A Park

Borongós őszi nap volt, mikor kiléptem a ház udvaráról. Kalapomat fejembe húztam és sétáltam a hűvös szélben. A fáról falevelek hullottak le lábam alá, gondolataimat is elfújta fejemből a szél. Mint egy üres, gondoktól, bajoktól, örömtől, bánattól szabad ember lépdeltem a macskaköves úton, majd egy parkhoz értem. A parkban egy szerelmespár ült. Leültem a szomszédos padra, némán, csendesen, lopva néztem őket, beszélgettek, ölelkeztek, s az üres elmém lassan megtelt gondolatokkal. Kinyitott fejem könyvtára, beléptem, a polcról levettem az Emlékeim című könyvet és lapozgatni kezdtem. Rikoltozó autók süvítettek el mellettünk, a park szó nélkül tűrte a zajt, az embereket, a jövés-menést, mindent, amit ez a város ad neki. Minden reggel felébred, zajongó emberek hada vonul át rajta, átadva magát a város lüktetésének él, mint a lélek az emberben.

Ide vonulok el, s itt emlékezem a rég múlt időkre, itt lapozgatom az Emlékeim című könyvet. Visszagondolok milyen volt az életem, hogyan éltem, kiket hagytam magam mögött, barátokat, szerelmeket, azokra, kiket az élet mellém, vagy éppen elsodort tőlem. Egyedül ülök ezen a padon, a magányom oka talán egyértelmű: csalódás, fájdalom. A könyvemből ezt a lapot szívesen kitépném, mert annyira fáj ez az emlék. A könyvem ezen lapja, mint éles kés döfi át szívemet.

Folyton csak azon merengek mi lett volna, ha velem marad és nem hagy el engem. Magányomba burkolózva ülök tovább a padon. Magányos vagyok, de nem teljesen, mert bennem élsz továbbra is 5 éve már. Miért nem hagysz el engem? – Kérdezem folyton, de nem jön felelet. Szerelem, hát mi másról lenne szó? Kedvesem, ki elhagyott, hát mi másról lenne szó? Nem csalárd módon, ki nem szeret, hanem aki nem él. Meghalt már, 5 éve. Folyton árnyékként követ engem, bármerre is járok, ott van, bárkire is nézek, szememet lecsukja, nem akarja, hogy lássak, nem akarja, hogy érezzek, csak magának akar. Elűzném őt, de nem tudom. Belém mar, 10 körmével kapaszkodik húsomba, kitépi az ereket, az inakat, annyira fáj, de oly erős… Fájdalmam szüntelen kísér vele együtt, örökké. Sebeim véreznek, belül az ő martaléka vagyok, csupa fájdalom, szívem cafatokban lüktet bennem már, s lelkem véres darabjai, mint a könnyek lehullanak. Így élek én, mint szomorú vándor tengődök a világban, a város zajában, az emberek között, a padon ülve, szerelmeseket nézve.

Itt találkoztam vele, itt láttam meg őt először, így visszajárok ide, órákon át ülök, s várom, hogy itt, ahol belém költözött hagyjon el engem.

– Itt a fény, látod már?
Várnak téged fönt Kedvesem!
Kérlek, hagyj el engem.
Szabad akarok lenni, érted már?

Széthullok, darabokban a szívem, a lelkem,
vak vagyok, hát ezt akarod?
Mond?
Bántani engem, ki mindig szerettelek, óvtalak,
mindentől, a világtól, magamtól?

Látod már a fényt?
Ne akarj még.
Hallod a szavakat melyek azt súgják füledbe,
Gyere, gyere…

Igen, én akarom, hogy hagyd el otthonod, engem,
Nem akarom, hogy itt élj bennem.
Vágyom a szabadságra, a megtisztulásra.
Inkább magányos vagyok, mint élő halott.
Hát ezt akarod?

Látod már a fényt?
Ne akarj még.
Hallod a szavakat melyek azt súgják füledbe,
Gyere, gyere…

Ezeket mondogatom neki, de eddig néma. Nem felel.

Ez a park, ez a lélek a városban a második otthonom. Itt ülök minden nap, s várom, hogy lássa meg a fényt. Elhozom őt ide, hogy emlékezzen, hogy boldog legyen, hogy lássa mik voltunk mi ketten, s hogy itt a vége. Jó lenne, ha rájönne, hogy ez már csak az én életem. Jó lenne, ha elhagyna engem. Talán holnap. Igen. Talán holnap itt hagy engem.

Némán, csukott szemmel, csukott szívvel nézek a világba. Hallgatom a város zaját, már esteledik.

Hazamegyek, de holnap visszajövök.
Igen, visszajövök, ha kell ezerszer,
Meg ezerszer, de nem adom fel.
Hallod?
Szabad akarok lenni,
Újra nélküled élni.
Legyőzlek Kedvesem!
Hidd el, jobb lesz így Neked, s Nekem.