Hurrá, nyár! Hetedik történet: A Paradicsomban

Özvegy Mónos Erzsébet a káposztákat kapálta. Nem voltak már kicsik a növények, ügyelni kellett ne sértse meg őket a görcsös nyélbe ütött vas szerszámmal. A kapaütésre a szúnyogok adták a ritmust, melyek folyton ott döngicséltek a fülében. De addig volt jó, míg a hangjukat hallotta, mert a csönd azt jelentette, hogy máris lakmároznak, mégpedig nem másból, mint a derék munkásasszony véréből.
S már érezte is a rovarlábak érintését. Keze lendült, csapott is a saját combjára rögvest. De nem ám kicsit! Beleremegett abba az évtizedek alatt csontokra edződött sok réteg hús.
– Egyel kevesebb! – nyugtázta elégtétellel, miközben két ujja között szétmorzsolta a szörnyethalt rovar maradványait. Tekintete vaddá vált a pillanat drámájában, mi több kéjesen vaddá.
Mindez nem tartott sokáig. Újra megragadta a nyelet, és püfölni kezdte vele a földet. A lendületet azonban hamar kiszárította belőle a forró nyári nap heve. Az özvegyasszony homlokáról lecsorgó verejték oly bő lében úsztatta meg erősen barázdált arcát, mely úgy festett, mintha csak arcot mosott volna. Hiábavalóság volt törölgetni, mégis megtette, mert addig se kellett kapálnia.
– Ej, lenne már öt óra! – gondolt áhítattal a munkaidő végére. De ez is csak olyan szélnek eresztett vágyakozás volt, vigaszt nem adott semmit. Alig hagyták még el ugyanis a mutatók a fél kettőt.
– No, haladjak, mert ki tudja, mikor eszi erre a fene Kócost, aztán lesz nemulass! – riogatta magát a bármikor felbukkanó, boglyas hajviselettel megáldott főnökséggel.
Nekikezdett, de ismét hamar elanyátlanodott.
– Szomjas vagyok! – rebegte, s visszatekintett a sor elejére. Az első növények takarásában hagyta ugyanis a vizes flakont. Szinte beleszédült a messzeségbe, annál is inkább, mert a sorokat mintha dróton rezegtette volna a délibáb. Csak legyintett az egészre, oly annyira nem volt benne akarat. Eldöntötte, hogy egy lépést sem tesz, még ha szomjan hal, akkor se.
Nem maradt hát más, mint a kapálás. Közben a rút valóságtól elterelvén a figyelmét azon gondolkozott, miért nem házasult jobban, miért nem ment mondjuk hozzá a kacskalábú Kisshez, akinek annyi pénze volt, hogy gombos villával lehetett azt hányni, és aki annyit, de annyit tette neki a szépet annak idején, amikor bakfis volt még. No, igaz, ami igaz, nem volt egy gavallér ez a Kiss, a látása meg egyenesen böködte a szemet, de a gyerekáldás amúgy is sötétben ront rá az emberre, nem kellett volna azzal az alakkal folyton farkasszemet nézni. Meg aztán nem is kellett volna sokáig kibírni vele, mert mint ahogy azt később az idő megmutatta, mellette még hamarabb utolérte volna az özvegység, s most már vígan élvezné a rászakadó vagyon minden kényeztetését.
De ő kitartott a szerelem mellett, az ő Mónosa mellett, akinek a szép szavak csörgedeztek a szájából kifelé, akinek a szemei úgy villantak, hogy az ember lányába rögtön beleszalajtotta a tüzet velük. Nem is nagyon kellett neki udvarolni, színtiszta szerelem volt az első látásra, amikor ők ketten összetalálkoztak. Pedig milyen szegény volt ez a Kiss! Nagyon, de nagyon szegény! Ha lett is volna egy garasa, rögtön kihullott volna a lyukas zsebéből. De hát a fiatalság ilyen, nem néz se jobbra, se balra, nem spekulál, csak teszi, amit a szív megkövetel tőle.
Szépek is voltak azok idők, de a későbbiekben, már lehet, hogy azt a nyeszlett Kisst választotta volna délceg régi embere helyett. Most már lehet, hogy spekulálna! De az idő elfolyt a markából, aztán nem volt min gondolkozni, csak bánkódni lehetett, de azt meg minek? Azt a ló is tud, de nincs azzal előrébb, csak a feje nő meg tőle.
