A galambok röpte

Miky egy rozsdás bádoghordón ücsörgött, lezseren lóbálta bakancsos lábát, időnként belerúgott a hordó oldalába. Ősrégi farmerén több volt a lyuk, mint az ép felület. Hajában csillogtak az ősz szálak, szeme ellenben kamaszos hetykeséggel szikrázott a napfényben. Kihívó nyugalommal várta, mit szólnak a többiek a galambjaihoz, amelyek egy rácsos tákolmányban totyogtak körbe-körbe. A ketrecet eredetileg a kutyájának készítette, ám a háziállattartásról szóló 2051. évi egyetemes direktíva megtiltotta az ebtartást magánszemélyeknek: Miky kedvencét, Csórót tehát elaltatták a hatósági sintérek. A törvény elfogadását az aszociális elemek elleni küzdelemmel indokolták.
– Na? – kérdezte Miky.
– Mi, na? – szólt vissza Samy.
– Mit gondoltok?
– Miről?
– Hogyhogy miről, hát a galambokról?
– Mit kellene gondolnunk? – kérdezte Rudy nagy pislogás közepette. A férfi erősen kopaszodott, a másik kettőhöz hasonlóan a hatvanas évei elején járt, kifakult színű kabátot és bokáig érő bakancsot viselt. Szokásához híven nem nézett senkire, egy sziklára kuporodott, és megállás nélkül vizslatta a távolban kéklő kopár hegyeket, a sivatag sárga homokját, az autótemetőben feltornyozott gépkocsi roncsokat. Leharcolt kerékpárja, amellyel a hatmérföldnyire lévő tanyájáról átkerekezett barátjához, mellette hevert a földön. Ezekben az években már csak a kiemelt fontosságú hatósági járművekbe jutott némi benzin, az emberek gyalog, vagy múltbeli kerékpárokon látogattak el egymáshoz. Ha ellátogattak.
– Ne szórakozzatok velem! – mordult fel Miky. – Hát miért mutogatom nektek a galambjaimat?
– Hol szerezted őket? Ha jól emlékszem, a galambtartás is tilos – vetette közbe Samy. Az egyetemes névhasználati direktívának megfelelően az ő neve is, mint minden férfié, y-ra végződött, horgas orrú, borostás arcú férfi volt.
– Ez most nem érdekes. Kapiskáljátok-e, mire kellenek nekünk a galambok?
Samy palaszürke szeme kifejezéstelenül meredt a ketrecre. – Mire? Nekem biztosan semmi szükségem rájuk. Min töröd már megint a fejed, Miky? Óvatlan vagy, ismét bajba kerülsz, annyi szent.
A düledező, fatornácos házban felüvöltött egy sziréna, és géphang bömbölt: „Első felhívás Miky állampolgárhoz! Azonnal kapcsolja rá magát az egyetemes személy-megfigyelő- és kézbentartó információs hálózatra. Amennyiben nem tesz eleget a felszólításnak, kiküldjük a személy-ellenőrző járőrt!”
A személy-megfigyelési – és bűnmegelőzési informatikai hálózatra az egyetemes állampolgároknak napi rendszerességgel rá kellett kapcsolódniuk. A lakosok többségének esetében a hatóságok elfogadták bejelentkezésként, ha felmentek mondjuk valamelyik hírportálra, vagy feltették gyermekeik legutóbbi fényképeit a számos videó megosztó fórum egyikére: a központi hivatalos számítógép, a másodperc töredéke alatt, felvételt készített az agyukról, áttekintette és értékelte gondolataikat, hangulataikat. Kamerák és mikrofonok segítségével nyomon követték környezetüket is, lehallgatták beszélgetéseiket. Akiknek viszont már meggyűlt a baja a törvénnyel, azoknak jóval rövidebb bejelentkezési időközt írtak elő kötelezettségként. A többszörösen visszaeső, aszociális személyek jóformán el sem mozdulhattak a megfigyelő rendszer mellől.
Samy és Rudy rezzenéstelenül hallgatta a felszólítást, jól tudták, a járőr elindulásáig még kettő, tíz percenként elhangzó felszólítás van hátra. Miky vigyorogva beintett a láthatatlan beszélőnek – mivel ötvenméternyire lehettek a háztól, a térmegfigyelő rendszer nem látta őket. Mikyhez hasonlóan, Rudy és Samy is mozgáskorlátozás alatt állt, de csak hatórás bejelentkezési kötelezettséggel. Miky, az örök bajkeverő viszont már három alkalommal követett el súlyos kihágást az egyetemes direktívák ellen, így kétórás szigorított rezsimbe sorolták.
– Látjátok, nincs túl sok időnk. Elmondom, mit gondoltam ki. Nem lenne jó, ha ellenőrzés nélkül üzenhetnénk egymásnak? –Várakozón tekintett a másik kettőre. – Nem szeretnétek?
