– A fene! – átkozódott halkan. A szerencse most is elkerülte. Kiakasztotta a kötelet a plafonról meredező kampóból és újra hurkolta.
– Elfelejtettem. – csóválta a fejét. – Ilyen nincs. Most meg már elfelejtettem a kötést.
Egészen belemerült a csomózás folyamatába. Nem jött ki.
– A fene. – ismételte újra. Megcsóválta a fejét. – Egy ember, aki nem tud meghalni.
– Edu? Eduárd? – nyöszörögte az ajtó halkan. – Mit csinálsz?
A férfi felpillantott. Éppen csak annyira, hogy gyűlölködő pillantást vessen az ajtóra.
– Tűnj el az ajtómból te büdös kurva! – mondta vitriolos hangon, majd tovább bogozott. Végül laza mosollyal megrántotta a kötelet.
– Edu? – szólt újra az ajtó. – Én szeretlek. Őrültséget csinálsz tudod? Beszélgessünk jó? Nyisd ki kérlek! Be kell mennem.
Eduárd ellenőrizte a csomózást. Tartott. Elégedetten visszaakasztotta a kötelet a kampóra. Azért egy kicsit megremegett a keze a bizonytalanságtól. Már hatodszor csúszott ki a kötés, és ő már hatszor esett le a kis sámliról a földre. Minden egyes kísérlet kisebb nagyobb károkozással járt. Szinte leamortizálta a fürdőszobát. A második esésénél leszakította a mosdókagylót úgy, hogy az öngyilkossági kísérlete némi technikai szünetet igényelt a falból spriccelő víz miatt. Miután gondosan elzárta a csapot, bőrig ázva felmosott és újra felállította kis sámlit. A harmadiknál a derekát verte be a mosógép felnyitott tetejével, a negyediknél a fejét verte be a kád szélébe.
– Klasszikus. Talán még is jobb lenne, ha felvágnám az ereimet. – morogta a vérző fejét törölgetve, miután magához tért.
Az ötödiknél rosszul lépett és a ferdén feszülő a kötél gyakorlatilag lehorzsolta a fél fejéről a bőrt. Iszonyatosan fájt, mert a füléből is feltépett egy darabot. Istentelenül káromkodott. Percekig ült a nedves fürdőszoba padlóján és zokogva átkozta a világot.
– Csak meg akarok halni. – esdekelt. Aztán mérgesen hatodszor is felállt a székre és a nyakába tette a kötelet. A másik végét újra csomózta és beakasztotta a kampóba majd egy határozott mozdulattal kirúgta maga alól a sámlit. Kicsit lógott rajta és az egyre szoruló kötél érdes kíméletlen szorítása egyre erősödött, amikor egyszer csak a rázuhant a felborult sámlira. Ennek következményeként éles fájdalom nyilallt a forgójába és a medencéjébe egyaránt. Hátra csukló feje nagyot koppant a fürdőszoba járólapján. Egy darabig hanyatt fekve bámulta a kampó kiegyenesedett végét aztán felült térdeit maga elé húzva bámulta a padlót.
– Ez a lassú halál folyosója. – motyogta cinikusan maga elé.
Még mélázott pár percet, aztán kezdte elölről. Ekkor szólalt meg az ajtó.
– Biztos rájött mit tervezek. Az a cafka! – motyogta a kötéllel babrálva.
– Figyelj! – kérlelte tovább az ajtó. – Beszéljük meg. A Bencus öt évvel ezelőtt volt… és csak egyszer. Azt is megbántam. Csak azért mondtam el, mert gyötört a bűntudat. Akkor még olyan más volt minden.
Eduárd szinte köpte a szavakat.
– Menj és mosd véresre a hüvelyedet! Mocskos vagy! Becsaptál, megcsaltál. Templomként tiszteltelek! A szeretkezés olyan volt nekem, mint az imádság! A franc essen beléd! Elkefélted az életemet! – nagyot hessentett a kezével, amitől majdnem leesett a sámliról. – Tűnj el!
– De nem tudtam Educi, nem akarod felfogni? – nyöszörögte síró hangon az ajtó. – Öt éve volt. Még csak jártunk. Nem gondoltam, hogy ez ilyen fájdalmasan érint. Honnan tudtam volna, mondd honnan? Figyelj nekem nagyon be kellene mennem.
