Gondolatok

Az idő rohan, csontkarma senkit sem kímél. Beleváj húsba, csontba, s néha a szívig hatol. Nem jut semmire, akinek nincsenek álmai, vágyai, s nem tesz meg mindent azokért. Nem ér el az eredményt, sikert, aki fél. Sokat gondolkodom, és mindig oda lyukadok ki: nem akarok úgy meghalni, hogy ne ismerjék meg az emberek írásaimat, verseimet, azaz engem, a lelkemet.
Nem akarok örök némaságot! Így is megviselt az 52 évnyi csend, amikor csak íróasztalom fiókjának írtam, s hagytam a legmélyén porosodni lelkem szóvirágait. Szeretem őket bármilyen gyengék, netán szubjektívek, vagy felkavaró témájúak. Számomra mind kedves, legyen bár megható, kacagtató, vagy épp harcos, világmegváltó, esetleg finom fricskával szórakoztató – már azok számára, akiket nem érint az éle. Van köztük: felkavaró, elgondolkodtató, vagy bosszantó – akárcsak néha édes gyermekeim. Én vagyok bennük, fejem búbjától lábujjaim hegyéig, szőröstül-bőröstül. A sorokban lüktet a hangulatom, minden kis zsigerem, örömöm és bánatom, a múlt és jelen, az, aki voltam, s aki lehetnék, ha valaki segítene kilépni a fényre! Hallgatni olyan megalázó. Zsibbasztó rémület, mintha élve temetnének el, vagy kitépték volna a nyelved. Bármilyen áron meg kell, hogy ismerjék őket, a líra iránt érdeklődők, a reményteli, biztató szóra várók. Nem akarom magammal vinni, abba a másik, ismeretlen világba azt az értéket, ami sokak számára vigasz, talán utolsó kapaszkodó lehet. Ha csak pillanatnyilag varázsolja el olvasóját, ha csak ideig-óráig feledkezik meg tőle bújáról – bajáról, akkor is gyógyír, amit hiba lenne megvonni tőlük.
Szeretnék kitárulkozni, ismert lenni – legalábbis kicsit ismertebb, mint most. Jó lenne valami meleget, puhát, édeset – vagy sokszor fejbe-kólintó élményt adni az embereknek, de nekem csak ez van: a szó! a sok-sok lélek-pirula. Rajta keresztül nyújtok megbékélést, nyugalmat, biztonságot és reményt a rászorulóknak. Nem állíthatom, hogy tökéletesek, mindenki bajára gyógyírt jelentenek, de a szándék fellelhető bennük. Tudom, van rajtuk javítani-, csiszolnivaló, itt-ott nyelvtani botlás, „rím-bukta” de az enyémek! Egyediek és megismételhetetlenek. Senki más, a legnagyobb élő vagy holt költő sem tudná ugyanezekkel a szavakkal leírni: miért kék az ég? Milyen fénnyel süt a nap? s hogy mitől olyan ábrándosan bodrosak a színüket gyakran változtató, kósza felhők. Az én verseimben a madarak csicsognak, a szél rikkant vagy füttyent. Az ijesztően magas hegyek lábamhoz borulnak, havas sipkájukat ölembe ejtik. Az eső megtisztít, átcsurog rajtam, elömleszt. A fénnyel ölelkezem, és magamba olvasztom. A szerelem: elsöprő, megrázó, vadító, langyos, hazug, ritkán boldog, de mindenképp kortalan és örök. Az én írásaimban: az otthon – a szentély, a család – a minden, a gyerekek – a megálmodott csodák. Szeretném, ha ezeket a néha furcsa, szokatlan kifejezések mögé rejtett mondanivalómat mások is megértenék, befogadnák, megszeretnék! Magukhoz emelnék az embert, aki soha nem önmagáért, öncélúan közölte a világ felé: mit gondol, mit érez, milyennek látja a glóbuszt, a mi jó, öreg földgolyónkat, és a rajta élőket, hanem mindenkiért, minden élőlény becsületéért, boldogulásáért. Ezzel talán kiérdemelt egy kis halk, mégis ütős hangot a lágy szimfóniában?
Mindezeket színes tollal, finom bársony szalagra írva átnyújtanám, annak, aki magához hívna, és azáltal, hogy felkarol, segítségemre lenne abban, hogy szerény, de tisztességes nevem beíródjon az irodalom százarcú, hatalmas könyvébe. Lennék, bár pici pont vagy vessző a tiszta fehér lapon, azt is megköszönném, és életem végéig hálás lennék érte. Remélem, nem hiába koptattam tollamat, és egyszer valóban rám talál a szerencse, és igazi író, költő lehetek nem csak szívem mélyén, hanem a szigorú bírálók szemében is! Persze, nem Ők a lényeg, hanem az olvasók. Addig, csak írok, írogatok, mert az a hitvallásom, hogy ez olyan kötelesség, amit sosem lehet, nem szabad abbahagyni! Csak a sír zárhatja le a költészet ezerszínű szemét, és némíthatja el a szót, mely világokat képes szépségével, erejével megmozgatni, megváltoztatni.

Kékestető, 2011. 05. 08.

“Gondolatok” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!

    Gratulálok a szókimondásodért és kívánom, hogy teljesüljön az álmod.
    Igen, valamiért mindannyian írunk, – mit is tehetnénk – késztetésünk van arra, hogy másokkal is megismertessük gondolatainkat. Biztatlak, ne hagyd abba, mert elsősorban nekünk nagy öröm.

    Szeretettel: Viola :):P:)

Szólj hozzá!