Hét krajcár

A kisfiút elvitte, az ex-férj hétvégi láthatásra, így volt ez már három hosszú éve. A hétvégi szabadnapokat együtt töltötték vidáman, nagy egyetértésben. Igazi békesség mégsem volt. A gyermek egyre rosszabbul tűrte ezt az életformát, az ide-oda huzigálást, s az ezzel járó vitákat
– Most nem mehet veled, mert beteg. Vagy máskor: későn hoztad haza, legközelebb nem viheted el. Mi történt a ruhájával? Egyáltalán evett rendesen ez a gyerek, vagy csak a Tv előtt ültetek egész nap csipszet, édességet majszolva? Nem tudsz rá vigyázni? Már megint tiszta horzsolás, karmolászás az egész karja, lába, stb.
Ment mindig a morgás, és ez mindenkit felzaklatott. Nagyon hiányzott a gyermeknek az apa. Minden alkalommal boldogan ment vele, és kész cirkusz volt a hazatérés. Az volt a vágya, hogy nála éljen, és az anya legyen az, aki látogatja őt. Szerencsére, a lány más volt, nem ragaszkodott annyira az apjához, inkább anya-párti volt. Két nő – jobban megértették egymást. Marci, nyolcadik életévébe lépett, bár még nem volt határozott elképzelése mit is akar valójában, de szíve mélyén érezte így, neki nem elég jó. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fiú kimondatlan kívánságát, annyira érződött, hogy itt, velük nem igazán érzi jól magát. Az ugyan Marcit is elgondolkoztatta, hogy akkor a nővérével is – akit nagyon szeretett – ritkábban fog találkozni, de még ez sem tarthatta vissza. Mikor az asszony, fájó szívvel rákérdezett: mit szeretne? Menni, menni! El innen, ebből a rossz szagú szegénységből, csak ez járt a kis fejében. Tudta, hogy Ágit, az iskolában minden nap láthatja, beszélhet vele, és ez megnyugtatta. A kocka el lett vetve. Otthon, sok mindent nélkülöznie kellet, nem kaphatott márkás cuccokat, a kaja is legtöbbször pocsék, sőt kevés volt. Még számítógéppel sem játszhatott, mivel nem volt. Nem telt rá nekik. Nagy csábításnak tűnt, hogy mindezek, a számára fontos, erősen hiányolt dolgok, a jól kereső apjánál rendelkezésére álltak. Az asszony végül beadta a derekát, ha a fia ettől boldogabb lesz, ő nem állhat az útjába, de titokban a szíve majd megszakadt érte. Úgy érezte, örökre elveszíti. A lánytestvér, Ági is sírt, mint a záporeső, el sem tudta képzelni, milyen lesz ezen túl az élet öccse nélkül. Amíg, az otthon élt sokat civakodtak, de sosem volt komoly harag közöttük. Jó testvérek voltak. A fiú azonban más volt, mint ő. Nehezebben tűrte a nélkülözést. Talán, mint általában a sok évvel fiatalabb testvért, őt is elkényeztették szülei, s az idő múlásával elégedetlensége is nőtt.
Így a végén, kettecskén maradtak, és lassan ezt is megszokták. Anya és lánya mindig mindent megbeszéltek, megosztották a házimunkát. Sok időt töltöttek együtt. Pénzük persze nem lett több, és továbbra is nélkülöztek, szűkölködtek. Szerencsére a kislány nagyon megértő volt, sosem panaszkodott. Ritka ez, a mai „tizenévesek” között. Osztálytársai közül, sokan csúfolták, hogy milyen régi módi, kopott ruhákba jár, uzsonnája is csak zsírral megkent – néha több napos – kenyér volt,- anyukája megszórta egy kis piros paprikával, hogy jobb ízű legyen – de nem törődött velük. Szúrós szemmel, lekicsinylően végig mérte a gúnyolódókat, és faképnél hagyta őket, de belül azért fájt, nagyon is! Azok meg lassan rájöttek nincs értelme piszkálódni, mert lepereg a lányról, legalább is kifelé azt mutatta. Egy idő után, lassan ellenségekből barátokká váltak, igazi jó barátokká, akiket a gondok összekovácsoltak. Ez a fordulat akkor következett be, amikor jobban megismerték. Addig nem is sejtették, milyen nehéz körülmények között él a társuk. Akkor viszont nagyon elszégyellték magukat, és bocsánatot kértek, legalábbis a jobb érzésűek, némelyikük csak simán elmaradt. Ági nem volt haragtartó, így aztán több lánnyal is sikerült összemelegednie. Ezek után gyakran játszottak, és tanultak együtt, megosztották titkaikat. Így sokkal könnyebb volt elviselnie, hogy sok – a másoknak természetes – minden napi tárgyakról, különböző