Ahogy ők szeretnék

A sikátor, mint minden más létező önmagában semleges, szándéktalan objektum, amit a tudatos cselekvésen kívül ragadvány tényezők is alakítottak amilyenné kellett válnia. Hiszen a törvényszerűségei valamilyen formában előre meghatározzák alakulását és mindig azt a formát és hangulatot veszi fel, ami egy személlyel kölcsönhatásba lépve ki is váltja azt, amit elvárunk tőle. Talán éppen azért, mert kódolva van bennünk az érzés, a mélyről jövő viszony, a sötét, levegőtlen, szűk térhez, ami semlegességét feloldja és egyfajta szürrealista szándékot sugall. Mindenki komor és hallgatag, aki belép oda, legalábbis ilyennek látjuk. A léptek a hátunk mögött sejtelmesen visszhangzanak. Gyakran magunk mögé tekingetünk, és alig várjuk, hogy megelőzzön minket az idegen, aki sejtésünk szerint rossz szándékú.
A fiú is egészen megkönnyebbült, amikor az ódon kapuhoz ért. A nyári szünidejét a városban töltő egyetemista véletlenül fedezte fel az épületet. Ami a sikátor egyhangú házai közül is kirítt romos falaival, ami mégis meghitt szigetnek tűnt. Elolvasta a feliratot, amiből már néhány betű hiányzott, mégis kisilabizálta belőlük, hogy valaha bábszínházként működött. Bizonyára már régóta nem tölti be ezt a funkciót, erre vallott kihaltsága is. Amikor először meglátta akkor még nem ment be, de elhatározta, hogy egyik nap visszajön, és körülnéz benne, hátha talál valami régiséget, amelyeket szenvedélyesen gyűjtött. Egy hétfői napon be is lépett, egy fénytelen előtérbe ért, ahol egy üres portásfülke mellett elhaladt a hang irányába, ami furcsa gyerekbeszédhez hasonlított, mesterségesen keveredett a felnőtt orgánummal. Mintha direkt mélyítené, vagy éppen magasítani akarná valaki. Végighaladt egy széles, sötét folyosón a csukott ajtók mellett, mindenütt pókhálók lógtak. Már régen nem nyitotta ki őket senki. Cipője zavaróan kopogott a mesterséges csendben. Aki felé igyekezett, az meghallotta, mert a furcsa beszéd abbamaradt. Bizonyára fülelt ki járhat ott, hiszen ide senki sem jön régóta. Amikor a folyosó végéhez ért egy raktárhelyiségben találta magát, meglátta az idős férfit, aki éppen a bábokat rakosgatta egy bőröndbe. Egy pillanatra abbahagyta tevékenységét, mozdulatlanná vált, ahogy meglátta az idegent. Kezében a Mazsola-báb lecsuklott feje kedves gomb szemeivel éppen a fiú felé nézett.
– Tudja, hogy ide tilos a belépés – szólalt meg a férfi. Nem fenyegetően, csak a megszokás kedvéért, és már folytatta a pakolást. Időnként lehajolt, mert a földön is hevertek szanaszéjjel különböző figurák. Szemüvege félrecsúszott, majd halkan koppant a poros fakó szőnyegen. A fiú önkéntelenül tüsszentett, allergiás volt az atkákra, majd odaugrott hozzá, és felkapta a szemüveget. Felé nyújtotta, egészen közel álltak egymáshoz, mindkettő barátságosnak találta a másikat és a láthatatlan kölcsönhatás megszületett köztük, ami megkönnyítette a társalgást.
– Hová viszi őket? – kérdezte a fiú, miközben elővett egy zsebkendőt, és az orrához nyomta.
– A mi időnk lejárt. – válaszolta a férfi, közben folyamatosan rámolt.
– Valaha én voltam itt az igazgató, de játszottam is. Minden bábot ismerek, mert ők a számomra éltek és tulajdonságokkal bírtak. Akaratuk volt és elképzelésük. Nem tehettem kényem, kedvem szerint, amit csak gondoltam. Sokszor azt mondták nem, és akkor megmakacsolták magukat. – Egy pillanatra megállt a beszédben, megsimogatta a Pinokkió bábu hosszú orrát, szemüvege mögött szemét könny futotta el. Majd összeszedte magát, kissé megkeményített hangon folytatta.
– Ennek már vége, már csak az emlékeimben él tovább.
A fiú levett az asztalról egy huszár bábot, fölhúzta, mint egy kesztyűt, elváltoztatta a hangját, mintha a figura beszélne,
– Gondolja mi is ezt szeretnénk?
A férfi meglepődött, kissé nevetségesnek találta a dilettáns viszonyulást a kedves bábjához.
– Hogy érti ezt? – Egyenesen a fiúhoz intézve a szavait nem véve tudomást arról, hogy a bábon keresztül szólt hozzá.
– Mit tud maga erről? Menjen csak fiacskám a számítógépéhez, az való magának.
– Biztos ebben? – fordult szembe vele a fiú. Szinte farkas szemet néztek, mintha arra vártak volna ki, bírja tovább. Nem hagyta magát.
– Több bennünk a közös, mint gondolná. Rengeteg fiatalt ismerek, akiknek igen is joguk van a Manócskákhoz, Böbe babákhoz, Cicamicákhoz. Akiket még nem számítógépes spekuláció hozott létre, hanem valódi játszani képes életöröm megtestesülései. Ne fosszon meg tőle minket és ők is biztos ezt szeretnék, mutatott a bőröndbe felhalmozott bábokra. Ne kényszerítse őket rabságra, hanem engedje vissza az életbe valamennyit, ott a helyük.
A nyugdíjas bábszínház igazgató elgondolkozva ránézett a vele szemben álló, két fejjel magasabb fúra, mintha csodát látna. Megfogta a kezét, ahogy egy üzletkötésnél szokás. Becsukta a bőröndöt, ami annyira tömve volt, hogy nehezen zárult, végül mégis sikerült, kattant az ócska alumínium szerkezet. Átnyújtotta,
– Vigye őket, most már a magáé, helyesbítek a maguké.
A fiú elvette tőle, és sietett ki a félhomályos folyosón keresztül, hogy nehogy az idős férfi meggondolja magát. Nem sejtette, hogy az idős férfinek, aki sokáig nézett utána, eszébe sem jutott őt visszahívni.