Közeleg a naplemente

Még ragyog a Nap, csendes a délután, pajkos szél zizeg, kergetőzik a fán. Elnézem kertem fáit, növényeit, a sok színben pompázó virágait. Visszagondolok az üres, kopasz kertre, huszonhárom éve, ide költözésemre. Fiatalabb voltam, de nehéz volt az újat megszokni, az ismeretlenben, tájékozódni.
Mindezt egyedül, segítség nélkül!

Sokszor eszembe jutnak az első napok, ismeretlen benyomások. A jobb oldali szomszéd ingatlanon kis ház állt az elhanyagolt kertben. Egy idősödő néni jött a kerítéshez üdvözölni, majd előkerült a fia is, igen jóvágású fiatalember, bár nem tűnt valami ápoltnak, hisz az udvar, kert is gazos volt. – Elképzeltem, hogy ez a csinos fiú modell is lehetne, ha valaki pártfogolná, egyengetné az útját –
Na persze, ilyen téren én sem dicsekedhetek, mert százfélével foglalkozom egyszerre és örökké rohanok valahova.
Rövid időn belül meghalt a néni és a fia áruba bocsátotta az ingatlant, szinte potom áron. Még én is gondoltam rá, hogy megveszem a fiamnak, de nem tudtam vele kapcsolatba lépni, különben is nősült és külföldre készültek menni.
Közeli ismerős vette meg a lányának emeletes házat építtettek, és én az óta szenvedek a rosszakaró, ártó szomszédoktól leárnyékolva.

Visszatérve a fiatalemberhez: néha láttam erre jönni elhanyagolt állapotban. – Vajon mit gondolhatott, mikor látta, hogy milyen palota épült az ő, valamikori házuk helyén? – Akik ismerték, mondták,
Hogy a közeli erdőben hajléktalan, a kis pénzt hamar elköltötte, aztán nem láttuk többé.
Itt néztem végig a kis ház lerombolását, az egykor volt értékek szemétbe dobálását, mert ez a fiatalember nem volt életre való, nem tudott mit kezdeni vele, gondolom, dolgozni sem szeretett. Hogy nyugodhatott meg az Édesanyja, hisz azért a házért a szülők dolgoztak meg!

Nem véletlen, hogy újra és újra ez jut az eszembe. Közeleg az óra, amikor elbúcsúzom ettől a földi világtól. Senki nem gondol rám aggódva, észre sem veszik majd, ha távozom. A fiammal nincs jó kapcsolatom, nincs rendezett helyzete, és egyébként sem ért az ilyen munkákhoz.

Ezzel az örökséggel mit tudna mit kezdeni? – művész lévén – az itteni sok munkára, bokrok, fák irtására, kifűrészelésére, utcára rakására, hogy elvigyék, fűtés beindítása, előtte a rendszer feltöltése, kerti csapok elzárása, tavasszal kinyitása, lemászni minden alkalommal a mély aknába, a rengeteg gazolás kertben és utcán is, minden romlik, állandóan csináltatni és sorolhatnám a sok tudnivalót, amihez évek kellenek a megtanulásához.

Jó lenne az ilyen töprengéstől megszabadulni, de sajnos, nem megy.

Gondozom a virágokat, ismerik gondolatomat, ők látják az életemet, ők vigasztalják szívemet.

Budapest, 2013. június 30.

“Közeleg a naplemente” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Etel és Veronika!
    Köszönöm, hogy meglátogattatok és együtt gondolkodtok velem. Jól esik minden szavatok. Sajnos, most felfordított állapotban vagyok, mert itt tartózkodik a fiam és nehéz napjaim vannak.
    Szeretettel gondolok Rátok: Viola:@

  2. Kedves Viola!
    Igen, a házaknak is sorsa van. Gondos gazda nélkül, élettelenné válik, összeroskad. Tetszenek a "jó gazda" meglátásai és a helyzet leírása.
    szeretettel, Etel

  3. Kedves Judit!

    Egészen meghatódtam, köszönöm, hogy erre jártál és megtiszteltél elgondolkoztató hozzászólásoddal.

    Valóban, felvetett kérdésedről sokat lehetne írni. Ki hogy becsüli meg az értékeit, tudja-e kamatoztatni, vagy könnyelműen veszni hagyja? Nem is folytatom, mert nem tudom abbahagyni.
    Én hűséggel javítgatom, foltozgatom, megbecsülöm, nem csak az életemet, hanem minden "kincsemet" amelyhez nehéz munka árán jutottam hozzá. Aki viszont érdemtelenül kapja, könnyelműen elherdálja!
    Ezt megtapasztalni egy szülőnek?

    Szeretettel gondolok Rád: Viola

  4. Kedves Viola!

    Elgondolkodtam, az alkotásodat elolvasva, a házak sorsáról. Vajon a házaknak van-e sorsuk? Amely előre meg van írva a csillagokban. Amely az építés idejétől és pontos helyétől függ. Vagy a ház sorsa csak a tulajdonostól, a benne lakóktól függ?
    Mindenütt látni a szépen rendezett porták mellett megváltásért kiáltó romokat, amint haláltusájukat vívják az idővel. Hirdetve, hogy semmi sem örök, az elmúlás a teremtett világ része.
    A házak jövőjéről az örökösök döntenek. Eladják? Megtartják? Laknak benne, vagy romlani hagyják?
    Ki-ki tehetsége, lehetősége, vágyai szerint dönt a kérdésben.

    Judit

Szólj hozzá!