foglalkozásokról, szórakozásról le kellett mondania. Tudta, anyukája szinte a lehetetlent is elköveti, hogy szebb, könnyebb legyen az életük, de hiába, csak ennyire tellett. Az egyetértés, és a mély szeretetből fakadó vidámság uralta napjaikat. Gyorsan telt az idő, de a kistesóját, továbbra is nagyon hiányolta. Amióta Marcika elkerült otthonról, az apa nem küldött tartásdíjat, mondva: egy-egy gyermek van mindkettőjüknél, tehát nem jár semmi plusz a másiknak. Nagyon büszke volt, hogy ilyen éles látású, és nem hagyja magát „megrövidíteni”. Arra, egyáltalán nem gondolt, hogy a volt neje sokkal kevesebbet keres nála. Ráadásul, legtöbbször egy nagylánynak – Ági már 13. életévét taposta – jóval több minden kell, és drágább a ruházkodása, az iskolába járatása. A nőknek, különben is sok egyébre van szükségük, amire egy kisfiúnak egyáltalán nem. A napi gondok ellenére, egész vidáman, elégedetten, békességben éltek. Ha valamelyikük olykor mégis búnak eresztette a fejét, a másik kedves mosolyával, szerető ölelésével megvigasztalta. Az anya nem akart pereskedni, félt a herce-hurcától, meg attól is tartott, hogy a fia még jobban eltávolodik től, és igazából, rávaló sem volt „etetni”a pénzéhes ügyvédeket. Azt nem vette volna a lelkére, hogy rossz színbe tüntesse fel a férfit. Úgy gondolta, egyik gyerekével sem teheti meg, hogy apjukat lejáratja előttük, bármennyire is megérdemelné az. Így aztán maradt minden a régiben, és egyre nehezebben, szegényesebben éltek. Sok, elkeserítően szegény család története látott már napvilágot, de: A hétkrajcár című, Móricz Zsigmond megrázó novella, állt legközelebb a szívéhez. Sokszor átolvasta, még felnőtt korában is. A két csemetéje szintén betéve tudta, annyiszor elmesélte nekik. Nagyon együtt érzett a szereplőkkel. Azt a lelkierőt szerette volna magáénak tudni, amilyen az elbeszélésben, az anyának volt. Csodálta, és közben, magában elítélte – néha fennhangon – és igen csúnyán szidta, azt a kíméletlen világot, amelyik így bánik dolgos, becsületes munkásemberekkel. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe. Pedig ez történt. Egy reggel arra ébredtek, nem jut se kenyér, se tej az asztalra, de még pár szem krumpli sem volt otthon, amit megsüthettek volna. Kevés cukor árválkodott a kicsinyke spájz polcán, egy gyűrött, kissé piszkos zacskóban, egyéb semmi. Pedig a hajában sült krumpli nagyon finom étek, még vaj nélkül is. Ezt minden szegény ember tudja.
– Ez, így nem lesz jó! Mégsem járhat a kislány éhesen iskolába.
Ő konyhán dolgozott, mindenesként, és ott jól lakhatott. Napokon át kibírta, ha otthon nem volt mit enni. Próbálta kimenteni az élelmet, hogy hazavigye Ágikának, de azt nem engedték. Bosszankodott is eleget miatta.
– Nem mindegy nekik, ki eszi meg? Ha már úgyis neki szánták, mit törődnek vele, kinek adja?
Ám nem volt mit tenni. Azt nem merte megkockáztatni, hogy esetleg kirúgják.
– Nem esek kétségbe! Nem esek kétségbe!-
Hajtogatta magában. Mindig van kiút! Jobban szét kell néznem a lakásban, – gondolta – valahol csak lapul néhány huncut pénzdarab a ruhák zsebében, vagy a szekrény-fiókok mélyén. Néha csak úgy bedobta a visszajáró aprót egy üres szilkébe – még nagyanyjától tanulta, s arra számított, most majd ez a kis tartalék kisegíti. Az nem lehet, hogy teljesen kiürült a kassza! Az igazi tragédia lenne. Fizetést, csak négy nap múlva kap, addig is élni kell valamiből! Milyen jó lett volna most az a gyerektartás, amit, annak idején nem harcolt ki, ezzel is kímélve a gyerekek érzékeny lelkét. Sokszor nem tudja az ember, mikor tesz rosszat azzal, hogy elnéző. Ezért, tartják úgy, hogy a pokolba vezető út is a jóakarat kockáival van kirakva.
– Csak fel ne ébredjen a gyerek, amíg itt keresgélek – gondolta szorongva.
Elég, ha ő aggódik, és úgyis megtalálja az elbújt pénzecskét.
– Nem lesz baj! biztatgatta magát.
A szilke mélyén mindössze két árva tízes leledzett.
– Ó! Ez is több mint semmi, két kifli már majdnem futja belőle – Lelkendezett.
