Ki érti a világot?

— Mióta? Mióta folyik ez az őrültség? — a Főnök ordított. — Miért beszélnek összevissza annyi ostobaságot? Miért nem mondták nekem?
Nyuszi csak hallgatott. Mindenét behúzva, ártatlan kis nyusziként állt ott. Tudta, hogy az ilyen ordibálási rohamokat legjobb csendben végigállni. Bármit mond, az csak olaj a tűzre. Hogy a Főnök kezdettől fogva tudott mindenről, sőt, a legvadabb marhaság pont az ő ötlete volt. Évtizedekkel ezelőtt. Hogy mondják azt, hogy a csecsemő egy földönkívüli. Akkor még volt egy kis lelkiismeret furdalás-féléje, miért mondjanak egy gyerekről ilyen lehetetlen butaságot? De aztán mégis csak benne volt, nem szokott ő a Főnöknek ellentmondani. A félve feltett kérdését, hogy mit szól majd ehhez a gyerek, úgyis letorkolta azzal, hogy a gyerek észre sem veszi majd.
Aztán a gyerek növekedett, s egyre több mindenfélét beszéltek össze. Olyan volt nekik, mint egy kis csali, a sok színes zagyvaság mindig vonzott „érdeklődőket“. A gyerek meg, úgy tűnt, tényleg nem vett észre semmit. Élt, növekedett, mint minden gyerek. Még felnőttként, fiatal felnőttként is naiv maradt sok tekintetben. Hitt az emberekben. Hitt az embereknek. Amíg nem érték a csalódások.
Ami persze a Főnököt egyáltalán nem érdekelte, s nem is zavarta. Teljesen mindegy volt neki, mi történik a gyerekkel, kit érdekel a csali sorsa, ha jönnek rá a halak? A sokféle mesemondásból álló hálójuk behálózta már az egész Földet. Ez volt az, ami a Főnöknek igazán örömöt szerzett: az érzés, hogy ő tart a kezében mindent. Kéjes örömöt jelentett neki, hogy mindenki az ő bábuja, az ő figurája, így vagy úgy — ha nem erőszakkal, hát átveréssel — de mindenkit ő mozgat. Lehet, hogy ha akadt volna orvos, aki józanul megvizsgálja, megalomániás őrültnek nyilvánítja. De nem akadt. Már rég „kontrollálta“ az orvosokat is.
Az ordítozásnak egyszerre csak vége szakadt. A Főnök elhallgatott. Majd megkérdezte:
— S most tulajdonképpen miért jöttél ide? Mit akarsz?
— Járt nálam valaki — felelte Nyuszi.
— No és?
— Egy földönkívüli.
— Micsodaaaa?
— Egy földönkívüli. Azt mondta, hogy egy rég eltűnt társát keresi.
— Nálad? Mit mondtál neki?
— Mégiscsak az én hivatalom felel az ilyesmiért. Mondtam, hogy majd segítünk neki.
— Akkor semmi probléma. Majd megbeszéljük, mit mondjunk.
— De … kérdezett a gyerekről is. — Kis szünetet tartott. — Úgy hallotta, hogy ő is földönkívüli.
Megint elhallgatott.
— Talán megpróbál kapcsolatba lépni vele.
— Mit szoktunk csinálni ilyen esetekben? A földi szervezetekre nézve? Talán elfelejtetted?
— Nem felejtettem el. De mégis, egy földönkívülit …
— Azokat is be lehet csapni, meg lehet téveszteni, távol lehet tartani. Majd küldök hozzád valakit, aki megmondja, mi a teendő.

Évek teltek el. Egyszer csak a gyerek — aki rég nem volt már gyerek –eltűnt. Senki sem tudta, a Nyuszi sem, a Főnök sem, hová. Kerestették sokáig, de se élve, se holtan nem találták meg.
Ki érti a világot? Miért vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk? Mit látunk egymásból? Mit jelentünk egymásnak? Mit tudunk adni egymásnak?

“Ki érti a világot?” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Etel,
    köszönöm a gratulációt, és örülök a tetszésednek; s annak, hogy megérezted, hogy ez a kis történet erröl a világról szól.
    Márta

  2. Kedves Erni-enigma,

    szándékosan vannak a végén a kérdések: mindenkinek magának kell megadni a feleletet. Mint az életben is, azzal, hogy mit választ valaki, a Nyuszikat s a Fönököt, vagy a Gyerekeket.
    Az a tapasztalatom, hogy ez általában vagy-vagy. (Kizárólagos, és nem lehet is-is.)
    Márta

  3. Tetszik írásod, mert a "földi embert" /nem mindenkit/ ez jellemzi:érdektelenség, empátia hiány, minden és mindenki lehengerelése, félrevezetése.
    Gratulálok, Etel

Szólj hozzá!