Hurrá, nyár! Nyolcadik történet: Vihar készülődik

A kéklő nyári égen trónoló nap úgy határozott, egy kicsit megtréfálja az embereket. Egész télen, és tavasszal csak azt hallgatta, hogy milyen hideg van, fáznak, még a nap sem melegít rendesen. Alig-alig küld egy kevés fényt, mintha sajnálná, pedig neki aztán bőven van belőle.
– No – gondolta magában, várjatok csak emberek, eljön még az én időm! Könyörögtök még nekem, hogy ne küldjek több meleget!
– Így is lett!
Elérkezett a nyár, a hidegnek híre-hamva sem volt. Már kora reggel hét ágra sütött a nap, délben pedig szinte kibírhatatlan forrósággal perzselt. Eleinte még mindenki örült. Jaj de jó, hogy süt a nap, szépen nőnek a gyümölcsök, a növények, kalászt bont a gabona. Igen, ez az, erre vártunk! A nap pedig csak mosolygott, és csak úgy ontotta magából a meleget.
Az emberek egy idő után csúnya szemekkel tekintettek felé. Már nem volt olyan felhőtlen az örömük, a föld kezdett a szárazságtól repedezni, a növények vízért kiáltottak, a gyümölcsök éretlenül lehullottak, a kalászokban nem duzzadtak tovább a gabonaszemek. Az emberek már kora hajnalban öntözték földjeiket, de egy idő után a kutak, és a folyók vize is apadni kezdett. Az arcokon izzadság csordult, és kétségbeesett szemekkel kémlelték az eget. Egyre többen fohászkodtak az Úrhoz enyhülést hozó esőért.
Ám a Úr, valamiért nem akarta meghallani a sok kérést, fohászt. A nap pedig egyre forróbb meleget lövellt ki magából a föld felé, és időként fel-felnevetett – panaszkodjatok csak, panaszkodjatok! Tavasszal még szidtatok, hogy sajnálom tőletek a meleg fényemet! Most megkapjátok!
Meghallotta ezt a vihar, aki már régóta szerette volna megmozgatni zsibbadt tagjait. Mint mindig, most is a nap körül ólálkodott, de az erélyesen odébb taszította. Várj még egy kicsit, még nincs itt a te időd – mondogatta neki.
– Most már aztán elég volt a várakozásból! Majd én intézkedek – túljárok én a fénylő nap eszén.
Magához intette a fürge bárányfelhőket, és elküldte a sötét esőfelhőkhöz, hogy siessenek hozzá, mert feladatot kapnak. Az esőfelhők szép komótosan elindultak, de nem siettek, útközben meg-megálltak, megvárták a lassabban haladókat. Közben hangosan beszélgettek, ilyenkor egy-egy morajlással tudatták az emberekkel, hogy úton vannak. Az emberek pedig felnéztek az égre, és örömmel látták, hogy gyülekeznek a felhők.
– Jön az eső, jön az eső! – adták tovább egymásnak az örömhírt.
Igen ám, de a jégfelhőket senki sem hívta, ezért sértődve elhatározták, hogy csak azért is útnak indulnak. Lesz, ami lesz, nekik is ott a helyük a többi felhő közt. Az addig békésen szundikáló szelet felébresztette a felhők egyre nagyobb hangja. Történt, hogy a harciasabbak valamin összevesztek, és időnként jó nagyot rúgtak egymásba. Ilyenkor hatalmas dörrenés rázta meg az eget, és a földet.
A szelet viszont nagyon idegesítette a dörgés, ezért úgy határozott, segít összeterelni a felhőket, hogy azok minél előbb odaérjenek a viharhoz. Ám, nem volt eléggé figyelmes, és összekeverte az eső és jégfelhőket. Lett is aztán nagy hangzavar az égen! Erre már a nap is felfigyelt és bőszen szórta villámait a felhők közé. Most kezdődött el csak igazán az égi háború! Az összeterelt felhők teljesen eltakarták a napot, a vakítóan kék eget. Sűrű sötét tömegben hömpölyögtek egyre közelebb a földhöz. A jégfelhők meg hatalmas fehér hasukkal füzérben csüngtek rajtuk. Az emberek, amikor ezt meglátták, jajgatni kezdtek!
– Jaj, csak jég ne legyen! Tönkre tesz az mindenünket! Óh, Uram könyörülj rajtunk, oszlasd fel a jégfelhőket!
– Az Úr hallotta az emberek jajkiáltását, és hófehér szakállát simogatva így szólt segítőihez – az embereknek ott lent a földön semmi sem tetszik. Ha hideg van az a baj, ha meleg van az a baj, hogy tegyek így igazságot!
– Várt még egy kis ideig, és csendben figyelte a történéseket. A felhők pedig egyre csak gyűltek, és mind sötétebbek lettek, és ahogy egymással veszekedtek, egyre hangosabban dörögtek.
A felhőktől eltakart nap pedig megsértődött, és csak azért is szórta villámait, amelyek hatalmas csattanással sebezték a földet. A szél is fitogtatta erejét, pörgött-forgott, és kénye-kedve szerint terelte a felhőket. Lent a földön, szinte éjszakai sötétség támadt, az emberek remegve tekintgettek az ég felé, és buzgón kérték az Urat, hogy csillapítsa a tomboló vihart.
Végül az megsajnálta őket, és intézkedett.
Utasította a szelet, hogy a jégfelhőket oszlassa szét, az esőfelhők csapjait pedig sorban kinyittatta. A nap fülébe is súgott valamit, mire az visszahívta a villámait.
Így történt, hogy először csak alig cseperegve, eleredt az eső. Az emberek örültek, a szomjas föld meg csak itta-itta az égi áldást. Hogy ne legyen minden olyan szép, ezért időnként úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A folyókban újra hömpölygött a víz, a kutak is szépen megteltek.
Lassan tisztulni kezdett az ég, az eső már csak szemerkélt, és a kiürült esőfelhők kámforrá váltak. A vakítóan kéklő égen újra megjelent a tündöklő nap, és mosolyogva küldte lefelé fénylő sugarait. Hamarosan egy csodálatos, színes szivárvány jelent meg a horizonton, jelezve, hogy vége a viharnak.
Az emberek hálásan megköszönték az esőt, és pár óra múlva a természet felfrissülve fürdőzött a meleg napfényben.