A bukszáját is újra kiforgatta, annak egyik sarkából, egy apró, tízes pénzérme került elő, ho, Ho, ho! Nevet fel.
– Megvan a kiflicskék ára, persze csak tegnapi, szikkadtra telik ebből, de az is nagyon jó. Majd ő megkeni finom, kicsit cukros vízzel, s attól megpuhul, olyan lesz, mint a friss. Na ugye megmondtam? Akad itt még több is!
Újra lázas keresésbe merül. Egymás után forgatja ki a hevenyészve összetákolt fogason függő, ócska kabátokat, szvettereket, és lám! Az egyik gyűrött zsebben, egy gyönyörű „zöldhasú” bankó mosolyog rá. Mit mosolyog? Nevet, kacag, s vele az anya is, bár közben könnyei potyognak
.- Csak még pár forint! Uram! Hallgasd meg kérésem, még legalább fél liter tejecskére való kellene! Száz miatyánkot is elmondok érette, és ígérem ezen túl templomba is, rendszeresen eljárok – legalábbis a vasárnapi misére – csak segíts!
Hol van ilyenkor az Úr? Hová vetheti – a hívők által sokat emlegetett – jóságos tekintetét, ha nem egy ilyen szerencsétlen, kétségbeesett személyre? Csak meghallja tán a segélykérő szót! Körbe néz, s az ócska, már használaton kívüli varrógépen áll meg riadt tekintete.
– Ó! Igen. Abban a kis, lommal teli fiókban lennie kell! Biztos vagyok benne, hogy több is lesz benne!
Remegő kezekkel kiborítja tartalmát, s aranyként cseng-bong, a kopott, repedezett konyhakövön, az elguruló fém ötös, és kíséretében, még egy áldott húszas is. Fülének mennyei zene.
– Ez már igen!
Tovább matat, de nem kerül elő több pénz.
– Jó, jó, legfeljebb csak 3 dl tejet veszek kimérve, ha egy kis vízzel felhígítom, kétszerre is elég lesz Ágikámnak, de ahhoz is hiányzik még egy húszas.
Már nem igazán van hely, ahova be nem kukkantott volna. A kicsiny lakás, különben is mindössze két helyiségből áll. A konyhán kívül egy parányi szoba, ahol épp a lánygyermek alussza édes álmát. Ő, a tűzhely melletti ócska, roskatag pamlagon szokott pihenni, aludni. Nyikorog, meg az elszabadult rugók is nyomják, szúrják, soványka, kiálló bordáit, de jobb, mint a földön, de még mennyivel jobb! Tudja, mert volt benne része lány korában, még az apai házban. Bezzeg amíg egy család voltak, az más volt. Elmúlt, nincs értelme visszasírni. A kétszobás lakást még akkor le kellett cserélni, mikor Marcika az apjához költözött. Bizony, az már nem ma volt. Tanácstalanul topog, szeme egyre riadtabb, s az arcára, mint égő lázrózsa ül ki az igyekezet pírja. Mintha szédelegne is, de egyre jobban.
– Jaj! Ez az éles fájdalom a fejében, és a bal válla, elnehezült karja körül!
Nem figyel rá, annál jobban siet, nem hagyja abba a keresést. Végül, a rajta lévő, pettyes ruha zsebéből kerül elő a hiányzó pénzdarab.
– Jaj de buta vagyok, hogy ez eszembe sem jutott!
Marcikának tartogatta, ha látogatni mennek. Persze még hiányzott belőle egy kevéske, hogy a kisfiú kedvenc csokiját megvehesse rajta, de most még ennél is fontosabb célt szolgált… volna!
Megfogja, de remegő kezeiből kiesik a pénz, és hiába kap utána, az csak gurul, gurul, a kopott kövezeten, és végül eltűnik, mint egy csalóka látomás, vagy álomkép. Nehézkesen térdre ereszkedve keresi, de könnyektől elhomályosult szemmel nem látja, sőt már nem is érzi, azt sem, hogy mindene fáj, mintha késsel hasogatnák. Elsötétül előtte a világ, mikor zsibbadt feje a kemény, hideg kőre koppan. Jó nagyot, de már nem számít. Akkorra, az a kis, hős szív is felmondja a szolgálatot, és örök nyugalomra tér. Soha többé nem dobban senkiért, és semmiért. A felkelő nap benéz a pici ablakon, aranyló fénybe vonja a csöppnyi, felforgatott holmiktól rendetlen, mégis olyan meghitt szobát. Hivalkodóan, meleg, sárga sugárba öltözteti a mozdulatlan testet, ami mellett, közvetlenül a cipője alól, megvillan a gyilkos pénzdarab.
Odabent a lány még békésen az igazak álmát alussza.
Nem tudja, hogy a lassan eluralkodó hajnal szomorú árvaságot hozott rá.

Eger, 2013-07-29.