Vihar – 10. történet

Az apró falut erdő vette körül, ez védelmet biztosított az időjárás viszontagságaival szemben. Nyáron a hőséget enyhítette, télen a hideget, tavasszal és ősszel festői látványával vonzotta a művészlelkeket. Gyakran bolyongtak vegyes összetételű fái között a turisták is, hogy a kiadós sétájuk után a helység egyetlen fogadójában elfogyasszák a házias ételsort, a végén lezárva a közeli dombokon termett szőlőből készült zamatos, kitűnő minőségű borral. A kockás terítőjű asztalnál sokszor látták ebédelni a fehér hajú erdei asszonyt is. Mindig ugyanazt a menüt rendelte, sűrű, savanykás paradicsomlevest arany-barnára pirított zsemlekockákkal a tetején, a főételt kihagyva mindjárt a desszertet hozatta ki. Villáját mélyen belemélyesztette a túrós palacsinta habkönnyű tésztájába, majd lassú mozdulattal a szájához emelte. Alig észrevehetően megremegett a feje, mintha biccentett volna elégedettsége jeléül. Nem időzött sokáig, hamar fölállt az asztaltól. Ilyenkor jól szemügyre vehették, régimódi ruházatot viselő, középtermetű vékony alakját. Mintha jelmezt viselt volna, többrétegű szoknyája suhogó hangot adott, ahogy végigment a linóleummal borított éttermen. A kétszárnyú ablakból beáramlott a fény, megvilágította sápadt, kissé szomorkás, zárkózott arcát. Egész lényét sejtelmes titok lengte körül, ez találgatásokra adott okot. Valóságos rémtörténetek főszereplőjévé vált, a népszáj nem tanúsított kíméletet iránta. Erdei anyókának mégsem nevezhették, annál sokkal fiatalabbnak tűnt. Ősz haja senkit sem tévesztett meg, valószínűleg idő előtt vesztette el hajszínét, ez a tény súlyos tragédiára engedett következtetni az életében. Talán az emlékek sodorták a falu erdejében meghúzódó meszelt falú, zöld spalettájú házba. Az asszonyok igyekeztek elkerülni a környékét a gombászás közben, ha véletlenül mégis arra vetődtek meglepődve tapasztalták a mozdulatlan, nyomasztó csendet a tisztás körül, ahol az épület állt. Még az állatok sem kóboroltak arra, egyetlen madárhang sem szakította meg az egyhangúságot. Hűvös szellő keringett a falak körül, örökösen visszafordulva állandósult az épület fölött. A hatást a párkányon elhelyezett piros muskátli sem enyhítette, sőt bizonyos fajta melankóliát kölcsönzött neki. A Pestről érkező városi fiút is figyelmeztették a rokonok, hogy nem menjen a fehér hajú asszony környékére. Ezzel az utasítással mintegy kiprovokálták, hogy első útja oda vezessen. Egyik nap ebéd utáni sétájára indult, hogy lejárja a rengeteg nehéz ételt, amit a család tagjai túlzott szeretet megnyilvánulásaikként beleerőltettek. Hamar megtalálta a házhoz vezető ösvényt, de még mindig elég hosszú út választotta el a céljától, amikor a fák koronái megmozdultak, majd szétnyíltak, így jól láthatta az égen gyülekező sötét felhőket. A szél egyre erősödött, kisvártatva viharossá, azután orkán erejűvé vált. Lehatolt egészen az aljnövényzetig, könnyedén fölkapta az elszáradt avart, egyenesen a fiú arcába fújta. Alig látta merre tart, csak rohant céltalanul. Váratlanul bukkant elő az erdei ház, a rokonai beszámolóival ellentétben barátságos meghittséggel állta a tomboló vihar erejét. A fiú odarohant, és bekopogott. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, ott állt előtte a sokat emlegetett asszony. A háta mögötti szoba kandallójában égett a tűz. A kellemes meleg keveredett a fűszeres sütemény illattal.
– Már váram magát – hallotta a lágy női hangot.
Eszébe sem jutott a nő szavain csodálkozni. Nem kérdezte honnan tudta, hogy el fog jönni, mint ahogy gyermekkorában sem bírálta felül az anyja által olvasott mese valóságtartalmát, csupán szeretett volna részese lenni egy történetnek, ami jól végződik.