Educi nem felelt.
– Minek? – gondolta. – Úgy sem ér szart sem az egész.
Felnézett a kötélre.
– Lényeg a reccs, mert most tuti jól csomóztam, és a kampó is rendben van.
A biztonság kedvéért megmarkolta a kötelet és lógott rajta egy kicsit. Úgy nézett ki, mint egy ezer sebből vérző lajhár. Tartott.
– Ne hülyéskedj. Szeretlek. – suttogta a fürdőszoba. – Bocsáss meg! Olyan dologért hibáztatsz, aminek semmi köze sincs a jelenlegi életünkhöz.
Eduárd érezte, hogy az ajtónak igaza van.
– Annál inkább! – köpött az ajtó felé. – Takarodj! – mondta halkan, de oly maró undorral, ahogyan egy férget tapos el az ember.
– Bosszúálló vagy, tudod? Ha most megölöd magad, örökre megbélyegzel. Azért csinálod, hogy engem is…
– Nem! – ordított a férfi. – Most már tényleg húzz el innen!
Hallgattak. Végül Eduárd törte meg a csendet.
– Összetörtél mindent.
– Nem igaz! – feleselt az ajtó.
A férfi lassan elengedte a kötelet és leült a sámlira. Mindene fájt. Kívül és belül.
– Összetörtél mindent. – mondta maga elé, miközben nézte a homlokából a fürdő padlójára csöpögő vért. – Szar, semmi az életem. Nem vagyok bosszúálló, csak egyszerűen nem akarok élni. – vállat vont. – Nem látom értelmét. Ha volna… – fűzte tovább és közben felnézett a tétován lengedező kötélre. – Volt. Hagyj békén. Pakolj össze és tűnj el, mert a végén még téged fognak gyanúba.
– Ezt, hogy érted? – kíváncsiskodott türelmetlenül az ajtó.
– Hát ahogy kinézek simán rád foghatnám, hogy összevertél! – gondolta magában Educi keserű vigyorral. – Csak a kötelet kéne eltennem.
Inkább hallgatott.
– Ez csak duma, Educi! – csattant az ajtó sértődötten. – Te pont ezt akarod. Hogy én legyek a bűnbak. Én legyek önmagam ítésze és ítélete. Ha beengedsz minden megoldódik.
– Lehet. – bökte rá a férfi egykedvűen. – De most elmegyek.
Határozott mozdulatokkal fellépett a megviselt sámlira, és beledugta a fejét a hurokba.
– A legrosszabb, hogy el sem mondod, milyen volt? Hogy csináltátok!
– De hát bűn! Te mondtad! Szégyellem és megalázott vagyok mióta elmondtam! Megbocsájtanád, ha elmondanám? Lehet, hogy még jobban fájna. Őrültség, amit kérsz és az is, amit teszel! Újra kezdjük Eduárd! Engedj be és utána elmondom. Könnyebb lesz, ígérem.
A férfi felnézett. Az igazat megvallva már semmiben sem bízott. Sajgó testrészeire gondolva már maga sem tudta mibe kapaszkodhatna. A kötél, vagy az ajtó.
– Ez igaz. – dörmögte.
Hosszan hallgattak.
– Szeretsz Eduárdom. Tudom, hogy szeretsz. Értsd meg nekem nagyon…
A férfi kihúzta. a fejét a hurokból és lelépett a sámliról. Szeme megtelt könnyel, ahogy az ajtóhoz indult. Elfordította volna a kulcsot, de meglepődve tapasztalta, hogy az nem fordul a zárban.
– Be sem volt… – kezdte mondani miközben szélesre tárta és belenézett az asszony szemébe.
Az szinte meghőkölt a vérben és vízben ázó férfitól, majd az ölelő karjait egy ügyes mozdulattal kicselezve belépett a fürdőszobába és rázárta az ajtót.
– Szeretlek. – hebegte Educi, mint egy összezavarodott zombi, miközben hallotta a kulcs forduló hangját a zárban. Lefagyott. Rémülten kapkodta a levegőt, az önvád és a bűntudat harsogó zajában próbált magában egy épkézláb gondolatot találni.
– Most mi van? – bökte ki bedagadt nyelvvel.
– Pisilek. – válaszolt az ajtó.
