Hurrá nyár! Második történet: Hurrá, nyaralunk!

Hurrá, nyaralunk!

A nyár közeledtével, szorongásom egyre nőtt. Szilveszteri kalandunk után tett könnyelmű fogadalmam beváltása ott lebegett a fejem felett. Az asszony bezzeg nem feledte!
– Nem menekítelek ki többé a főnököd nejének kezéből, ha nem állod a szavad!
Még most is kiráz a hideg, ha Karolára gondolok, aki taj részegen akart velem az óév búcsúztatóján táncolni, míg mi nejemmel a fenekemen elrepedt nadrág miatt a bálterem kijárata felé araszoltunk egymáshoz simulva.. Ebből a helyzetből nem tudom miként keveredtem volna ki, ha nincs ott a drágám. A hatalmas segítőkészségre két könnyelmű ígéretet sajtolt ki belőlem. A szenior tánctanfolyamot, és egy nílusi hajóutat. A tánctanfolyam csak hagyján, de a hajókázás… Én, aki a strandon is hányingert kapok, ha az élménymedencére nézek! Munkámra fogva igyekeztem a lefoglalást elodázni abban reménykedve, mire oda jutok hogy intézzem, már elkelnek az utak. Hát, nem vált be a tervem. Az én drágám egyik este táskáját odaemelte közénk, miközben a TV-t néztük.
– Meglepetés! – mosolygott sejtelmesen, míg a csattal bíbelődött. Nem szeretem a meglepetéseket, abból még soha semmi jó nem származott. Éreztem én, ez sem lesz kivétel. Igazam lett. Egy prospektust lebegtetett orrom elé, mint valami bűvész tárgyat.
– Július második felében utazunk Egyiptomba – búgta. – Kairóban töltünk három napot, ezt követően lehajókázunk a Níluson, ez szintén három nap lesz, és Luxorban szállunk partra kincseket nézni. Csodás, nem?
– De – nyögtem ki. Láthatóan hiányolta a lelkesedésem, mert vállat vont, és elvonult a fürdőszobába. Az ajtóból még visszafordult.
– Neked semmi dolgod nincs, én mindent megszervezek, intézd a szabadságod!
Így történt, hogy másnap bementem a főnökhöz elkéredzkedni a nyaralás idejére. Bevallom szívem mélyén abban reménykedtem, nem tud nélkülözni, és maradunk itthon.
– Hát ez csak természetes, drága Gézám – mutatott az íróasztala előtt álló székre –, örülök, hogy feltöltöd magad, rengeteget dolgoztál mostanában.
– De a vámosperléti projekt… – nyöszörögtem kényelmetlenül feszengve.
Főnököm nagyvonalúan legyintett a kezével.
– Majd átveszi Karesz, beszéld meg vele, kérlek!
Még, hogy a Karesz! Az a felelőtlen, szoknyabolond alak! Az én gyönyörű projektemet, amin annyit dolgoztam… Igaz, folyton ott toporgott, hogy miben segíthet, de én akartam befejezni. Én! Már el is felejtettem, hogy a legjobb barátomra fújok, csak azt éreztem pánikolva, nélkülözhetővé váltam!
– A főnök küldött – lépett be vigyorogva az ajtómon Karesz. – Ezt a projektet ismerem elölről hátra és visszafelé. Szóval… semmi gond nem lesz vele, kispajtás! Piszok szerencsés vagy, tudod?

Hát bármennyire igyekeztem elkerülni, csak elérkezett ez a nap is. Tekingetek kifelé a repülőgép ablakán, miközben gyomrom liftezik fel, le, fel, le… Zsibbadt állapotomban magam előtt látom Karesz önelégült arcát, a letörölhetetlen vigyorát.
– Minden rendben lesz!
Hányingerem lassan múlik, a gyógyszerek letaglóznak, mint egy bunkó. Arra eszmélek feleségem és az utaskísérő állnak felettem kétségbe esett arccal.
A kérdésre, hogy hány pirulát vettem be a tengeri betegségre, képtelen vagyok válaszolni, először kettőt, aztán még kettőt… aztán ittam egy barackot, csak hogy ne feledjem a hazai ízeket.
Kóválygok az asszony után, aki mindenhol kénytelen magyarázkodni angolul, hogy nem, nem kábszeres a férje, és nem is emberrablás miatt támogatja két izompacsirta, csupán kicsit túlgondolta a gyógyszere adagolását. A szállodai szobánkba nem tudom miként kerülök fel, rádobnak az ágyra mint egy zsákot, és ismét a filmszakadás…

Tevegélünk a sivatagban. Valamelyik szentélyt megyünk megnézni. Mi a francot lelkesednek ezért az emberek ennyire? Mindenütt homok, kb. 60 fok a meleg, a teve büdös, olyan lassú, operálni lehetne rajta. Valamikor vidéki gyerek voltam, még jól emlékszem amikor apám felültetett a szomszédunk lovára. Ez sem lehet annyira más… Oldalba rúgom a békésen bandukoló állatot, mire az ijedten lódul meg, vágtázunk a homokdűnék között. „Mikor Rózsa Sándor… „ jut eszembe az alkalomhoz illő nóta, de tovább nem folytathatom. A teve a karavánvezető különös torokból jövő kiáltására hirtelen padlóféket nyom, és én fejjel előre mint a kilőtt puskagolyó repülök a homokbucka oldalába. Sosem gondoltam, hogy a homok ilyen kemény lehet…

Az asszony először haza akart menni, de miután az orvos megnyugtatta, hogy csak rándulásom van kissé megnyugodott, így maradtunk. Nélkülem ment a hajóútra, mennyit kellett neki könyörögnöm!
– Én azt hittem, életünk legcsodásabb nyara lesz az idei – nézett rám szomorúan.
– De drágám! Mikor voltam én szabadságon tíz napig egyfolytában? – ölelem át vigasztalóan. – Nem akarom, hogy miattam lemaradj a programokról amiket kinéztél. Egyébként jó ötlet volt anyádat elhívni, így nem mégy egyedül.
Azt nem árulom el, hogy anyósom egy életre lekötelezettemmé vált, kihallottam hangjából a végtelen hálát. Ha a vénasszony nem tud megszólalni, az nagy dolog! Persze, kifizettük a repülőútját is, ha lúd, legyen kövér. Most, hogy mindenki boldog, végre magamra is gondolhatok. Ülök a légkondicionált szobánkban sörrel a kezemben – nyakmerevítőmnek hála –, és a vízilabda bajnokságot nézem. Mindent összevetve piszok jól érzem magam. Jobban, mintha gyógyszerrel kellene végigkóvályognom a nílusi utat. Belekortyolok a sörömbe… akárcsak otthon.