Éjféli villamos

Szokványos belvárosi kép: alul a hajléktalanok kartondunyhái, feljebb a galambürülékkel teli ablakpárkányok, a szürke falak felett nyurga kémények. Kihalt a város, apránként elenyészik a zaj, elhalkul az autódübörgés, helyébe az éjszaka neszei lépnek: a templomóra ütése, a kocsmák zsivaja, a rozsdás kapuk nyikorgása, egy távoli féktelen kutyaugatás. Lelkemben egy stresszes nap kakofóniája szunnyad el. A néptelen peronon beleharapok a tegnapi szendvicsembe, még a külvárost is felébreszti a roppanás.
Csörögve érkezik a villamos, puhán indul tovább, fent görcsösen markolászom a fogantyút, a mocskos ablakon nem szűrődik be semmi a körút sápadt viaszfényéből. A lámpasugár elfolyik, a sűrű sötét foglyul ejti a sárga szerelvényt, megsemmisül a való világ, kezdődik az asztrális utazás.
Az üres jármű megáll, nesztelen nyílik egy ajtó, ijedten elillannék, de három ifjú pattan fel, átnéznek rajtam, mint egy láthatatlan emberen. Hozzászoktam már. Ismerősök mind: a múlt barátai.
Jól emlékszem, több is volt az, mint barátság. Jöttek a fiúk a zűrzavaros életemben egymás után. Mindig jól szórakoztunk a táncos bulikon, ha a barátnőm elkezdte híresztelni a csajok után epekedő pasiknak, hogy mennyire magányos vagyok, és minden vágyam egy kellemes flört, hát megkaptam; úgy ragadtak rám, mint légy a papírra. Lett is mindjárt három srác egymás után. Ők azok.
Megüti a fülemet, amint hencegnek egymás előtt, valójában milyen pompás szeretők, a világért se vallanák be, hogy vele, az akkor húszéves lánnyal egyikük sem hált soha. Akkoriban koldultam a figyelemért, hát tudattam velük a „terhes vagyok” című közönséges álhírt, és aztán tartottam a lelkem és a markomat kilenc hónapig. A végén már mindhárman meg voltak győződve saját apaságukról. De jó élet is volt az…
Újabb megálló. Az ex-férjem és a volt szeretőm töltött nadrággal lépnek fel. Egymás árnyékai csupán. Ők sem vesznek észre. Önkéntelenül is az ujjamra nézek, látszik az aranygyűrű helye, tegnap óta zaciban van. Egy idő után, mindenütt, mindenkivel jó volt, csak otthon volt muszáj.
A tudtom nélkül fogadta fel a számomra – na, nem pénzért, sokkal inkább zsarolásból – a szőke pasit, mint szeretőt, hogy gyerekkel ajándékozzon meg engem, ha már neki nem lehetett. Akkor már nem szerettem őt, nem számított már nekem, jókor jött az a deltás szőke. Pillantásától majd’ leolvadt rólam a melltartó, hát hatalmas elánnal csaptam a kalandba.
A villamos megáll. Megdobban a szívem: két komisz, de nekem a legédesebb kölyök pattan fel, dübögve rohannak végig a szerelvényen, új nekik ez a játék. Manapság már ritka vendég mindkettő a szülői házban, rég kirepültek, egy negyvenes mama nem mutat jól a haverok és barátnők előtt.
Talán az utolsó megálló. Közeleg a pokol kapuja, rég elvesztett, üveges tekintetű nagyapám zötykölődik karnyújtásnyira tőlem.
Az egész világ összeesküdött ellenem. Olyan lettem, mint a hangját vesztett énekes sztár. Hiába kiáltom, hogy hallóóóó, az nem hatol el a külvilághoz, szétbomlik a levegőben, csak a saját fülemben visszhangzik.
Végállomás? Mindenki lecammog, a lépteket elnyeli a puha talaj, én meg megyek a múltam után. Teljes a csend. A hatos villamos nullásra vált, kihunynak a halvány izzók, fantomként gurul tovább a semmibe.
A téren mozgólépcső, lefele visz; nyugodt alakok jönnek szembe leszegett fejjel, amint mellém érnek megtorpannak egy kicsit, de semmi több. Elől a szélhámos főnököm, tegnapelőtt ő rúgott ki pusztán a korom miatt, aztán az évekig rám pikkelő tanár elvtárs, dagadt borítékokkal teli zsebbel a hibás diagnózist adó doki, a csaló kereskedő, a packázó hivatalnok, a gonosz szomszéd, a pénzéhes háziúr, mint megannyi szellem tűnnek elő. Éjfél van. Hív a sorsom.
Ismerős környék. Éjszakai piac a folyóparton. Itt verik át a naiv embert a kofák, akiket átvágnak az autószerelők, őket otthonukban „rabolják” ki a vízszerelők, akiket ezalatt megcsalnak a feleségek, ők pedig másnap a piacra sétálnak, ahol találkoznak a kofákkal… Gyertyák százai lobognak a paradicsomok között, vörösre festik az arcokat. Csak a Duna vize lötyög hamisan a közelben; mintha óceán lenne, a távolba vész. Az eladó én vagyok. Saját magamat árulom, hogy letisztítva a gonosztól, csupaszon, áron alul keljek el. De a vevő is én vagyok.
Teli asztal csábít. Fürtökben sorakoznak az egzotikus gyümölcsök, hatalmas tányéron íncsiklandozó, szeletelt libamáj, zsírban úszó lacipecsenye, marhapörkölt zöldpaprikával, fokhagymás kolbászkarikák, a foszlós kalács mellett pedig egy palack vörösbor sejlik. Rotyog a paszulyos, lucskos káposzta, reped a jófajta disznótoros. Maga a boldogság mutatkozik itt a vérvörös abroszon. Egy boldog (?), unott képű család figyeli sóváran, addig se egymást nézik. Egy padon a jövő heti nyertes öttalálatos lottószelvény hever, a Mennyország aranykulcsa óriási súllyal nehezedik rá. A távolban egy fehér lovon tinédzserszerelmem ül, őt látva extázisban figyelem a körülöttem lévő világot, az arcokat, hallom a víz csapkodását.
Választania kell, most azonnal! Utoljára az életben.
Számomra is váratlanul a fényes szőrű, fehér paripára pattanok, remegve kulcsolom át az ifjú karcsú derekát. Vágta a mába, a boldog ember mindig azt lesi, nem kíváncsi a múltra, a jövőre. Újra fiatalnak érzem magam, lobog selymes, hosszú hajam; világos, az első szerelemnek sosincs igazán vége. Buzog a vérem, akár egy vad folyam. Talán újból visszakapom női mivoltom. Behunyom a szemem, elképzelek egy verőfényes délutánt, egy gyönyörű tavaszi rétet, a csalogányok csivitelésétől hangos sárga repcék ölelésében egy baldachinos szerelmi fészket a saját magam teremtette világ furcsa teremtményeivel.
A paripa hatalmasat szökken, én csak annyit tudok kinyögni az engem bámuló múltam figurái felé: majd küldök nektek egy szép képeslapot.

“Éjféli villamos” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Laci….boldog lenne a hölgy ha az álmok megvalósulnának…..

    (megkínoztál a "teli asztalnál"…éhes vagyok…úgy oda ültem volna…:DDDD….)

Szólj hozzá!