Nárcisz és Psyche

Elválaszthatatlan volt a két gyerek, Nárcisz, a fiú és Psyche, a kislány. Félárva gyermekként nem törődött velük különösebben senki, ha elvégezték a feladatukat, csatangolhattak kedvükre. Szomszédok voltak, összeért a két kis kert, nem volt szükségük a modern technika semmilyen vívmányára, hogy összetalálkozzanak, beszélgessenek. Kiszaladtak a faluból, el a kiserdőbe vagy le a patak partjához, és fantasztikus álmokat éltek meg együtt. Tervezgettek, de nem olyan józanul, ahogy a felnőttek a jövőjüket tervezik, hanem úgy, mintha nem is a valóságban, hanem egy mesevilágban élnének. Nem változtatott ezen az sem, mikor gimnáziumba kerültek. Együtt jártak be a busszal a kisvárosba, együtt mentek haza, és az iskolai barátságaik közül egyik sem közelítette meg azt az intenzitást, amennyire elválaszthatatlannak érezték egymást.
Tizenhat évesek voltak, mikor ez elkezdett megváltozni. Egy iskolai karnevállal kezdődött, az első úgy nevezett bállal. Mikor olvasták a faliújságon a hirdetményt, csak legyintettek: ugyan, ez is csak olyan lesz, mint a szokásos disco-k! Aztán Nárcisz fantáziáját elkapta a kosztümtervezés. Napokon keresztül csak arról fantáziált, hogy milyen kosztümöt készítsenek maguknak a bálra. Erdei szellem akart lenni, valamilyen különlegesség, természetesen valamilyen önmaga által elképzelt és elkészített módon, és nem készen vásárolt jelmezben. Nemcsak azért, mert ilyesmire nem volt pénze és az apja sem adott volna, nem, olyat akart csinálni, amilyen még soha senkinek sem volt. Psyche mosolyogva hallgatta Nárcisz tervezgetéseit, de ezúttal nem tudta követni a fantázia útjain. Ő nem vágyott arra, hogy erdei nimfa legyen, amilyen képet, formát Nárcisz neki szánt, nem, Psyche igazából el sem akart menni a karneváli mulatságra. Minek? Soha nem érezte jól magát az ilyen helyeken szokásos nagy zsivajban. Végül csak azért ment a bálba, mert kíváncsi volt Nárciszra, de nem vett semmilyen jelmezt fel, és ezúttal nem együtt mentek.
Nárcisz kosztüme óriási sikert aratott, nem csoda, magasan kiemelkedett a sok szokványos figura közül, mert a bál tele volt az ismert TV filmekből és sorozatokból vett hősökkel, földönkívüli figurákkal. Nárcisz jelmeze nemcsak egyéni volt, de valamilyen nehezen meghatározható módon passzolt is hozzá. Olyan jellemvonásokat bontott ki belőle, amit addig senki sem vett a fiún észre. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Nárcisz a szürkeségből kilépett a népszerűség világába. Egyszerre sokan akartak a haverjai és a barátnői lenni. Nagyon örült ennek, mert mélyen benne volt Nárciszban a tetszenivágyás.
A Psychétől való eltávolodása lassan, eleinte szinte észrevétlenül ment végbe. Az első hónapokban azzal áltatta magát, hogy az, hogy kevesebb időt töltenek együtt, nem jelent semmit, attól még az ő barátságuk nagyon erős. Psyché tudta, hogy ez nem így van. Nem beszélt róla, a felszabadult ideje nagy részét olvasással töltötte. Nem zavarta a magány, olyannak érezte önmagát, mint aki láthatatlan. Nem törődtek ővele? Igen is, meg nem is. Odahaza annyi érdekelte az anyját meg a nevelőapját, hogy Psychével nincs gond, az iskolában jó tanuló, ők etetik, ruhát kap, mit lehet ennél többet kívánni? Az, hogy Psyché mit gondol, milyen benne a születő lélek, nem érdekelt senkit. Az iskolában is valami hasonló módon néztek rá. Nem volt problémás gyerek. Jó tanulóként a többiek utálhatták volna, de ez nem következett be. Csak egyszerűen kimaradt a bulikból, a haverkodásból, a társainak az iskolán kívüli barátságából. Psyche a maga csendes módján észrevétlen maradt, pontosan ellentétben Nárcisszal, aki egyre népszerűbb lett, és rengeteg havernak örvendett.
Az érettségi után teljesen elszakadtak egymástól. Mind a ketten felkerültek a fővárosba, de már nem találkoztak és nem tudtak egymásról semmit.

Eltelt több, mint egy fél évszázad. Nárcisz még húszévesen felvett egy művésznevet, és hamarosan énekesként, színészként egyre ismertebb lett. A sikerei elsősorban a népszerűségére alapultak, arra, hogy a sokféle tömegkultúra közepén az emberekben valami nosztalgia maradt az egyéniség iránt; így jól jövedelmezett az egyéniség látszata. Házasságok, válások, kisebb-nagyobb botrányok, az ilyesmi szinte hozzátartozott ahhoz a körhöz, amelyben Nárcisz élt, mert minden, ami foglalkoztatta a napi sajtót, egyben reklámot is jelentett.
Psyché élete sokkal észrevétlenebb maradt. Ő pszichológus lett, és mint ilyen dolgozott egész életén át, évtizedeken keresztül egy klinikán, majd pedig nyugdíjasként segélyszervezeteken keresztül segítve rászorulókon. Sok ember életébe látott bele, idős korában főleg olyanokéba, akik valamilyen módon kiszorultak a társadalomból: otthontalanok, munka és család nélküli emberek lelkébe.
Psyché házassága boldognak volt mondható, de a férjét korán elvesztette egy balesetben. A két gyermeke és a munkája teljesen kitöltötte az idejét és az energiáját, így véletlenül sem gondolt újabb kapcsolatra. Mire nyugdíjas lett, már egyedül élt, mert a fia is, és a lánya is a maguk családjaival külön éltek. Három unokának örülhetett, és Psyche boldog volt mindig a gyerekekkel. Felüdülés volt a számára, egy cseppnyi ártatlan világ, amelyik a saját gyerekkorát idézte fel benne.
Egyik ősszel történt, mikor Psyché a temetőben járt, hogy egy friss sírra akkor állították fel a fekete márvány sírkövet. Psyché megállt, hogy elolvassa az arany betűket, amely az egyetlen felirat volt a hatalmas kövön, se név, se születési vagy halálozási dátum nem volt mellette. Szép folyó írással ezt kérdezte a felirat: Ó, Psyche, találkozunk-e valaha még?
Psyche megdöbbent, leült egy közeli kispadra. Csak nem Nárcisz…?
A választ nem tudta. Egy kismadár dalolt a közeli fán, hirdette, hogy élni jó.

Szólj hozzá!