Így hát megint ott lyukadt ki az asszony gondolata, mint az imént, nem maradt neki egyéb, csak a kapanyél, azt ölelgethette kedvére, azt szoríthatta, de nagyon.
Mire mindezt végiggondolta, már egyenesen szabdalta maga előtt a földet. Nem nézte már a gyomot, sem a káposztát, csak a dühét akarta csillapítani, a csalódottságát kiűzni magából. De mivel soha nem volt egy haragtartó fajta, hamar kipárolgott belőle ez a sanyargató rossz érzés. A mozdulatai is megenyhültek, s inkább már csak simogatta azt a földet, nem értette, miért is volt vele valaha olyan durva.
Az erő is odalett belőle akkora végleg. Kiszívta a tűző nap, elvette a kapanyél, és elapasztotta belőle a szomjúság. A délibáb már nem csak a messzi távolt rázta, de immár az egész földet a talpa alatt. Szédült, rettenetesen szédült. Meg kellett támaszkodni a kapanyélben, mint mankóra, úgy zuhant rá egész testtel.
– Bár egyszer kiszabadítana innen valaki! – sóhajtotta, és az ég felé fordította az arcát. Érezte, ahogy a napfény beteríti, majd elégett hevében.
Ekkor hallotta meg, hogy szólítják. A hang oly távolinak tűnt, mintha nem is e világból szólt volna, hanem valahol sokkal távolabbról, amit nem irányíthatnak földi gyarlóságok. S a hang szólította újra és újra.
– Erzsi! Gyere velem a Paradicsomba!
Az asszony tisztán hallotta a hívó szavakat. Megdicsőülve fordította arra a fejét annak tudtában, hogy mégis csak az Isten szemében kedves életet élt, mégis tetszett az Úrnak az ő földi munkája.
Kinyitotta a szemét, s hát igen, ott volt, csak miatta szállt alább, mert meghallgatta könyörgését, nem bírta nézni tovább mártírokra jellemző mindennapjait. Ott állt, a kezét nyújtotta felé, s megszólította.
– Erzsi! Gyere velem a Paradicsomba!
Az alak olyan fényességes volt, hogy az asszonynak hunyorognia kellett, hogy ne bántsa a szemét a látása. A mögötte tündöklő nap megvilágította a kontúrokat, a hosszú hajat szinte megizzította. Mintha aranyból lett volna annak minden egyes szála. Ott volt valóságosan, teljes egészében a sor végén, és várt. Rá várt.
Ő pedig lépdelt. Lassan, teátrálisan. Minden lépése egy elmorzsolt rózsafüzér volt, miközben számot adott világi bűneivel, hogy megtisztulva állhasson meg, néhány pillanat múlva.
Eltelt egy pillanat, kettő, hanem aztán a hang újból szólította, de akkor már kicsit sem szépen.
– Gyere már, Erzsi! Igyekezzél azzal a donga a lábaddal, az anyád ne sirasson! Nem megmondtam, hogy dolog van még a paradicsomban? Kéne szedni öt rekesszel estig. Ma kicsit tovább maradsz, rendben? Jól van, ne aggódjál! Holnap majd annyival hamarabb jössz! – vigyorgott az illető, aki kicsit sem volt megváltó, hanem a Kócos, az asszony szigorú, és telhetetlen főnöke.
Az asszonyban megmozdult a vér, nagyot szorított a kapanyélen, egy hatalmasat, egy utolsót, s úgy elhajította mérgében a gyűlölt szerszámot, hogyha a megilletődött gazda nem hajol félre, bizony úgy learatja annak fejét, mint ahogy a kombájn az érett kalász gabonaszemeit. De nem kaszabolta, éppen csak a paradicsom fóliasátrát szaggatta be, mert az ott állt közvetlenül a káposzta mellett. Kócos nyelt egyet, mondott volna valamit, de torkára akadt a szó, jobbnak látta némán tűrni, és hagyni, hogy eltávozzék az asszony, aki viszont egy pillanatig sem hallgatott. Csak mondta, csak mondta egész életnyi sérelmeit, csalódásait, Eldöntötte, hogy egyszer és mindenkorra kiad magából minden rosszat, csúfat, mindent, ami sanyargatta egy élet alatt. Nem visz haza belőle semmit, szétszór mindent a határban, még ha emiatt soha nem is kerül a Paradicsomba.
Azok után, ami ott elhangzott, meg is volt arra az esély.
Tartott ameddig tartott. Aztán fáradtan, de megkönnyebbülve, mégis leszedte azt az öt rekesz paradicsomot.