Egyszer volt… Tizenegyedik történet: Fényképalbum

Nem tudom, hogy készen álltam-e az igazságra. Az igazságra, ami valószínűleg mindent meg fog változtatni. Már az felkavart, amikor anya ügyvédje átnyújtott nekem egy kulcscsomót és egy anya által írt levelet. A levélben őszintén bevallotta, hogy megcsalta apát és, hogy van egy második családja. A kulcs egy Balaton parti háznak a kulcsa, amit most megörököltem.
Őszintén nem tudom, hogy mit éreztem. Dühös voltam és elveszett. Anya halála után a talaj kicsúszott a lábam alól és egyedül maradtam. Végleg. Bár az életemben soha nem játszott nagy szerepet, jobbjára apa volt az anyám is, de mégiscsak a vérem volt. De most már egyedül voltam, szülők nélkül és helyt kellett állnom ebben a komor és rideg világban.
A Balaton parti ház is ilyen komoran magasodott előttem, pedig a legkülönfélébb színekben pompázott és más körülmények között még tetszett is volna. Viszont nem igazán tudtam örülni annak a háznak, ahol anyám boldogan élt a második családjával. A kapuba illesztettem a kulcsot, elfordítottam a zárban, majd beléptem az udvarra. Az udvaron látszott, hogy gondozzák, a virágok élénken ragyogtak és a pázsit is frissen volt vágva. A kertben lévő medence tele volt vízzel, mintha használták is volna, a parton nyugágyak. Minden olyan filmbe illő volt és tökéletes, a házba belépve pedig csak még jobban megerősödött bennem ez a gondolat.
Nem tudtam pontosan, hogy mit keresek, csak azt, hogy az a hálószobában lesz. Anya azt mondta, hogy ami odabent van, az megválaszolja az összes kérdésemet. Először a földszintet jártam be, aztán az emeletre mentem és beléptem a halványkék színben pompázó szobába, aminek nagy részét egy hatalmas franciaágy uralta. Száraz szemekkel meredtem az ágyra és az ajkam keserű mosolyra húzódott.
– A mi családunk sosem volt elég jó neked nem igaz? Nem tellett egy ilyen házra – suttogtam a komódon lévő fényképet nézve, amin anyu mosolygott boldogan. – Kevesek voltunk apával ugye? Nem bírtál elviselni két álmodozó lelket, míg te képtelen voltál elrugaszkodni a földtől. Mindig is a tények híve voltál és elítéltél mindent, amihez fantázia kellett. És láss csodát mégis egy levelet írtál nekem, a halálod után – kaptam fel a fényképet és dühösen anyámra meredtem. – Olyan nehéz lett volna a halálod előtt megkeresni engem? Elmondani az igazat, hogy másoknál kerested a boldogságot, hogy gyáván megfutamodtál, mert nem tudtál minket megérteni? Még csak erőfeszítést se tettél, hogy boldogok legyünk!
Anya csak mosolygott rám egyre én pedig ledobtam az ágyra a képet és nekiálltam kutatni. A könyvekkel kezdtem, leragadva némelyiknél, olykor gúnyosan mosolyogtam, majd a hátam mögé hajítottam a kötetet. A legfelső polcon találtam rá a fényképalbumra. A fekete borítóra arany betűkkel volt rávésve, hogy „Egyszer volt…” Kíváncsian fellapoztam és letaglóztak a benne található képek. A legtöbbjükön anya szerepelt, kerekedő pocakkal, boldogan nevetve, de voltak olyanok, amiken a férfi is látszódott, akivel anyám megcsalta apát. A férfi jóvágású volt, barna hajú és szarkalábas mosolya. Egy pillanatra Tihamért, a szerelmemet véltem felfedezni abban a mosolyban, de gyorsan el is hessegettem. Amilyen szerelmes voltam mindenkiben őt láttam csak.
Aztán a valóság megcáfolt mindent, ugyanis alig lapoztam párat, az egyik fényképen ott állt Tihamér diplomás szettben és széles mosollyal az arcán karolta át az apját és… anyut. Mintha víz alá kerültem volna úgy lapoztam végig az albumot és néztem, hogy milyen boldogok voltak együtt. Kertiparti, vízibiciklizés, külföldi nyaralás. Néhányszor a képeken feltűnt egy fiatalabb lány is és olyankor mindig ragyogott a képeken, ahogy átölelte Tihamért.
– Hogy jutott be? – hallottam meg ekkor Tihamér éles hangját, majd amikor felé fordultam élesen szívta be a levegőt. – Dalma? – kérdezte sápadtan.
