A szószátyár juhász

Az autós fékcsikorgatva állt meg a harcsabajszú, hajlott hátú, ősz öreg előtt, aki a juhait legeltette a domb oldalán.
– Isten hozta bátyám!
– Fogadj isten!
– Úgy látszik, eltévedtem. Ismeri kend a környéket?
– Hogy én-e? Mint a tenyeremet. Hová igyekszik?
– Itt, valahol kellene lenni a Szent Barbara kápolnának. Az unokámnak lesz ott a keresztelője 10 órakor. Még van 5 percem, nem tudom, odaérek-e időben?
– Biztosan! Hacsak el nem téved uraságod.
– Miért? Olyan bonyolult odatalálni?
– Á! Teljesen egyszerű, s messze sincsen, csak hát a kanyaroktól, meg a fáktól nem látni azonnal.
– Igazítson útba jóember, nehogy már a cél előtt elkeveredjek!
– Szívesen uram! Akkor jól figyeljen rám: ugye, látja ezt a romos házat itt jobbra, a kanyar előtt? Nos, ez báró Krutzkiewitz-é volt. Nem az Ödöné, az már a háborúban meghalt, Doberdónál, egy srappnel csapta fejbe. Hanem a bátyjáé, a Frigyesé… Hej, de szép kis kúria volt! Bizon, megcsodálták a népek!…
– Ne haragudjék, bátyám uram, a kápolna felől, ha érdeklődhetnék…
– Persze, a kápolna! Az is nagyon szép! Már csak azért is, mert egyazon mestertől származik. A nevét sajnos elfelejtettem, de mit tegyek, öregszem már… Viszont a stílusa ugyanaz. Ne kérdezze mi fajta, én azt nem tudhassam, hiszen én csupán egy egyszerű juhász vónék, én illen úri dolgokhoz nem értek… Viszont, ha jól megnézi a romokon fellelhető maradék puccot, láthatja, hogy szép őszibarack színű. Nos, illen a Szent Barbara kápolna is, csak a vak tévesztené el… Sajnos, az erdőtől semmit sem látni, de ha a közelébe ér, fel fog tűnni magának, s már nem fogja elvéteni…
– Ezek szerint akkor: egyenesen előre?
– Most viccel velem az uraság? Tudom, hogy én egy tanulatlan öregember vagyok, de azért ne tessék belőlem csúfot űzni!
– Nem értem magát jóember. Miért gondolja, hogy viccelődnék magán?
– Nézze uram: Lehet, hogy öreg vagyok, lehet, hogy oskolázatlan vagyok, de a füleim még jók!
– És ezzel mit akar mondani?
– Hát nem azt kérdezte kigyelmed, szó szerint, hogy: „akkor egyenesen előre?” Ugye, esztet teccett kérdezni?
– Pontosan. De mi baja a kérdésemmel?
– Először is: már a kezdet kezdetén mutattam magának a romos ház irányába. Szerintem az előre fele van. Ha nem abba az irányba lenne a kápolna, akkor visszafelé mutattam volna, a jegenyesor felé, melyet még Frigyes úr megboldogult felesége, Emerencia báróné ültetett Ödön gróf úr tiszteletére. Tudja, akit egy srappner talált el Doberdónál… Amúgy ebből az irányból tetszett jönni. Másodszorra: miért óhajtana uraságod egyenest fele kocsikázni? Tény, hogy egyenesen is van út, egy földút, de az a szakadékhoz vezet. Mondja, de komolyan: maga már elunta az életét? Illen fiatalon? De akkor minek akar keresztelőre menni? Jaj, de bonyolultak maguk, városi emberek!… Vagy egyszerűen ideges, és már mehetnékje van! Akkor viszont nem marasztalom, rohanjon! Viszont akkor megkérdeném tisztelettel, miért szólított meg, ha nem kíváncsi az útbaigazításomra?
