolni, ha feltétlenül szükségem van egy-egy darabra. A gyerek is főként a használtból kap ruhát. Rávettem a gyereket, hogy zakót hordjon a farmerhoz. Evvel nem is volt baj, hisz farmer nadrágot és zakót is kaptam a használt boltokból. Igaz, a fehérneműt és pólót, amit az iskolába hordott mindig a kínaiban vettem, újonnan. Ez egyértelmű volt.
A cél ott lebeget előttünk. Érettségi. Utána meg az álomszakma, az autószelelés.
Sokszor belegondoltam, hogy még szűk négy év és nekem is könnyebb lesz. Tizenegyedikes volt a fiam, amikor megint beütött a krakk’. A fiam ismét elkezdett fogyni. Ült a sarokban és senkivel sem beszélt. Még a haverokkal sem. Komolyan aggódtam.
Igazából el is felejtettem a több évvel korábban történt esetet, amikor egyenesen a klinikára került, szinte ugyanezekkel a tünetekkel. Így senki se csodálkozzon, hogy az aggódás miatt én is szinte beteg lettem. Szerencsére ez az állapot nem tartott csupán három hónapig. Igaz, jó kemény hónapig. Harmadik hónapra a gyerek újra nevetett és evett. Válogatás nélkül mindent, és ha lehet a mindenből jó sokat. Akkor végre elmondta, hogy mi is történt vele.
– Anya! Én azt hiszem, szerelmes lettem – szólt a fiam.
– És most akkor mi van – kérdeztem kíváncsian
– Semmi nincs. Vége. Elmúlt – nézett merengő szemekkel.
– Esetleg ne főzzek milánói makarónit – kérdeztem.
A válasza mondhatom azt, hogy igencsak meglepett:
– Anyukám! Az a lány nem érdemli meg, hogy te fáradj avval a milánói makarónival…

*

Harmadik eset

Évek teltek el. A fiam lassan már a főiskolát is befejezte.
Érettségi után megvalósította az álmát és autószerelőnek kezdett el tanulni. Ott a Kemény Gábor Szakközépiskolában egy igazán lelkiismeretes tanári karral került szembe a gyerekem. Mindent megtanítottak neki az autószerelésről, ami két év alatt megtanulható. Ott fedezte fel az egyik oktató, hogy rendkívüli érzéke van a gyereknek a gépekhez.
Én, mint nő, evvel nem igazán törődtem. Annyi érzékem sincs a műszaki dolgokhoz, hogy egy szeget jól beverjek a falba. Így mint példakép igazán nem jöhettem a fiamnál szóba. Mármint a műszaki dolgok terén. A már nem fiatal, lassan a nyugdíj fele haladó szakibácsi’ azt is érzékelte, hogy a gyerek nem csak ügyes, de szorgalmának köszönhetően jó tanuló is. Épp ezért döntött úgy, hogy egy kicsit a kezébe veszi a gyerek sorsát.
Egy nap avval jött haza az iskolából a fiam, hogy mit szólnék ahhoz, ha ő jelentkezne a főiskola gépészmérnöki karára. Első hallásra nem is tudtam mit szólni. Nem voltam fiatal anya. Lassan én is a nyugdíj fele kezdtem kacsingatni. Mindenesetre, erre a felvetésre aludtam egyet.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy az én életemben már igazán nem számít, ha még három-négy évig szerényen élek. Ha a fiam vállalja azt, hogy lemond továbbra is erről-arról, még magam se tudom mi mindenről, akkor áldásom rá. Még abban az évben jelentkezett a gyerek a főiskolába, ahova azonnal felvételt is nyert.
Igazából nekem kellett azt megszoknom, hogy egyedül vagyok, mivel a gyerek a főiskolán kollégista lett. Hetente járt haza. Nem volt könnyű nekem se és neki se. Nekem az egyedüllét, neki a pénztelenség. Igaz, ha tehette, elment a TESCO-ba egy kis pénz keresni. A szerény ösztöndíj mellett a kis diákmelóval keresett pénzzel azért egész jól ellavírozott.
Mégis megtörtént. Egyre többször fordult elő, hogy nem jött haza a gyerek hétvégén. Ilyen-olyan kifogásokat mondott. Igaz plusz pénzt nem kért, de nekem nagyon hiányzott. Alig pár hónap után aztán hazajött hétvégén. Aztán a következőn is. Azt is láttam rajta, hogy nagyon lefogyott.
Ha hazajött, csak gubbasztott, ült a sarokban és senkivel, még velem se beszélt. Azért ha lassan is, de én már elég rutinosnak éreztem magam a tüneteket látva. Meghívtam a fiam a nemrég a közelben megnyílt olasz étterembe egy milánói makarónira. A fiam rám nézett:
– Anyukám! Ha ide adod nekem azt a pénzt, amit arra a milánói makarónira költenél, én inkább egy hatalmas virágcsokrot vennék annak a lánynak. Mit szólsz hozzá – kérdezte fátyolos hangon.

***