– Megkaptam a kulcsokat – suttogtam és csak néztem őt miközben lassacskán eljutott a tudatomig, hogy mit jelent ez az egész.
Beleszerettem a testvérembe, és ami még rosszabb le is feküdtem bele! A testemet megrázta a feltörő zokogás és magamat átkarolva próbáltam nem elhányni magam. Mocskosnak éreztem magam és közben végtelenül fájt. Fájt, hogy amikor már végre boldog voltam, az élet kegyetlenül a pofámba röhögött és a földbe tiport. Tihamér belépett a szobába és leült mellém a földre, de amikor a vállunk összesimult összerezzentem és elhúzódtam.
– Hallgass végig kérlek!
– Hát nem érted? Ugyanaz volt az anyánk! Ami köztünk van ez az egész, nem egészséges. Kérlek, ne keress többet – pattantam fel és a kijárat felé szaladtam.
Nem sokáig jutottam. Az udvaron annyira elhatalmasodott rajtam a sírás és a fájdalom, hogy a lábaim megadták magukat és a földre leülve belemarkoltam a fűbe. A könnyeimet a száraz föld azonnal magába szívta és igazából az se lepett volna meg, ha a helyén a fű elfeketedik.
– Az albumban az összes képet én készítettem – lépett mellém Tihamér és elém tette az albumot. – Tudom, hogy felkavar, de kérlek, alaposabban nézd meg a képeket, nagyon jól tudod, hogy ez az én munkám!
– Nem értem – suttogtam a fejemet ingatva, de már nem húzódtam el, amikor megérintette a hajamat.
– Nem vagyunk testvérek Dalma! A mi szerelmünk a lehető legtisztább, ami valaha volt!
– Már, hogy ne lennénk! Az anyám…
– Ritát úgy szerettem, mintha a saját édesanyám lenne. 12 éves voltam, amikor apa bemutatta nekem, lázadó kis suhanc voltam, azt hittem enyém a világ, de édesanyád letört a szarvamból és onnantól a legnagyobb szövetségesem lett. Ő kért meg, hogy keresselek fel, azt akarta, hogy hozzalak el ide, de nem tettem meg.
– Miért nem? Tudtad, hogy haldoklik és megtagadtad tőle a kérését? – támadtam rá.
– Sosem volt jó anyád, te magad mondtad! Hisz mikor róla kérdeztelek, bezárkóztál és ezt nem akartam. Azt akartam, hogy ragyogj és tudtam, ha elhozlak ide, azt soha nem bocsátod meg nekem.
– Ezért megvártad, míg meghal, hogy így tudjam meg? – kérdeztem megtörten és a térdemre fektettem a fejem. – Az a fiatal lány, aki végig zokogott…
– Ő a húgunk Lilla, erős lány, de mindig is Rita volt neki a kikötő. Most a barátjával van, elutaztak kikapcsolódni, de mikor visszajön, szeretne megismerni téged.
– Tud rólam? Tudja, hogy az anyjának volt egy másik családja is?
– Rita sosem tagadta előttünk, hogy van egy lánya. Mind szerettünk volna megismerni téged, de ő nem igazán szerette volna.
– Mert nem akarta, hogy a múltja beárnyékolja a fényes jelenét – néztem fel a gyönyörű házra, ahol Tihamér felnőtt. – Nem kellettem neki – görbült sírásra a szám.
A zokogás újfent elhatalmasodott rajtam Tihamér pedig semmit se szólt, csak átölelt én pedig hozzábújtam. Tihamér mindig tudta, hogy mire volt szükségem, a megfelelő pillanatban hallgatott, máskor pedig addig bökdöste az oldalamt, míg ki nem böktem mi a bajom. De most a csendre volt szükségem és rá. Az, hogy csak mostohatesók voltunk valamennyit enyhített a fájdalmamon, hisz a szerelmünk tiszta volt, de a tudat, hogy anyám nevelte fel őt és helyettem őt választotta mélyen belém égett. A könnyeim egy idő után elapadtak és csak figyeltem Tihamér ujjait, amik az én ujjaimmal játszadoztak. Mikor ideges volt, mindig piszkált valamit. Közelebb bújtam hozzá, fejemet a nyakába fúrtam mire felsóhajtott és kissé lazult a feszült testtartása. Így ültünk csendben egymás mellett miközben mindkettőnk fejében ugyanaz a kérdés lebegett. Hogyan tovább?