Taníts engem

Szomjas vagyok. Föl kell kelnem, hogy ihassam egy kortyot, mert megfulladok. Fülledt a levegő, ventilátor kavarja csak a hőséget. Alszol, kicsike tested régóta figyelem. Alvás közben angyalszép vagy, ébren pedig banya. Boszorkány bájú. Aki lát, örülni kezd, mert ott van benned valami több, ami különbözővé tesz.
Vágylak! Ha nem vagy velem, hiányzik a testem része az önálló közlekedő darabom. Itthon lévő ruháidat az arcomba szorítom olyankor, hogy érezzem az illatod, ami senkiéhez, a világon senkiéhez sem hasonló!
Nem véletlenül lettél ilyen, taníts hát engem! Kérlek! Mindenre, amit tudsz. Szeretetre, türelemre, megbocsátásra, őszinteségre és az igazságra! Mindenre, amit tudnom kell. Ostoba anyádnak csupán ennyi már élete vágya: tanítsd! Visszafekszem, nyugalom van. Még a buszok sem járnak. Megérezted, hogy hozzád bújtam. Fészkelődünk mind a ketten, míg az ősi burok, ami az alvókat minden éjjel körbeveszi, újra összeáll. Így alszunk mi mindig a külön élő elválaszthatatlanok. Egymás álmában járva és mesélve, titkos varázsigét kántálva, űzve rosszat és átkokat, mert erő van bennünk: az anyja s lánya, tanító és tanítványa, jöhet sárkány százfejű, mi kardot rántva küzdünk éjjel, hogy ne sodorjak el a nappalok.