– Mi az, hogy megfigyelés nélkül? – kérdezett vissza Samy. – Olyan nincs.
Miky diadalmasan vigyorgott. – És ha bebizonyítom, hogy van?
– No, várjunk csak! Ha lehetséges is az ellenőrzés nélküli kapcsolat, mire lenne az jó? – Rudy tamáskodva csóválta a fejét, tekintetét egy pillanatra le nem vette a messzeségről. – Mit kezdenénk vele?
– Hogyhogy mit? – fortyant fel Miky.
– De tényleg! – okvetetlenkedett Samy is.
– Nem értitek? Ezek postagalambok.
– Mi az, hogy postagalamb? Mikor használtak olyanokat? A középkorban.
– Nem mindegy? Postagalambok és kész. Egy nagyon öreg embertől vettem őket, aki minden ellenőrzést kijátszva, évek hosszú során át megőrizte kedvenceit. Csakhogy már nagyon közel érezte a halálát, szerette volna biztonságban tudni őket. Ezért kötöttünk üzletet. Postagalambok ezek, vagy legalább is az őseik azok voltak. Az eladó letette nekem a nagyesküt, hogy be lehet őket tanítani. Na?
– Mi, na?
– Közvetlen postagalamb összeköttetésünk lehetne. – Miky szeme ragyogott az izgatottságtól.
– Jó, de mit üzennénk egymásnak. Így is tudunk néha beszélgetni.
– Persze, tíz percet, aztán én rohanhatok a készülékhez, ti pedig szeditek a lábatokat, nehogy lekéssétek a kapcsolatot. Szép kis beszélgetés, mondhatom!
– Igazad van, nem valami fényes társalgás, de amúgy sem mondunk egymásnak semmit.
– Mert mindig az ellenőrzés jár az eszünkben, másra sem tudunk gondolni. Da ha nem lennénk nyomás alatt? Ha lenne időnk? Nem érzitek, mekkora lehetőség ez? „Ma rossz kedvem van, az életemnek végképp nincs semmi értelme” – írnám nektek az üzenetet. Mire ti …
– Mire mi visszaírnánk, hogy a mienknek sincs. Mi lenne ebben a nagy szenzáció?
– Hát, mert azok nem tudhatnának róla, csak mi, nem leshetnék ki a gondolatainkat. Azt hinnék, minden rendben van, mindent kézben tartanak. Közben egy frászt!
– Nem mondom, jó lenne betenni nekik – Samy felsóhajtott és szedelőzködni kezdett. – Másrészt nem lesz ebből baj?
– Ugyan már – hadarta Miky. – Milyen baj lehetne belőle. Senki nem fog tudni róla. Meg aztán – sóhajtott a férfi – mi lehet rosszabb annál, ahogy most vagyunk. Na, őszintén!
A másik kettő nem szólt semmit, fél lábuk a bicikli pedálján, tekintetük bizonytalan.
– Fiúk, visszanyernénk a szabadságunkat. Azt gondolnánk és üzennénk, amit akarunk. Ez a lényeg.
Samy és Rudy nem látszott túl lelkesnek, Miky utolsó szavait már a kerékpár nyergében ülve hallgatták.
– Betanítjuk a galambokat és elkezdjük a levelezést. Benne vagytok? A két barát hátra sem fordult, kezükkel intettek, majd beletapostak a pedálba, hogy a soros ellenőrző bejelentkezésre hazaérjenek.

A postagalambok betanítása a vártnál könnyebben és gyorsabban ment. A madarak minden nehézség nélkül megtanulták az utat a három magányosan élő férfi tanyája között, s mivel a távolság nem volt túl nagy, igény szerint napjában több fordulót is megtettek. Amint felvillant az égen a közeledő galamb fehér csíkja, erősen megdobbant a férfiak szíve, mindegyiküket átjárta a szabad cselekvés mámora. Egyre többet írtak egymásnak, apróságokat, nem túl lényeges dolgokat, hiszen az életükben amúgy sem történtek igazi események. Alig tudták kivárni a galambok érkezését, egyfolytában a tornácon üldögéltek és az eget kémlelték. „Jól jönne egy igazi hamburger, utána egy doboz valódi sör, mi?” – üzente Miky az egyik nap, de a többieknek is hasonló kívánságokon járt az esze. „Családi sör! Csatos üvegben! Moziba menni péntek este.” ”Amikor a feleségem még élt…” Rudy néhány szót kihagyott „gyakran jártunk fagylaltozni a közeli cukrászdába. Ő mindig két gombócot kért, málnát és csokit, a tetejére tejszínt.” „Én is egyre a családomra gondolok, nagyon hiányoznak” – vallotta be Samy.