Nézzen csak körül: a juhaim a szélrózsa minden irányában, azt sem tudom, hogyan fogom tunni összeterelni üket, s én ahelyett, hogy utánuk iramodnék, itt állok, hogy magának segítsek! Ez kérem szépen nem fájintos úri viselkedés…
– Rendben van bátyám, elnézését kérem. Ott tartottunk, hogy nem egyenesen, hanem a jobb kanyart követve, előre fele, s nem a jegenyés irányába vissza kell haladnom. Ez olyan 50-70 méter innentől. Aztán hogyan tovább?
– Mintegy 100-120 méterre, már bent a kanyarban, látni fog bal oldalt egy Krisztusi feszületet. Kissé elhanyagolt állapotban van, az tény, de teccik tudni, mióta Frigyes gróf úr is az égi vadászmezőkön bolyong, nincs ember fia, aki gondját viselné. Pedig a fa részét meg kéne enyvelni, s a bötüket is újra íratni… Hiába, egyszer minden tönkre megyen, mi is… Igen, egyszer mi is elporladunk, dehát ez az élet rendje, ugyebár…
– Ne haragudjon atyafi, hogy magába fojtom a szót, már rég elkezdődött a ceremónia, egy kis késéssel még odaérnék, ha röviden mondaná, mit csináljak a feszület után? Tovább egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra?
– Nincs ott keresztút uram, csak egy vékonyka, sárga keramitkockákkal kirakott út, amit a fáktól nagyon nehéz meglátni. Ez ugyan magánút, de tábla nem tilcsa a behajtást. Saját pénzén csináltatta Ödön gróf úr, tudja, aki Doberdónál halt hősi halált. Nos, ez az út vezet ahhoz a kápolnához…
– Kösz! Elhúztam! – És pörgő kerekekkel eltűzött.
A juhász rosszallóan csóválta a fejét, majd állatai után nézett.

Az autós egy fél óra múlva megint előtte állt…
– Hé, jóember! Hová a menydörgős, bús-bozontos francba irányított engem? Én a Szent Barbara kápolnát keresem, nem a Szent Ignáciust! Miért irányított engem rossz helyre? Vagy nem is ismeri a környéket?
– Engemet most vérig teccett sérteni! Én sehova sem küldtem uraságodat, maga ment a saját feje után.
– Hát nem maga beszélt a sárga keramitkockás útról? Amire jól oda kell figyelnem, mert a fáktól alig látható! Így volt?
– Biza, így, de nem tetszett végig hallgatni! Asztat mondtam, illetve mondtam volna, hogy az az út vezet ahhoz a kápolnához, amelyet Ödön gróf legnagyobbik fia, a kis Ödönke gróf úr építtetett édesapja emlékére, akit Doberdónál srappnel általi halálos kimenetelű háborús baleset ért. Én csak fel szerettem vóna hívni uraságod figyelmét, hogy semmiképpen se tessék erre az útra ráfordulni, mert ez biza levezet a hegyről, megkerüli az Emerencia tavat, amely hivatalosan Alsó-tó, csak teccik tudni, amikor a drága báróné megkapta férje, Ödön gróf úr halál hírét, elkeseredésében vízbe vetette magát. A térképeken továbbra is Alsó-tóként szerepel, de a népek, – akik ugyi igen tisztelték a megboldogult bárónét – keresztelték át. Mondtam volna, hogy ez az út vezet ahhoz a kápolnához, ahol magának semmi keresni valója nincs, s ez az út vissza is tér ide a jegenyésen át… De nem tetszett végighallgatni, most meg talán vége is a szertartásnak, csak benzint pocsékolna uraságod, ha elindulna…
– Az legyen az én dolgom, de elindulok, hátha összefutok még valamelyik rokonommal. Legalább tudni fogják, hogy azért nem vettem részt a keresztelőn, mert eltévedtem. De most már árulja el végre, merre kell mennem, mert felrobbanok az idegtől!
– Csak nyugalom, uram, nyugalom. Most még egyszer elmagyarázom magának, tessen jól rám figyelni: innen a jobb kanyart követve, a keramitos útra rá nem hajtva két jobb kanyar után az út nekifut szinte a barack-virág színű Szent Barbara kápolnának. Ez nem több mint 300 méter. Kocsival egy fél perc se. De kizárólag csak akkor, ha el nem téved újból!…