A levelezők álmodozása ételekről, italokról érthető volt, mert azokban az időkben már jóformán teljesen megszűnt a természetes élelmiszerek előállítása. Vegyi üzemekben kotyvasztott tubusos masszákat fogyasztottak az emberek, azokat is szigorúan jegyre kapták. Különböző fantázianeveket adtak ugyan a mesterséges ételeknek, de a valóságban persze mindegyiknek egyforma volt az íze. Már ha megette valaki.
Réges-régi sörmárkák nevét idézték fel egymásnak, nyelvükkel csettintgetve emlékeztek pálinkák zamatára, számba vették az egykor kedvelt kocsmák, éttermek hangulatát. Ezer éve nem hallott slágerek szövegét betűzgették a kis cetliken, meg számtalan egyéb kedves semmiség emlékét. Behúnyták a szemüket, újra fiatalnak érezték magukat, akik szívesen gondolnak a jövőre, a múltra pedig egyáltalán nincs gondjuk. A galambok kötelességtudóan repkedtek az égen, ha fújt, ha esett vitték az üzeneteket.
Egy borongós őszi napon azonban az egyik galamb válaszüzenet nélkül tért vissza Samytől. Miky izgatottan pergette végig az agyában a lehetséges opciókat, de nem hagyhatta el lakóhelyét, nem nézhetett utána, mi történt a barátjával. Rudytól érdeklődött, tud-e valamit Samyről. Mint kiderült, a társuk egy ideje gyanította, hogy a megfigyelő rendszer felderítette gondolatait a galamb-üzenetekről, lelkes érzéseit a megtalált szabadságról. Miky és Rudy erősen gyanította, ők maguk sem kerülik el sokáig a személy-ellenőrző járőr felbukkanását. Megegyeztek, egy ideig szüneteltetik az üzeneteket. Miky magányosnak és levertnek érezte magát a lelkesítő, napi futárforgalom leállása miatt. Az esős, barátságtalan időben a tornácra sem volt kedve kilépni: úgysem látná a közeledő postagalamb szárnyainak szívmelengető csapkodását.
Egy hét múlva váratlan üzenetet kapott Rudytól. „Rám állt a személy-megfigyelő szolgálat, ellenőrzéseik hosszabbak lettek. Mindent tudnak, hamarosan értem jönnek. Vigyázz magadra. Barátod, Rudy.” Miky szeme könnybe lábadt a girbe-gurbán körmölt utóirat silabizálása közben. „Történjék bármi, tegyenek velem, amit akarnak. Megérte! Ezekben a hónapokban volt miért élni. Köszönöm.”
Miky sokáig üldögélt a tornácon, elmélyülten szemlélgette a korhadt, helyenként beszakadt járódeszkákat, a fakorlát megannyi emléket hordozó repedéseit, a kisebb-nagyobb karcolásokat. Az egyik jelet például még megboldogult felesége karcolta be a lépcsőfeljáró kapaszkodójába. „Hogy mindig egymásra gondoljunk, ha meglátjuk!” A nap fénye egyre halványodott, az ég először mélykékre, majd tintaszínűre sötétedett, a korábbi eső után maradt hatalmas tócsák felületében bámulta saját színe változását. Miky maga mellé helyezte a galambok ketrecét – a madarak gondtalanul tipegtek fel-alá, csipegették a kiszórt magokat. Minden egyes lépésnél biccent egyet a fejük, s a látványtól Miky megnyugodott. Igen, jól mondta Rudy, mindez nagyon megérte, bármi is jöjjön most. Szerette nagyon a galambok röptét figyelni, ahogy irányba álltak, és határozottan követték az úti céljukat. Megnyugtató érzés volt, egyfajta bizonyosság. Biztosra vette, hogy rövid időn belül érte jönnek, és azt is tudta: kedvenceit nem adhatja a központi sintérszolgálat fogdmegjeinek a kezére.
Már csak egy parányi fénysugár csillogott az ég alján, akár egy zárásra készülő bolt leeresztett redőnye alól kiszökött fénypászma, amikor észrevette a közeledő terepjárók reflektorait. A fénycsóvák minden egyes huppanónál egy pillanatra felcsaptak az ég felé, majd újra vízszintes helyzetbe álltak. Miky nyugodtan figyelte közeledésüket, már látta, ahogy a sötéten terpeszkedő tócsákon átgázoló kerekek hatalmas vízsugarakat lövellnek az út két oldalára. Miky egy-egy határozott mozdulattal kitekerte a madarak nyakát, majd gondosan kibontotta az ölében tartott csomagot. Fiatalkorában beszerzett pisztolya, a zsírozásnak köszönhetően, tökéletes állapotban vészelte át az elmúlt évtizedeket a rejtekhelyén. Csillogott, egy rozsdafolt sem volt rajta, fennakadás nélkül, simán működött, amikor kibiztosította, majd csőre töltötte. Miky még nem döntötte el: a közeledő terepjárót veszi célba, avagy a homlokához emeli a fegyvert…

Szólj hozzá!